Éppen egy román nyelvű hírportálon csemegézgettem a beszámolók között, amikor szembejött Mihai Tudose akasztós, bocsánat, „lebegtetős” nyilatkozata. Mit ad Isten, rögtön a második hír, amely rögvest felkeltette az érdeklődésem már arról szólt, hogy újra terjed a sertéspestis Romániában. Esküszöm, elsőre azt hittem, hogy a két hír ugyanaz. De nem. Talán a kormányfőről mellékelt, meglehetősen előnytelen fotó tévesztett meg, ki tudja. Mindegy, hagyjuk a külsőségeket, koncentráljunk a belső értékekre. Amúgy az öltönyt és a nyakkendőt pont azért találták ki, hogy időnként az is embernek tűnjön, aki az elmúlt ötven évben, igazán semmit nem tett ennek megerősítése érdekében. (PolgárPortál-publicisztika)
– Ambrus Csaba, író, Kolozsvár
Nem sokkal a román miniszterelnök fenyegetőzése után, régi barátunk, Gyurcsány Ferenc is megtartotta egyik évnyitó beszédét, ahol szükségét érezte, hogy ismételten felmossa velünk a padlót és belénk törölje a lábát. Ez nála már része a napi rutinnak. Fogmosás, kávé, határon túli magyar-alázás, le a diktatúrával, vacsora, jó éjszakát. Csak kapkodjuk a fejünket Bukarest és Budapest között. Az egyik pillanatban még Tudose akar minket zászlók mellett lobogtatni, másnap már Fletó és zenekara játssza az újrahangolt régi slágert, azzal hergelve „rajongóit”, hogy a nálunk kitatarozott néhány iskola, templom, vagy ki tudja, talán a Csíki sör ügyének perköltsége, és a lefizetett ukrán nyugdíjasok „milliói” együtt vezethettek ahhoz, hogy nem lett mostanában Magyarországból Svájc. Mondanám, hogy akkor ezek szerint, már az anyaországba is átterjedt a sertéspestis, de ahol a nyakkendő szemüveggel is párosul, ott magával az álcázás nagymesterével állunk szemben.
Ne legyenek kétségeink, Gyurcsány Ferenc és Mihai Tudose között kizárólag annyi a különbség, hogy Ferencünk csak adminisztratív tekintetben szeretne minket törölni saját országának közéletéből, de a román politikussal ellentétben, túl gyáva ahhoz, hogy ezt nyíltan kimondja. Mihai Tudose foghíjas szókincse, anyanyelvi kifejezőkészsége amúgy sem teszi lehetővé számára azt a körmönfont, ügyesen körbeírt álproblémagyártást, melynek Fletó mindig is a nagymestere volt. Szónoklataiban a hányingerkeltően teátrális mozdulataival, jól időzített hatásszüneteivel, folyamatosan rájátszva a szavazópolgár legérzékenyebb pontjára, vagyis a zsebére, egyszerre mesterien és alattomosan építi fel ellenünk a támadásait, melyek semmivel sem szolgálnak nemesebb célt, mint bármelyik akasztással fenyegetőző Decebal-ivadék verbális ámokfutása. Mindketten jól tudják, hogy bátran gyalázhatnak, fenyegethetnek, nincs vesztenivalójuk. A Romániában történő választásokon, mi elsöprő többségben az RMDSZ-re szavazunk, messze elkerülve Tudose szocialistáit, míg a magyar országgyűlési voksoláson fideszes prostiként a jelenlegi Kormányt támogatjuk. Talán annyi üröm az örömben, hogy ellentétben Fletóval, Mihai Tudose nem kérdőjelezheti meg csodálatos országa államkasszájához való havi hozzájárulásunkat.
További azonosság eme két értelmiségi veterán álháborús hőstetteiben, hogy mindkét ellenségünk tábornoka, aljasul ferdítve az igazságot belügyről beszélnek, ha az egyik oldalon az autonómia, a másik oldalon pedig a tavaszi választások kerülnek terítékre. Belügy lenne? Anyátokat, azt! Tudjátok, mi a belügy? Amit otthon csináltok a feleségetekkel a hálószobában, a négy fal között. Na, az belügy. De egy közösség szavazati joga, zászlaja, iskolája, templomtornya, himnusza, az soha nem lesz a bukaresti román politikusok vagy a DK sakktáblája, amit akkor vesznek elő a szekrényből, amikor éppen kedvük támad minket bábuként tologatni.
Ha már itt tartunk, a magyar ellenzéki pártok is a védelmünkre siettek, ami jól esett, tényleg, de ugyanakkor ijesztő és sajnálatos, hogy akasztással kell minket fenyegetni ahhoz, hogy kipréseljenek magukból velünk kapcsolatban néhány pozitív gondolatot. Persze így is volt köztük olyan, aki nem feltétlenül miattunk aggódott. Molnár Gyula például azt tartotta szükségesnek kiemelni, hogy minkét ország ugyanannak az európai közösségnek a tagja, amely pont azért jött létre, hogy az ilyen gondolatok ne nyerjenek ismét teret Európában. Tehát az MSZP elnöke nem azt sérelmezi elsősorban, hogy adott esetben magyarokat kötnének fel a saját zászlajuk szomszédságában, hanem inkább az zavarja a Gyuszit, hogy mindez a Brüsszelből vezetett, általa mélyen tisztelt Európai Unió területén történik.
Hasonló gondolatokat fogalmazott meg a román ellenzéki sajtó is, őket sem a székely vezetők kivégzésére buzdító „nyelvbotlás” botránkoztatott meg, hanem, ahogy Cristian Tudor Popescu, a román közélet legmeghatározóbb alakja nyilatkozott, „milyen partnerre számíthat, milyen megbeszéléseket remél még Európában ezek után Románia miniszterelnöke?”. Vagyis, ha Tudose nyilatkozata nem lenne káros az uniós tagság előnyeinek kihasználására, és nem nehezítené a gazdag nyugati államok állandó szipolyozását, akár akaszthatnák is a székelyeket, a bukaresti meleg tévéstúdióból nézve ennek nincs akkora jelentősége. De miért várnánk el, hogy a román sajtó ésszerűen járjon el és helyén kezelje a kormányfő kijelentéseit, ha nekünk is megvannak a saját egyedi mintapéldányaink. Itt van mindjárt a HVG publicistája, Parászka Boróka, aki szerint a romániai nacionalizmust éppen a magyarok táplálják. Tehát, amikor nem tűrjük szó nélkül a marosvásárhelyi római katolikus gimnázium megszűnését, mi valójában provokáljuk a román politikusokat.
Amikor a magyar kormány kiáll a Csíki sör ügye mellett, pusztán mert annak felszámolásában már éppen ott tartanak, hogy a fogyasztó helyett a bukaresti bíróságon akarják eldönteni, meddig terjeszkedhet a helyi piacon egy magyar vállalkozó a termékével, a szépséges Boróka szerint Orbán Viktor a románok ellen uszítja a magyarokat. Amikor követeljük az egyházi javaink visszaszolgáltatását, a tündérarcú Parászka ebből azt a következtetést vonja le, hogy pusztán Orbánnak akarunk bizonyítani, hogy a szavazatunk „szállítása” mellett hűségünkről biztosítsuk Vezérünket. Sokszor azt hihetné az ember, hogy már nincs lentebb a baloldali média számára, erre rögtön felbukkan egy szerencsétlen, aki mélyebbre ássa magát, hogy ezt megcáfolja. Tény, hogy nincsenek egyszerű helyzetben. Elég nehéz lehet mindenről úgy írni, hogy a cikk végén mindig a Kormányt kell felelőssé tenni, legyen szó székelyek akasztásáról, madárinfluenzáról, vagy a használt gumiabroncskereskedés nehézségeiről. Ha mindig csak a puszta gyűlölet késztet az írásra, nem meglepő, hogy elveszíti az ember a józan ítélőképességét, és a nemzeti minimum érzésének teljes hiányában már észre se veszi, hogy a számítógép előtt ülve éppen azon dolgozik, hogy a magyarok akasztását vizionáló román miniszterelnökből csapdába csalt, riadtan védekező áldozatot faragjon, akit a hargitai fideszes orvvadászok ejtettek foglyul. A borókákon nem tudsz segíteni. Hiába dobsz vissza kenyérrel, miután megdobtak kővel, inkább leköpik a kenyeret és arcon dobnak vele, majd kivonulnak a Kossuth térre tüntetni az éhség ellen. Sőt, még el is várják, hogy tiszteljük őket azért, mert nem akarnak harc nélkül hőssé válni.
Visszatérve Gyurcsány és Tudose politikai hasonlóságára, hadd fecséreljek pár gondolatot mindkettőjük miniszterelnöki tevékenységére. Ha 2010 előtt a Gyurcsány-kabinetnek csak annyira futotta, hogy éveken át találgatták, melyik a két balkezük közül a jobb lábuk, jó eséllyel fogadhatunk rá, hogy Tudose kormánya ugyanazt az utat fogja bejárni. Ha azt mondom, hogy a román kultúráért felelős miniszteri állást az a Lucian Romascanu tölti be, aki előtte a legnépszerűbb hazai bulvárlapot menedzselte, akkor már értjük, miért sarkítják állandóan a mi történelmünket, és miért gondolja minden második erdélyi román, hogy Hunyadi János (Iancu de Hunedoara) vagy Dózsa György (Gheorghe Doja) színtiszta románok voltak. De említhetném Liviu Pop tanügyminisztert is, aki csak álmodozik arról, hogy már tud annyira helyesen írni, legalább a saját anyanyelvén, mint mondjuk Schmitt Pál. Ez Carmen Dan belügyminiszterre is igaz, nála egy néhány soros űrlap kitöltése könnyen címlapot jelenthet.
A csatasor második vonalában a kisebbik kormányzópárt elnökeként, magát Calin Popescu Tariceanut találjuk, neki a legnagyobb alakítása, hogy 2005-ben, még hivatalban lévő miniszterelnökként meglátogatva egy Temes megyei árvíz sújtotta települést, csúnyán kiakadt egy földönfutóvá vált helyi lakosra, mert az rá mert kérdezni, hogy mi lesz így vele, ház nélkül? Tariceanu válasza nem késett:
„Mit akar hölgyem, építsünk ide hotelt?”
Nem tudom miért, de nekem erről a DK-s Vadai Ágnes jut az eszembe, aki a 2015-ös párizsi merényletek után nőhöz, de főleg emberhez nem méltó érzéketlenséggel beszélt Baló György műsorában arról, hogy a Fidesz túlreagálja a francia fővárosban zajló eseményeket, ahol állítólag nincs félelem, mindenki végzi a dolgát. Igen, Párizsban legfeljebb annyi történt, hogy rengeteg szülőnek, rokonnak, barátnak azzal telt az előző hétvégéje, hogy kivitték a gyerekeiket a temetőbe. De amúgy az Eiffel-torony tényleg ott állt végig, szépen kivilágítva. Hogyne, az élet nem állt meg, ahogy a második világháború felett is napirendre tértek az emberek. Egyetértek Ágnessel, nem kell emiatt politikai haszonszerzés céljából vészharangokat kongatni. Gyújtunk egy gyertyát, holnap pedig irány a meló. Ennyi. Nem kell elgondolkodni, nem érdemes néhány tíz, később néhány száz fiatal halála miatt igazat adni Orbánnak, a diktatúra elleni harc áldozatokkal jár. Ha ennek az árát francia vagy német fiatalok fizetik meg, az annál jobb, mert tutira nincs köztük DK-s szavazó.
Tariceanuval kapcsolatban még annyit, hogy provokációnak nevezte az autonómia erőltetését, „főleg abban az évben, amikor Románia, az ÖSSZEFOGÁS és TOLERANCIA, az etnikailag FÜGGETLEN, KÖLCSÖNÖS TISZTELET jegyében szeretné megünnepelni a nagy egyesülés centenáriumát”. A kulcsszavakat direkt kiemeltem. A brüsszeli parlamentben ettől a dumától bármelyik liberális képviselőnő kísértésbe esik. Ennél menőbb csajozós szöveget csak a jogvédő civilszervezetek nagymenőitől hallhattunk. Tariceanu még azt is hozzátette, hogy ami az erdélyi magyarság jogait illeti, ők a „legigényesebb elvárásoknak is eleget tettek”. Igen, ez így van. Papíron. Más kérdés, hogy ameddig Brüsszelben csak az számít, amit papíron eléjük tesznek, addig a román politikusok soha nem fogják ezt másképp csinálni. Ha a román kormány letesz egy dokumentumot az Európai Bizottság elé, amelyben az áll, hogy a marslakók Batman irányításával, egyetlen éjszaka alatt kilenc kórházat és negyvenhét iskolát építettek fel Székelyföldön, elhihetik nekem, hogy a saját globális közhelyeinek pufogtatásába belefáradt bürokratának meg se fordul a fejében, hogy talán ezek a sorok nem fedik teljes egészében a valóságot. Ahogy a LIBE Bizottság ülésén se számított, hogy a Helsinki Bizottság képviselője többszöri kérésre sem tudott egyetlen konkrét, hétköznapi példát mondani, amely kétséget kizárólag bizonyítaná a működésük magyarországi korlátozását.
Hiába, a jó fiúk és a rossz fiúk valahogy mindig ugyanazok maradnak. Igen, a lányokkal sincs ez másképp. Még mielőtt valamelyik túlbuzgó boróka sérve érezné magát, és homofób kijelentés vádjával feljelentene.
(Vezető kép: PolgárPortál / Polgári Szilvia grafika)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS