Kontroll alatt - JLo igazi arca, vagy mégsem? - A Félidő című dokumentumfilmről

Nem túl jó színésznő, nem túl jó énekes, de jó táncos, és elképesztően profi előadó. A Puerto Rico-i gyökerekkel rendelkező Jennifer Lopez kiváló példa arra, hogy kemény munkával, kitartással, és nagy adag szerencsével nem lehetetlen a világ egyik első számú szupersztárjává válni. Legalábbis ezt az üzenetet kapjuk az énekesnőtől a Jenny from the block című dala óta: bronxi vagyok, nem vagyok különösebben tehetséges, de akkor is megcsinálom! Tény, hogy JLo nem tud hibázni, még akkor sem, ha olyan kellemetlen, szirupos romkommal áll elő, mint a Vegyél el (Marry me), vagy épp egy fékezett habzású dokuval, mint a Félidő. A Netflixre nemrég felkerült filmmel kapcsolatban ugyanis legfőképp a tökéletes dramaturgia jut eszünkbe, semmint az őszinteség. Hiszünk neki? Ez volna JLo igazi arca? Vagy lehet, hogy mégiscsak jó színésznő?

MM - 061.hu

Elvárásokkal ülünk a képernyő elé, ha dokumentumfilmet nézünk. Közelebb kerülhetünk egy témához, egy emberhez, a valósághoz. Mélyebbre ásni, megérteni, feldolgozni, megemészteni, ez volna a cél. A Félidővel is szerettük volna, ha van dolgunk. Hogy meglássuk, mi van a csillogás mögött, végigjárhassuk egy fényes karrier lemondásokkal kikövezett útját, megidézve gyerekkori emlékeket, traumákat, hogy aztán az apró puzzle-ökből összerakhassuk a képet az általunk csodált sztárról. Izgalmas, jó esetben önreflexiókkal tűzdelt játék ez.

Kivéve, ha azt érezzük, a doku minden perce totális kontroll alatt van. A JLo gépezet profi gépezet, miért lenne ez másképp a Félidő esetében? Persze, jó ötlet, engedjük közelebb a kamerát, engedjük be a kulisszák mögé, de csak akkor, és csak úgy, ahogy én mondom. Lesznek őszinte pillanataim, az például, amikor a perifériára szorult latinákról beszélek spanyolul, meg az, amikor az egyébént tőlem egészen távol álló aktuálpolitikai kérdésekben próbálok állást foglalni. Szélsőséges attitűd ez, lehet, de akaratlanul is bevillan az a tíz évvel ezelőtti eset, amikor JLo egy Fiat 500-ast reklámozott a lepukkant Bronx utcáin krúzingolva, azzal a szöveggel, "ez az én világom, ez a hely még mindig inspirál engem", majd kiderült, az énekesnő nem is volt ott, dublőrrel vették fel a bronxi képsorokat.

Csapongó, felszínes, és javarészt hiteltelen ez a dokumentumfilm.

Sokszor nyilatkozott már arról, hogy nehéz gyerekkora volt, hát hol máshol fejthette volna ezt ki jobban, mint egy dokumentumfilmben. A Félidő azonban a gyerekkori traumák helyett az egyik legnagyobb amerikai eseményre, a 2020-as Super Bowl-ra, annak is a félidei showjára fókuszál, amelyre JLo oly régóta vágyott. Nem érdekli a politika, mint mondja, de most már ő sem maradhat csendben - ketreceket állíttat fel a színpad mellett, ezekből "szabadulnak ki a gyerekkórus tagjai", ezzel utalva Trump bevándorláspolitikájára. JLo elmondása szerint az alapvető emberi jogok mellett áll ki, ennek szeretett volna valamilyen formában hangot adni az előadásában.

JLo filmes szcénában való pozícionálásáról is szó esik - A Wall Street pillangói című film nagy reményekkel indult, sokan egyenesen Oscart jósoltak érte JLo-nak, egy Golden Globe-jelölés után az Oscar-nomináció azonban már nem jött össze. A csalódott és dühös menedzsereket aztán JLo nyugtatja a dokuban, menni kell tovább, ez van címszóval. A film legfontosabb üzenete ez: mindegy, mi történt, "the show must go on".

Az ötödik x-et is túllépő sztár, aki időről időre megkapja a középszerű jelzőt, legyen szó a színészi vagy énekesi kvalitásairól, mindent tud a showbizniszről. Kívülről-belülről ismeri a gépezetet, annak minden buktatóját, ő és csapata pontosan tudják, mit, hogyan és miért csinálnak. Tudják, hogyan kell empátiát ébreszteni, hogyan kell megszólítani embereket, hogyan kell hatni, valószínűleg ezért lehet az, hogy minden hibájával együtt ez a film mégis képes kilóra megvenni a nézőt.