A Németország elleni súlyos vereség után különleges mérkőzés várt a magyar válogatottra tegnap este, Bosznia-Hercegovina legjobbjai ellen. Ezúttal nemcsak a zöld gyepen történtek voltak érdekesek, de a körítés is. Kíváncsian vártuk a mérkőzést övező hangulatot, valamint a csapatot és a szövetségi kapitányt fogadó szurkolói hozzáállást. A Puskás Arénában szerzett tapasztalataink alapján elmondható: minden tekintetben átvészeltük a düsseldorfi sokkot.
Hosszú idő óta különleges, felfokozott várakozással közelítettem meg a Puskás Arénát, az éppen aktuális válogatott meccs előtt. Általános volt a jókedv, a remek hangulatú mérkőzés-várás, amely ráadásul legtöbb esetben kitartott a meccs végéig is, hiszen szép lassan igazi oroszlánbarlanggá vált a legnagyobb magyar futballstadion. A vereség csak ritka, átutazó vendég lett a Puskásban, miközben sok válogatott kényszerült fejet hajtani csapatunk előtt, vagy esélyesebb létére is beérni egy olyan döntetlennel, amely nem egyszer inkább rájuk nézve volt hízelgő.
De most beleszaladtunk egy nagy pofonba. Nem is okvetlenül az öt kapott gól volt a szomorú, hanem az, hogy régen láttuk a csapatunkat így játszani. Rég volt már olyan, hogy nem igazán voltunk meccsben és átszaladnak rajtunk, mint kés a vajon… És valahogy mintha a megszokott, állandóan jelen lévő tűz is hiányzott volna.
Emiatt a nagy kérdés az volt, hogy mi történik a bosnyákok ellen? Görcsös, nyögvenyelős, szenvedős játékot látunk, ami netán újabb zakót eredményez, vagy előjön valami abból a tudatos, és időnként szellemes fociból, amelyből az utóbbi időben szinte minden ellenfél ellen képesek voltunk felvillantani valamennyit.
Az aktuális rivális, Bosznia-Hercegovina nem ígérkezett verhetetlen ellenfélnek. Bár régen elmúltak már azok az idők, amikor bárkit is következmények nélkül lebecsülhetnénk, azért a mostani bosnyák válogatottban nincsenek Szalihamidzsicsek, Kodrók, Bolicsok, Barbarezek – bár utóbbi a kispadon azért ott van, mint szövetségi kapitány –, ugyanakkor az elnyűhetetlen Dzeko még játszik. Sőt, gólt is lőtt a hollandoknak hétvégén, amikor a bosnyákok is megkapták a maguk ötösét…
De vissza a jelenbe: érkeznek a szurkolók, tömött sorokban. Az első csata megnyerve: a stadion környékén minden a megszokott, nem érződik, hogy egy súlyos zakó terhe nyomja a lelkünket. Márpedig nyomja. Nyomja, mert a mutatott játék legutóbb olyan volt, amiről már azt hittük: egy ideje magunk mögött hagytuk. És nyomja azért is, mert a nemzeti együttes háza táján az elmúlt években végre elindult valami, végre történt előrelépés, végre lett egy olyan válogatottunk, amit nagyon, de nagyon lehet szeretni.
A mérkőzésre tömött sorokban érkeztek az emberek a Puskás Arénába. A szerző felvétele.
Ennek az esetleges elvesztése több, mint nyomasztólag hat ránk, magyar szurkolókra, akik évtizedek kínszenvedéseit kényszerültünk átélni, mert az aktuális kudarcra rendre újabb kudarc következett. És amikor már reménykedni kezdtünk, hogy ez talán a múlt, ennek a kilátástalan korszaknak vége, akkor köszöntött ránk a düsseldorfi meccs, annak is különösen a második félideje. Abban is igaza volt Marco Rossinak, hogy egy válogatott nem kaphat négy gólt egy félidő alatt, de a négy kapott gólnál is rosszabb volt a meccs látványa, a játék képe. Ami emlékeztetett a korábban oly’ sokszor látott kilátástalanságra.
Ezek után természetesen jót tett volna a futballszerető lelkünk sajgó sebeire egy győzelem, de elsősorban mégis inkább a csapatunkat akartuk visszakapni. Azt a csapatot, amelynek a pályán lévő tizenegy tagja egymásért, a címerért, a kapitányért és a közönségéért is küzdött, és amelynek éppen ezért a pályán elért eredménytől függetlenül járt a végén a vastaps és a Himnusz közös éneklése.
A mérkőzés felvezetése a megszokott, örömteli volt tapasztalni, hogy a kezdőcsapat bemutatása a szokott ovációt hozza, nincsenek szórványos füttyök sem, Marco Rossi neve után pedig ezúttal is a legnagyobb üdvrivalgás hangzik el. És ez így van rendjén.
A Nélküled hatvanezer torokból zúgó dallama után a hangulat is elérte a megfelelő szintet. Már sokadszorra élem át ennek a gyönyörű dalnak a közös, Puskás Stadionos éneklését, és ilyenkor újra és újra rádöbbenek, hogy miért fanyalog mindig a másik oldal emiatt a dal miatt és a hatása miatt… Nem baj, csak fanyalogjanak, nekünk akkor is brutálisan jó a lelkünk ilyenkor.
A himnuszok előtti pillanat a Magyarország-Bosznia-Hercegovina Nemzetek Ligája-mérkőzésen a Puskás Arénában. A szerző felvétele.
Újabb csata megnyerve… A Himnusz utáni vastapsot követően jön végre a lényeg, elindul a játék. Ahogyan azt várhattuk előzetesen is, óvatosan kezdünk. Ám nemcsak rajtunk, a kék mezeseken is érződik a legutóbbi ötös, így afféle állóháború van, ahol mindkét fél a saját bunkerét óvja. Aki kicsit is ismeri az öltözői lélektant, az persze nem is várt mást, ez így a természetes. Helyzet jó ideig nem is adódik egyik kapu előtt sem, aztán elkezdünk “életjeleket” mutatni támadásban is. Jönnek a szögletek, Varga Barnabás fejel is két veszélyeset és Szoboszlai is rúghat egy szabadot kecsegtető helyzetből, de sajnos túlságosan alányúl. Ennek ellenére, amikor a bíró lefújja az első félidőt, érződik, hogy a mázsás súly ellenére, ami egészen biztosan a játékosok lelkén is ott nehezedik még, itt a vereségtől ma nem igazán kell félni.
A második játékrészre állandósul a fölényünk. Szergej Barbarez bosnyák kapitány olykor Rossinál is hevesebb kézmozdulatokkal gesztikulál a részére kijelölt zónában, de mi vagyunk a jobbak. Nagy Zsolt fáradhatatlanul zakatol a bal oldalon, Bolla is ugyanígy tesz a másik szárnyon – igaz, ő ritkábban kap labdát -, a Düsseldorfban többször is bizonytalan Dárdai Marci eddigi legjobb mérkőzését játssza a címeres mezben, és Marco Rossi után mi is felfedezzük magunknak a ragyogó felépítésű szűrőt, Nikitscher Tamást, aki sallangmentesen, remekül játszik, bosnyák támadási kísérletek egész sorát akasztja meg. Egyértelműen ő az egyik legjobb emberünk. Elöl a korábban sok örömet adó hármasunk – Szoboszlai, Sallai, Varga – küzd, brusztol, újra és újra nekiveselkedik, de ma valahogy semmi nem akar összejönni. Sallai ígéretes lövése levágódik, Szoboszlai szabadrúgása a felső lécen csattan, Varga lábbal sem tud túljárni a bosnyák hálóőr eszén, sőt, a helyére beálló Ádám Martin minden korábbinál nagyobb helyzetből fejelhet kapura a hajrában, de a St. Pauli kapusa, Nikola Vasilj igazolja, miért ő áll a balkáni válogatott gólvonalán.
Bár gólt nem ünnepelhetett a publikum, a hangulat ezúttal is fergeteges volt, és biztosította szeretetéről a válogatottat a szurkolótábor. A szerző felvétele.
A mérkőzés összképe rendben volt. A küzdőszellem, az akarat a megszokott lett újra, háromszor annyi próbálkozásunk volt, mint a bosnyákoknak, s amíg Vasilj kapus náluk a mezőny legjobbja lett, nálunk Dibusznak gyakorlatilag alig akadt érdemi dolga. Játékunkból ezúttal tényleg csak a győztes gól hiányzott, vagyis ahogyan azt tegnap esti tudósításunkban kollégám is írta: bizonyítani sikerült, győzni sajnos nem. De ez most azon különleges alkalom volt, ahol az előbbi volt az igazán fontos…
Vezető kép: MTI/Illyés Tibor
Facebook
Twitter
YouTube
RSS