Van annak valami diszkrét bája, hogy az atlantista hatalmak már nem is titkolják, hogy ők állnak a színes forradalmak mögött, és ahogy már azt is büszkén vállalják, hogy a saját ellenőreik által igazoltan szabályosan megválasztott kormányok megdöntésére törekszenek. Végül is mindegy, csak bukjon Putyin. Így lesz a demokrácia legnagyobb ellensége a népakarat.
Befejeződtek a grúziai választások (tudom, tudom Georgia, de frászt kapok ettől az elnevezéstől, és a grúzok nagy része is, szóval maradok annál a névnél, amit az elmúlt évszázadok során használtak, vessenek meg). A voksolás egyértelmű győztese a 12 éve kormányzó Grúz Álom párt. A kormányerő a szavazatok 54 százalékát kapta meg, és ezt még az EBESZ is kijelentette, hogy minden törvényesen a demokratikus elvárásoknak megfelelően zajlott.
A grúzok és a nemzetközi megfigyelők szerint tehát minden rendben volt. Hogy ki szerint törvénytelen a választás? Boris Johnson szerint, aki egyből ki is jelentette, hogy Putyin csalt és igazából az ellenzék nyert. Mire alapozza az állítást, ha az oroszpárti elfogultsággal távolról sem vádolható EBESZ szerint is tiszta volt a szavazás? Azt ne is firtassuk, a britek régi hagyománya, hogy szeretik megválogatni a tőlük távoli országok kormányait, az őslakosok véleményének kikérése nélkül.
A Grúz Álom a függetlenség
Ha egy kicsit jobban belemegyünk az elmúlt évtizedek történelmébe a szemünket is kiszúrja a most szerveződő grúziai csicskamajdan párhuzama az Ukrajnában történtekkel, azzal az apró különbséggel, hogy Grúziában mindez már megtörtént egyszer. Mikor ugyanis a kétezres évek közepén lezajlott az első, ukrán narancsos forradalom, addig a grúzok már megkapták a saját színes balhéjukat, és Nyugat elé véglegesen elkötelezett kormányukat.
Ezzel természetesen együtt járt a kisebbségi jogok beszűkítése, az autonóm tartományok centralizációjára való kísérlet és a nacionalizmus (ekkor lettek georgok, vagy georgiaiak a grúzok). Ezen persze a dél-oszétiai oroszok és az abházok kiakadtak, Oroszországtól kértek segítséget, amit meg is kaptak, kitört egy háború, amit öt nap alatt lejátszottak, a két tartomány pedig de facto orosz kézre került. Hogy ez miért nem tartott évekig, mint az ukrajnai konfliktus? Mert Grúziában nincs birtoka a Black Rocknak.
A háború után még forrtak egy kicsit az indulatok, aztán hatalomra került a máig kormányzó Grúz Álom párt. Az Irakli Kobahidze nevével fémjelzett párt politikája meglehetősen egyszerű vonalon értelmezhető: legyünk jóban az Európai Unióval, de ne haragítsuk magunkra Oroszországot, kereskedjünk mindenkivel, és szedjük meg magunkat a tranzitdíjakon (nota bene: ez volt a második Kucsma-kormány és a Janukovics kormány politikája Ukrajnában, ebben az időben lőtt ki annyira az ukrán gazdaság, hogy már nem kellett minden második embernek cigicsempészettel kiegészíteni a jövedelmét).
A gazdasági semlegességnek(!) köszönhetően a grúz gazdaság fejlődött, a kormánypártok támogatottsága stabil maradt, és sikeresen kimaradtak minden egyes elhibázott szankcióból. Ezt persze a Nyugat nem engedhette, hiszen így nehezebb gyarmatot csinálni egy országból, és a választásokhoz közeledve el is indultak a tüntetések a melegjogokért, a korrupció ellen, és úgy általában a JOGÁLLAMÉRT.
Beindult a csicskamajdan. Fotó: Telegram
Az átlagos grúz ezekkel nem igazán törődött és törődik, ahogy azzal sem, hogy most éppen georgiainak, vagy grúznak hívják őket, az USA és szövetségesei azonban elindították a második kísérletet egy grúziai színes forradalomra. Nem véletlen, hiszen tekintve, hogy Ukrajna egyre rosszabb helyzetbe kerül a fronton, jól jönne egy másik Oroszországgal szomszédos ország, ahová a saját irodavezetőiket nevezhetnék ki a kormány élére.
De mit akar Boris?
Azt már a nyugati elemzők és a fősodratú média is beismerte, hogy az ukrán vezetés hajlott volna a Moszkvával való béketárgyalásokra, ha az utolsó pillanatban Boris Johnson, az akkor még regnáló brit kormányfő nem parancsol rá Kijevre, hogy azonnal hagyják abba az egyezkedést és harcoljanak az utolsó ukránig.
Nos Borisunk, aki jobban szeretett covid-bulizni, mint kormányozni most természetesen a grúz ellenzék és Mikhail Szaakasvili mögé állt (Szaakasvili vezette bele országát a 2008-as háborúba is, most ő az ellenzék vezére), és teljesen ellentmondva a nemzetközi megfigyelőknek kijelentette, hogy a választást Putyin megbundázta, szerinte az ellenzék nyert, és “minden lehetséges módon támogatni kell a grúz kormányváltást”.
Szép, nagyjából így indult a második majdan Ukrajnában, és Beltibiliszi már szervezkedik is a saját tüntetéssorozatával készülve az újabb grúz színesforradalomra. A képlet egyértelmű: ha egy ország önálló politikát akar folytatni, nem akar gyarmatként létezni szomszédjában egy ellenséges nagyhatalommal, akkor ott át kell venni az irányítást és kézi vezérléssel beleküldeni a falba. Összejött már Ukrajnában is, a kérdés csak az, hogy ha elfogyott a fegyver és a pénz, amit Kijevnek küldenek, ha elfogyott már az utolsó ukrán is, aki harcoljon, akkor ki fogja támogatni a grúzokat a második Oroszország elleni háborújukban?
Valószínűleg senki, és ezt a grúzok is tudják, ezért választotta a többség a függetlenséget.
Fotó: MTI/EPA pool/Andy Rain
Facebook
Twitter
YouTube
RSS