Mindenkinek megváltozott az arca, amikor Tiborról kellett beszélni - Zákonyi S. Tamással, A nemzet aranyai rendezőjével beszélgettünk

"Egy dolgot bánok, de nagyon: hogy ennyit vártam ezzel a filmmel, hiszen tudjuk, hogy ki nem lehet már velünk…A lökést végül az adta meg, hogy amikor Tibor elment, és aznap este rá emlékezve összegyűltünk az uszodánál, Molnár Tamás hátrafordult, és megkérdezte: “Mire vársz még?” Késdöfés volt ez a szívembe, egyben beindította a folyamatot" - fogalmazott a 061.hu-nak Zákonyi S. Tamás, A nemzet aranyai (12) című film rendezője, amely csütörtöktől látható a hazai mozikban. A rendezővel többek között arról beszélgettünk, mennyire volt nehéz a játékosok bizalmába férkőzni, melyek voltak a legnehezebb pillanatok a forgatás alatt, de az interjúból az is kiderül, szerinte minek köszönhető, hogy a vízilabdásoké egy igen intelligens közeg, azaz, hogy a játékosok általában kettős karrierépítésben gondolkodnak.

MÉNES MÁRTA - 061.hu

Huszonhárom éve készül ez a film, 2000 óta követed a vízilabda válogatott mindennapjait. Mi volt az a pont, amikor úgy érezted, itt az idő filmmé gyúrni ezt az óriási anyagot?
Valóban 2000-ben kezdtük el, aztán 2003-ban másfelé sodort az élet, más feladataim lettek. Ennek ellenére nagyon sokat foglalkoztam a vízilabdával, meccsekre jártam, 2006-ban pedig megcsináltuk a Szabadság, szerelem című filmet Andy Vajnával, ami szintén vízilabda érintettségű. Andyvel úgy osztottuk le a szerepeket, hogy egyebek mellett én foglalkozom mindennel, ami a a vízilabdával kapcsolatos, és felkértem Benedek Tibort, hogy legyen a film vízilabda szakértője. Nagyon örült a megkeresésnek, aztán hozta magával Fodor Rajmundot és a többieket. Így állt össze a csapat, pontosabban a csapatok a filmben, mert az ellenfelet is profi pólósok játszották a színészek mellett. Ez a hat-nyolc hónapos intenzív együttműködés természetesen közelebb hozott bennünket, mondhatom, hogy itt lettünk barátok Tiborral, Rajmunddal, Kiss Gergővel, Vári Attilával, Biros Péterrel, tehát mindazokkal, akik a filmben szerepeltek. Aztán időről-időre szóba került, frocliztak is, hogy ha már ennyi energiát fektettem ebbe a projektbe, mégis mikor csinálom meg a mi filmünket. Mondtam, hogy majd biztos eljön a pillanat. Egy dolgot bánok, de nagyon: hogy ennyit vártam ezzel a filmmel, hiszen tudjuk, hogy ki nem lehet már velünk…A lökést végül az adta meg, hogy amikor Tibor elment, és aznap este rá emlékezve összegyűltünk az uszodánál, Molnár Tamás hátrafordult, és megkérdezte: “Mire vársz még?” Késdöfés volt ez a szívembe, egyben beindította a folyamatot.

Ebben a nehéz helyzetben is egyértelmű volt mindenki részéről, hogy vállalják a forgatást?
Amennyire tudom, igen, de ezt tőlük kellene megkérdezni. Én úgy érzékeltem, hogy mentünk előre, mint kés a vajban, nem éreztem semmilyen ellenállást. Kérdések voltak, de ez természetes. Arra többen felhívták a figyelmemet, hogy a csapategység és a szeretet, ami ezt a válogatottat előre vitte, semmiképp sem szabad, hogy a film kapcsán megbomoljon. Azaz, hogy semmi olyanba ne nyúljunk bele, ami ezt szétrobbantaná, vagy egymás ellen hangolna. Hozzáteszem, ez fel sem merült bennem. Huszonkét nagyon intelligens emberrel volt dolgunk, akik végig együttműködők, együttérzők voltak, és rengeteget segítettek: fotókat kerestek, ötleteket adtak. A forgatás megkezdése előtt már voltak felkészülő beszélgetések, hogy jobban megismerjük egymást, és bárkit bármikor bármivel felhívtam, mindig mindenki nagyon segítőkész volt.

Milyen kérdések merültek fel a részükről?
Például, hogy formailag hogyan képzelem el a filmet: kérdezek és ők válaszolnak? Akkor elmondtam, hogy én nem szeretnék szerepelni a filmben. Ugyan én kérdezek, de a kérdéseim nem hangzanak el. Ez, hogy csak ők mesélnek, egyébként kockázatos pont volt, hiszen nem volt egyértelmű, hogyha valakivel beszélgetsz, elmond három gondolatot, majd ugyanahhoz a témához kapcsolódik Kásás, vagy Varga Zsolt, de két héttel később, mert így jön ki a forgatás, azt össze tudjuk-e rakni. De a végeredményből kiderül, hogy szerencsére működött. Persze volt bennünk szakmai tudatosság, tudtuk, melyek azok a módszerek, amikkel rá lehet vezetni a játékosokat, hogy egész mondatokban válaszoljanak. Mindig van ebben egy kis trükk, hogy az ember jó értelemben manipulálja a szereplőket.

Az interjúkhoz párosával ültetted le a játékosokat. Tudtad, hogy ki kivel tud a legjobban működni?
Persze, nyilván megnéztük, kik azok, akik sokat játszottak egymás mellett, vagy azt, hogy adott esetben egy-egy klubban kik játszottak együtt, hogy egy időszakban voltak-e a válogatottban, hogy hasonló poszton voltak-e. A filmből kiderül, hogy ez nagyszerűen működött. A kakukktojás Varga Dani és Dumi, valamint Steinmetz Ádám és Barna voltak, akik mivel testvérek, egy egészen egyedi szituációt teremtettek.

A csapatsportoké egy elég zárt közeg. Mennyire volt nehéz a játékosok bizalmába férkőzni?
A 2000 és 2003 között eltöltött három év elsősorban arra volt jó, túl azon, hogy nagyon értékes anyagokat forgattunk, hogy Dénes (Kemény Dénes - a szerk.) a bizalmába fogadott minket, megengedte, hogy ott legyünk edzéseken, és olyan dolgokat rögzíthessünk, amely másnak - sportriportereknek, tévéknek - nem adatik meg. Ebben az időszakban ő is, és a játékosok is megtapasztalták, hogy tartom a szavam, tehát ha valamiben megállapodtunk, akkor azt a bizonyos vonalat nem lépem át. Nagyon figyeltünk arra, hogy ne zavarjuk őket. Kőkemény munkát végeznek, ezt nem illik zavarni. Így persze volt, hogy értékes anyagokról lemaradtunk, de én mindig úgy voltam vele, hogy majd eljön az a pillanat, amikor hozzáférek ezekhez is. Másrészt, ahhoz, hogy megismerd az embert, beszélgetni kell!

Volt olyan helyzet, amikor azt mondták, hogy most ne gyertek?
Volt. Kimentünk Szlovéniába a Kranji Európa-bajnokságra 2003-ban. Azt tudni kell, hogy ezt két olyan év előzte meg, amikor a csapat nem volt a topon - ez a filmből is kiderül -, és elég feszült volt a hangulat. Bár nagyszerűen játszottak, a spanyolokat tíz-kettőre vertük a csoportmeccsen, az oroszokat 12-8-ra, mégis érezhető volt némi feszültség. Ez volt az egyetlen olyan pont, amikor éreztem, hogy itt most egy kicsit hátrébb kell lépni, és mindannyian jobban járunk, ha így teszünk, még mielőtt szólnak. Egyébként a testbeszédükből is éreztem, hogy nem vagyunk kívánatosak a közelükben, így tisztes távolba vonultunk.

Hogy tudtad elérni, hogy ne a mostani fejükkel fogalmazzák meg az akkori gondolataikat, érzéseiket? Hogy vissza tudjanak helyezkedni a huszonéves énjükbe?
Nagyon örülök, hogy feltetted ezt a kérdést, tudniillik ez volt az egyik leglényegesebb, amire föl kellett készíteni őket. Azt, hogy ők mit éltek meg, és hogy karakteréhez mérten, ki, milyen módon adja ezt elő, abba én nem tudok beleszólni. Kósz Zoli így beszél, Kásás úgy, Biros Peti meg amúgy - ezzel nem tudok mit kezdeni, hiszen ők nem színészek, mindenki adja saját magát. De

Kétszer-háromszor elmondtam nekik, mit szeretnék, támogatva, és nem piszkálva, vagy rángatva őket, és ennek előbb-utóbb meg is lett a gyümölcse. Ebből is látszik, milyen intelligens emberekkel volt dolgom. És persze a türelem is egy kulcsszó, hiszen van, akivel hat óra hosszat beszélgettem. Én az uszoda világában nőttem föl, ebből fakadóan azt a miliőt, hangulatot, kultúrát, humort, intelligenciát megtapasztaltam, és ezt mindenképp szerettem volna visszaadni a filmben. Hagytuk, hogy ez előjöjjön a fiúkból. Nyilván ha az ember jól kérdez, és úgy helyezi a másikat helyzetbe, akkor előjönnek az emlékek, és jól tudnak reagálni, kijönnek a poénok is. Hozzáteszem, egy kicsit annyiban is manipuláltuk őket, hogy a stúdióba vezető kis folyosó mindkét oldala ki volt “tacepaózva” a múltjukkal: fotókkal, újságcikkekkel, felelevenítve ezt a nagyon erős és eredményes együtt töltött tizenkét évet. Ez segített nekik - és a külföldi szereplőknek is -, hogy ráhangolódjanak a beszélgetésekre.

Az intelligens humor, egyáltalán az intelligencia a vízilabdára különösen érvényes. Szerinted ez minek köszönhető?
A vízilabda igen összetett sportág. Nagyon sok mindenre kell figyelni: jól kell tudni úszni, technikásnak kell lenni a vízben, jól kell tudni bánni a labdával, és csapatjátékról van szó, amelynek a végcélja mégiscsak az, hogy a labda a hálóba kerüljön. Ráadásul fizikailag is nagyon megterhelő, hiszen maga a víz mint közeg leszívja, lefárasztja, lehúzza az embert. Nagyon fontos, hogy mentálisan is ott legyen a játékos, és hogy be tudja osztani az energiáját. Másrészről

Másrészt, a vízi sportok elsősorban azért lettek ilyen erősek Magyarországon, mert nagy szerencsénk van az ország geológiai adottságával, gondolok itt a termálvízkincsünkre, és az ennek nyomán kialakult fürdő- és uszodakultúránkra. Pont a szerbek mesélték nekünk, hogy míg itt már az '50-es, '60-as, '70-es években rengeteg uszoda volt, addig náluk csak később alakult ki az uszodakultúra. Ha mindezeket összerakjuk, azaz, hogy geológiai szempontból, infrastrukturálisan, és intellektuálisan is épül egy sportág, az nagyon erős lesz, azt nehéz lesz megdönteni, vagy megingatni. Persze, aztán fölzárkózott a többi nemzet is, leginkább a mediterrán térség országai: Olaszország, Spanyolország, Horvátország, Szerbia, Montenegró.

Milyen főbb tengelyek köré épül a film? És hogy tudtál 200 óra felvett anyagot 2 és felesre zsugorítani?
Az első nagyon határozott döntés az volt, hogy az 1997 és 2008 közötti időszakot tárgyaljuk. Ennek nagyon egyszerű oka volt: én a jó kedélyű és vidám filmkészítés híve vagyok, nem az önsanyargatásé. Történelmi tény, hogy ennek a csapatnak - nem teljesen ugyanabban az összeállításban, kicsit megfrissülve - a 2012-es olimpián nem sikerült a dobogóra jutnia, de mi nem ezzel akartunk foglalkozni. Van egy olyan egység, három olimpiász, ahol ez a csapat győzelemre jutott. Ráadásul - az élet megírta a forgatókönyvet helyettünk - ebben az időszakban dramaturgiailag van két-három mélypont is. Mindig jó, a sportpályafutásban és a filmben egyaránt, ha nem minden happy end. A három olimpiai arany volt a három fő mérföldkő, a három sarokpont, de megkerestük azokat a tornákat, főbb momentumokat is, amelyek a csapatépülés, a csapatkohézió ragasztó- vagy építőelemei voltak. Kiderül többek között az is, hogy ebből a szempontból mennyire fontos szerepe volt Varga Zsoltnak. Az, hogy a korai időszakban mennyit dolgozott azon - Dénestől függetlenül -, hogy egyben legyen a csapat. Hogy például együtt üljenek egy asztalnál, és ne szétszóródva négy asztalnál. Ezek az apróságok is megjelennek a filmben.

Több helyen is elmondtad, hogy nem egy Benedek Tibor-emlékfilmet szerettetek volna készíteni, ugyanakkor nagyon szépen megidéztétek őt. Menyire volt nehéz a csapattársaknak Tiborról beszélni? Volt olyan, amikor le kellett állnia a kameráknak?
Olyan nem volt, hogy le kellett volna állnunk. Igaz, lényegesen több megható pillanatot rögzítettünk, de a kollégáim nagyon jó szándékkal megálljt parancsoltak, vagy mondjuk úgy, visszafogtak engem. Én egy kicsit engedékenyebb lettem volna, egyrészt a Tibor iránti szeretet és tisztelet miatt, másrészt, mert én egy kicsit érzelmesebb típus vagyok. De volt egy vonal, amit meg kellett húzni.

Megkértük őket, hogy hozzanak magukkal emlékeket róla, hívjanak elő olyan szituációkat, sztorikat, bármit, ami ahhoz szükséges, hogy Tibor karakterét be tudjuk mutatni. Mi, alkotók, pusztán archív anyagokból ezt nem tudjuk megtenni, ehhez szükségünk van rájuk is.

Vezető kép: Hatlaczki Balázs