A liberális sajtó öngyilkossága I. rész

Az amcsi és nyugati liberálisok, (helyesebb kifejezés, hogy szélballerek) manapság olyan tüneteket mutatnak, mint egy átlagos orosz bolsevik Lenin idejében. Ebben a folyamatban élen járnak az olyan globális hírlapok, mint a The New York Times és újabban a The Guardian, amelynek az idei évtől új főszerkesztője van, minden tátikás liberális tyúkanyója: Katherine Viner.

B.Boogieman

A The Guardian az elmúlt két évtizedben a világsajtó egyik meghatározó lapja volt. 1821 óta létezik, tehát egy igazi komoly múlttal rendelkező lap, mely világéletében a szakszervezeti mozgalomhoz kötődött, így tulajdonképp az úgynevezett baloldali sajtó egyik első képviselője volt az egész világon, ha úgy tetszik. Egy történelmi újság, és épp ezért nem véletlen, hogy

a rendszerváltozás után épp Lovas István híres magyar nemzetes sajtószemléiben tűnt fel gyakran ez a lap

, hisz a neoliberális és egyéb akkori agymenésekkel szemben végig egy erősen szociális, elkötelezett balnéppárti álláspontot képviselt, és a világ eseményeiről is olyan hangnemben számolt be, ahogy más lapok csak ritkán.

Amit a The Guardianben műveltek, maga volt Az Újságírás, függetlenül attól melyik politikai oldalon is művelték.

Aztán tavaly a korábbi főszerkesztő, Alan Rusbridger visszavonult. Régi motoros volt: cambridge-i diák, a Lincoln egyetem tanára, aki 1979-től volt a The Guardian riportere, és 1995-től főszerkesztője, miután előtte a nyolcvanas évek óta volt rovatvezető, méghozzá az oknyomozó részleg vezetője. Ez az ember igazi feketeöves profi újságíró ninja, aki előtt még akkor is meghajol az ember, ha egyébként nem kifejezetten kedveljük a baloldali sajtótermékeket. Elkötelezett volt az olyan ügyek mellett, melyek minket hidegen hagynak, de hát ha valaki oknyomoz, riportot ír, érvel közben, akkor a vita is izgalmas vele. Egy ilyen ember után jött tavaly Viner, és vette át a lapot. Pesszimistábbak szólhattak volna neki, hogy innen már csak lefele vezet az út, de hallgattak. És láss csodát,

kb. egy év alatt lerombolt mindent, amit Rusbridger és elődei felépítettek

. A The Guardian lett a fejlettnyugat 444-e. Borzalmas,

használhatatlan riportok mellett propagandacikkek tömegei

. Lassan ott tartunk, hogyha bármi történik a nagyvilágban, azért a fehér, heteroszexuális, zsidó pénzemberek a felelősek. Kíváncsian várjuk a Washington – Tel Aviv tengely megjelenését a lapban. Ez azért sem lesz meglepő, mert a negyvenéves Katherine Viner (ez ugye komplett életkorban annyi, amennyit Rusbridger a szakmában töltött) semmi mással nem tüntette ki magát korábban,

minthogy könnyfakasztó, „Krétakör-színvonalú” politikai drámát írt

- Alan Rickmannel közösen - My Name Is Rachel Corrie címmel, az IDF által „eltiport” amerikai „békeaktivista” blogbejegyzéseinek felhasználásával.

Viner egy igazi tátikás-alternatív színházas, balos aktivista, zéró vezetési tapasztalattal, zéró szakmaisággal.

Világ életében a publicisztikai és véleményrovatokban dolgozott. Terepmunkát soha nem végzett, igazából „üstökösszerű karrierjét” is a blogoszférának köszönheti, hisz népszerű paprikakinga-blogját emelték be anno a hagyományos papírformátumból az internet felé nyitó The Guardian megújulása során Rusbridge-ék. Ez a „megújulás” azonban, ami épp végigsöpör az egész írott sajtón és a korábbi lapokat a netre tolják, korántsem egy pozitív dolog. Az Internet és blogoszféra térnyerése az oknyomozói műfajok, a klasszikus sajtó hivatkozásainak elmaradásával és háttérbe húzódásával, és a lájkvadász mentalitás elterjedésével jár.

Minden rövid, minden ütős, minden arról szól, hogy „ettől a hírtől eldobod az agyad”

, és nyilván Kim Kardashian seggével több lájkot lehet szerezni, mint az ENSZ-közgyűlés elemzésével. És mivel ez a nagy lapokra is igaz, a „jól kommentelhető” véleménycikkek jobban „pörgetik” a lapot, mint az oknyomozó riportok. Ez az átalakulás ágyazott meg annak, hogy lapokból propaganda szócsövek legyenek.