A közel keleti arab nacionalizmusok, a helyi, a vesztfáliai rendszerből megmaradt államok leépülésével Irán a térség szinte egyetlen, tradicionális államképével, tapasztalatával bíró nemzetének szerepe folyamatosan erősödni fog. Bár a korábbi cikkünkben tárgyalt arab-perzsa szembenállás (az izraeli, a fokozatosan gyengülő amerikai érdekviszonyok) most még akadályozzák a nagyhatalmi pozíció realizálását, de Kína ideológiai szempontból közömbös tőkeáramlása, az Iszlám Állam veresége, az Asszad-rezsimmel való jó kapcsolata, a tágabb értelemben vett térség anticionizmusa Irán számára új birodalmi aranykort hozhat el. Az évszázadok óta a mélyben forrongó egységes birodalmi tudat, a perzsa birodalmi hagyományok az iszlám forradalom óta fokozatosan megtalálták a helyüket, a rendszer részévé váltak az iráni iszlám teokráciában. Az iszlám nem kilökte, szétverte a történelmi múlt érzetét, hanem kitöltötte az emberekben tátongó űrt, és utat mutatott a nagyság felé.
Az Iránhoz hasonló országok népeiben a nagyság belső kényszere, mindig, minden esetben megtalálja, fenntartja és kiterjeszti az igazságérzetüknek megfelelő mentális állapotot. Az iszlám államszervező ereje legalább olyan átmágnesezett, és stabil, mint a nyugati demokráciák, a fékek és egyensúlyok összetett társadalom-konstrukciói, a globális tőke áramlása (a tőke nem teremthet valódi kultúrát), sőt megeshet, összességében még hatékonyabb. Egyértelmű okokból: az elidegenedettség nélküli emberi önmegtapasztalásának vágya ma az iszlámban élhetőek meg (ezek pedig minden emberi közösség legősibb alapjai).
A modern iszlám (az iszlamizmus) szétfeszülő keretein belül zajló belháború egyetlen igazi, nagy győzelmét a hidegháború, a brezsnyev-doktrína szélárnyékában beteljesülő iráni iszlám forradalom jelentette, amely a nyugati, poszthumanista individualizmus bunkereiből kitekintve szinte elképzelhetetlen méretű tömegek számára testesítette meg a valódi civilizációs áttörést. Az ajatollah totális spirituális forradalmának sikere a síita Irán számára behozhatatlan civilizációs előnyt jelent. Míg a szunniták állammonolitjai az olajföldekből magaslanak alattvalóik fölé; és permanens iszlamista forradalom, a káosz, szétesés (a tőke tartja őket életben) fenyegeti őket (a katonai erő esetükben a nép megregulázására alkalmazott csendőrség), addig Irán politikai-vallási-társadalmi stabilitása, birodalmi méreteiből adódó integritása (az nyugatos ellenzék jelenlétének ellenére) megkérdőjelezhetetlen. A nyugati marxisták ezért a tökéletes szimmetriáért rajonganak, amikor Iránt emlegetik, mint progresszív-iszlám mintaállamot.
Az ajatollah rendszerének kizökkentése, megdöntése titkosszolgálati módszerekkel (is) lehetetlen vállalkozásnak tűnik; ugyanakkor az erőfelmutatás, katonai beavatkozás fenyegetése (lásd. az Izrael által diktált, szükségszerű Irán-politika) nem megbontaná a nemzeti egységet, hanem egyértelműen tovább erősítené. Egyetlen korábbi közel-keleti doktrína (a polgárháborút, belső ellenzéket támogató taktika) sem működhet.
Persepolis. A perzsa múlt és a “modern”, síita Irán. Forrás: Newsha Tavakolian
Irán egyedi adottságait, a perzsa-örökséget az iszlamizmuson keresztül fel tudja használni; ez a hagyomány a nagyságra kötelez, az iszlám pedig teret nyújt a nagyság felé. Irán a közeljövő győztes, egyben (az ummára való hatásának tekintetében) legveszélyesebb középhatalma (Erdogannal hasonló útra tévedt Törökország mellett). Törökország (némi fáziskéséssel) egy demokratikus rendszer árnyékában – az iráni expanziót követve – , igazodva a török (oszmán) múlt sajátosságaihoz sebes léptekben, lavinaszerűen iszlamizálódik. A Boszporoszon túl az iszlám az út a birodalmi restaurációhoz szükséges társadalmi támogatás megszerzéséhez, az egységhez. A pániszlám utópia ígéretéhez. Erdogan Törökországát ugyanaz a vágy hajtja, amely Iránt a hetvenes-nyolcvanas években megszállta. Az oszmán, illetve a perzsa birodalom újraépítése. Mindkét nemzetállamnak saját, igen részletes, a társadalom mélyre beágyazott belső narratívája van arról, miként állíthatnák helyre a térség egykor általuk fennálló geokulturális, geopolitikai egységét.
A szunnita olajdinasztiák, illegitim monolitállamok társadalmi végterméke az Iszlám Állam. Forrás: bloomberg.com
A pusztaságok barbársága és az ember egzisztenciális végszükségleteire adott válaszok egyszerre sarjadnak ebből a sivatag homokjába elvetett magból.
Az iszlám az egyetlen domináns vallás (a nyugat felé közelítve), amely sértetlenül, az ember teljes alávetettségében megmaradt tiszta, (látszólag) romlatlan igazodási pontnak. De az iszlám sokkal több, mint belső-külső erkölcsi iránytű, a vallásgyakorlatban az ember önmagával szemben, áttételek nélküli bizonyosságot nyer. Az isten nevében rejlő erőt kapja meg, használhatja, meríthet belőle, bármit, még a legnehezebbet is megcselekedheti általa (nem véletlen a zsidók és keresztények Tízparancsolatának tiltása: “Isten nevét hiába ne vedd!”). A nyugatra beszűrődő iszlám a posztmodernitás tökéletességének vallása, és a gyökértelenné vált ember számára vonzóbb, mint bármelyik a spektákulumban megnyilvánuló nyugati, gyakran elérhetetlen, nem azonosulható életmód. Az iszlám bárki számára elérhető, mint ideológia társadalom minden rétegét támadhatja, nyomás alatt tartja. Az kozmopolita iszlám tükörsima felülete (kompakt és steril, mint egy IPhone) megfelel a posztmodern intellektuális érzékének, egyszerre szintetizálja és üresíti ki az ember szellemi életét. Ma már nem számít váteszi jóslatnak az, ha kijelentjük: az iszlám évszázadában élünk.
A szunnita iszlamizmus, kozmopolita dizsihadizmusa az európai embertől (már) hatvan éve elidegenített látványos-színházszerű terrorjával mára a “nyugati kultúra” részévé, piacosítható, távoli látványossággá vált. A nyugat “meg nem értése” átalakítja, a saját képére formálja (dekonstruálja) ezt a primitív iszlám adaptációt. A kezdetekben, a harmadik világ nézőpontjából, brutális, de őszinte reformmozgalomnak induló szunitta iszlamizmus átalakulóban van, igazodik a nyugat kiüresedett formáihoz. A dzsihád és nyugat tökéletesen kiegészíti egymást. Groteszk hibridet alkotnak. Ugyanakkor, a szunnita “reformmozgalmaknak” ez a nyugattal kölcsönösen alakuló hibrid vallási-szubkulturális entitásai az iszlám szempontjából egyértelmű civilizációs kudarcot, a nagy cél, az umma kiterjesztésének be nem teljesülését jelentik. A szunnita iszlám gyökértelensége (nincsen központi erőtere, nincsen Vatikánja) az ISIS-hez hasonló ideológiájú csoportok feltűnéséhez vezetett; ezek lényegi önvesztéssel járnak. Ezzel szemben a síita Irán valódi civilizációs sikertörténet, (sőt) az iszlám egyetlen nagy sikere, mióta az Oszmán Birodalmat (és maradékát) felszabdalta a vesztfáliai rendszer.
A kérdés csupán az: végül sikerül-e geokulturális szinten egyesíteni az ummát, ha nem akkor végül melyik egykori iszlám birodalom fogja sikerrel megtörni a nyugat passzív ellenállását? A nyugati-szekuláris világrend gyenge, nincsenek eszközei az ellenállásra, a mi civilizációnk fegyvere a dekonstrukció, az iszlámot pedig évtizedes munka lenne a kereszténység mai kórképének színvonalára zülleszteni.
Ezt maga Hámenei is többször, világosan kimondta:
Az iszlám umma minden részének – különféle nemzetek és országok formájában – el kell érnie a Szent Koránban meghatározott civilizációs szintet. A vallásos hit, a tudás, az etika és az állandó küzdelem által az iszlám civilizáció fejlett gondolkodással és a viselkedés nemes normáival ajándékozhatja meg az iszlám ummát és az egész emberiséget. Ez lehet a mai nyugati civilizáció pilléreit alkotó materialista szemléletmód és más leigázó kötelékek, illetve korrupt magatartási normák alól történő felszabadítás célja.”
A böjt (Ramadan) megtörésének ünnepének alkalmából imádkozó asszonyok. Forrás: EPA
Irán alapvető célja: leépíteni, szétverni a vesztfáliai rendszert – A globális iszlám civilizáció kiépítése
Törvényesség és spiritualitás, az eredendően rossz emberi természet uralása iránti vágyból, a rend iránti globális éhségből, az új, alternatív (iszlám) világrend kiépítésének víziójával győzedelmeskedett a forradalom, és épült fel az új teokratikus Irán. Az ajatollah víziójának semmi köze a (korábban ostorozott) arab világ primitív iszlám-marxizmusához, annak barbár nyugat-ellenességéhez; Irán ellenállása sokkal valóságosabb, fenyegetőbb (mint a sivatagok arabjaié), a gyűlölet gyökerei mélyebbre nyúlnak. Iránt nem az elhagyatott, identitás nélküli (vagy azért küzdő) embermassza alkotja, akiket a vesztfáliai határok (bármennyire is anakronisztikusnak tűnik felemlegetése szükségszerűen ezt a terminust fogjuk használni) közé szorítva próbáltak civilizálni az egykori atlantista-imperialista “gyarmatosítók”. Irán a vesztfáliai világrend stratégiai ellensége, nehézsúlyú hatalom-érdekviszonyokkal bíró, titkosszolgálati tényező.
Iránnak saját világrend-koncepciója van, amely nem illeszkedik, nem helyezkedik bele a fennálló, egyre gyengülő atlantista rendbe, amely még mindig a rend-minden-áron-való védelmének doktrínáját követi, és nem tűr meg más rendet, nem alkalmazkodik, hanem dominálni próbál egy olyan végeláthatatlan térben, ahol már nincsenek erősségei. Irán kívül, szemben áll, és saját síita iszlám impériumot épít fel a perzsa birodalom szilárd államiságának, közigazgatásának sok ezer éves hagyományaira alapozva. Irán önmeghatározása nem abból a szerencsétlen helyzetből indul ki, hogy mesterségesen, a nyugat gyűlöletéből kellene identitását leképeznie (mint a legtöbb, civilizációépítésben általában abszolút sikertelen, gyökértelen szunnita állam-kísérletnek), hanem a meglévő birodalmi tapasztalatából, kultúrájából szinte végtelen szellemi erőforrás áll rendelkezésére. A síita Irán párhuzamos valóságot épített ki a nyugati globális rendszerrel szemben.
A böjt (Ramadan) megtörésének ünnepének alkalmából imádkozó asszonyok. Forrás: EPA
Khomeini-féle iszlám ideológia (a kutbizmussal szoros rokonságot felmutató) Korán-értelmezése szerint a blaszfémiáktól mentes, az valójában isteni legitimációval bíró világrend létrehozása a végső cél. Az első lépés a világ összes “istentelen kormányának” leépítése, szétverése és egy “iszlám, legitim kormányzattal” való felváltása. A nemzeti érdek, hűség, tapasztalat érvénytelen, mert “mindnyájunk kötelessége, hogy megdöntsük a taghutot, vagyis azokat az illegitim politikai erőtereket, amelyek jelenleg az iszlám világot eluralják“. Ez volt az Iráni Iszlám Köztársaság első napja, amelyet “Isten Kormányának Első Napja” is egyben.
Az ajatollah által életre keltett entitás egyetlen más modern államhoz sem hasonlítható. A legfontosabb: Khomeini-doktrínája az államot nem saját jogú, törvényes, önálló tényezőnek tekintette, hanem szükségszerűen bevethető fegyvernek egy nagyobb léptékű vallási, szakrális háborúban.
Irán iszlamista ideológiája szerint a Közel-Keleten és azon túl jelen lévő minden politikai konstrukció, intézmény illegitim, mivel alapjaik nem az isteni törvényen, a sarián nyugszanak. A vesztfáliai alapelvekre felépült modern nemzetközi kapcsolati háló hamis, mert “az országok közötti kapcsolatoknak spirituális kapcsolatokra kell épülniük“, nem pedig a nemzeti érdekek alapelveire. Ezt bizonyítva a forradalmi gárdisták ostromolták meg a teheráni amerikai nagykövetséget. A hivatal dolgozóit 444 napig túszként tartották fogva. Természetesen ez a viszony mind a szunnita, mind a síita iszlamizmust összekapcsolja, segíti az univerzális, többszólamú umma kiépülését.
Khomeini forradalma abban különbözött a szunnita iszlamizmusától, hogy kihirdette: a globális (lázadást) felkelést Mahdi eljövetele fogja beteljesíteni, aki az “okkultációból” (egy láthatatlan jelenlét mélyéről) fog visszatérni, hogy átvegye az uralkodás jogát, amelyet a (mai napig) regnáló Iszlám Köztársaság feje, az ajatollah átmenetileg gyakorol helyette.
A hosszútávú kérdés az, hogy Irán megtartja-e, bejárja-e az iszlamista-univerzalista utat, vagy idővel képes lesz akár a kínai-birodalmi normatívának, akár a vesztfáliai rendszer maradványainak megfelelően nagy, egységes nemzetté válni. Jelenleg úgy tűnik az iszlám útját választják, a forradalommal megkezdett folyamat még messze nem érte el tetőpontját, a hullámot pedig – egyelőre – nincsen, ami megtörje.
“Kelet” a birodalmak olvasztótégelye
A keleti, orientális összetett viszonyok kiindulópontja: a nyugati (statikus) hegemóniával szemben több aktív birodalmi igénnyel fellépő aktor jelenléte. Törökország, Irán, Szaúd-Arábia, Kína, India. Ezek azok az aktorok, akikkel a dinamikus “kelet” geopolitikai káoszában számolni kell. A vesztfáliai rendszer fokozatos lebontásával, eltűnésével (Davutoglu-doktrína szerint) ez a fluiditás továbbra fokozódni fog. Az építőelemek (a nemzetállamok) folyamatos mozgásban vannak, vagyis a szövetségek állandó változása tartja fenn a rendszer viszonylagosnak tekinthető stabilitását. Ebből következik még, hogy a kínaiak sajátos filozófiájú tőkeexpanziója, néhány éven belül totálisan át fogja rajzolni a közel-keleti, az ázsiai erőviszonyokat (az észak-koreai krízis is így manifesztálódhatott). A kínaiaknak szintén érdekük a nyugati érdekeltségek felszámolása, újjáépítése, illetve hozzáigazítani a saját világkonstrukciójukhoz. A gazdasági, politikai, de szellemi tér is kiüresedett (kiüresítettük) az új domináns tartalom (a válasz) pedig egyértelműen keletről érkezik. Kérdés, hogy egy-két év múlva nekünk “nyugatiaknak” lesz-e még bármi “közünk”, “ráhatásunk” a térségre. Ma ugyanis hatalmas birodalmak szunnyadnak a sivatag homokja alatt. Ébredésük pedig a vesztfáliai rendszer végleges felszámolásával elkerülhetetlen lesz.
Folytatjuk!
Vezető Kép: Alain Keler/Sygma/Corbis (Az iráni forradalom napjai alatt több ezres tömeg előtt felszólaló hitszónok.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS