A “Jöjj és lásd” c. ruszki háborús eposzban van egy megrázó szcenárió. A színhely egy elpusztított kolhozfalu valahol a kietlen sztálini pusztaságban. A sárutcákon mocsokrészeg einsatzgruppés kotorékukránok és nácizubbonyt húzott kutyapárizsik mozognak. A település közepén roskadozó fatemplom, ami egy istentelen szudétanémet számára semmi másra nem jó, mint beterelni az oroszt és rágyújtani az egészet. Az infernális pusztulás origójából, a gyilkolásban megüdvözült emberi arcok közül, mint egy szarhurrikán belsejéből kiemelkedik egy különös férfi. Egy SS-tiszt, aki a tőzsdebrókerek profizmusával uralja a borzongásig eszkalálódó képtelen helyzetet, amelyben gyerekek őszülnek meg, mialatt a kivégzőosztag újra tölt, öregasszonyok üvöltenek süketnémán élettapasztalataik hiábavalóságának tudatában, a középkori körfreskók végtelen halálnemeit bámulva, egyenesen, és fogak nélkül a pokolból. De ez a rejtélyes férfi, ez az SS-Oberführer nem, ez az egykor daliás árja sziklaszilárd marad, és goethei egykedvűségével szemléli a lángoló embergúlák látványát. Egyetlen élőlény van, amit őszintén félt ebben az orgiában: egy törpe lajhármaki, ami a férfi vállán gubbasztva, nagy tükörszemeivel figyeli a pusztulást. És itt ér véget a megidézett kép. Mert teljesen mindegy, hogy lajhármaki vagy szurikáta, az ember ugyanaz marad, ez a teremtett lény az, aki változatlan. Ez a behemót, a világot felfaló rühes náci kutya, vállán a lájkmágnes szurikátával valójában nem más, mint a posztmodern európai előember prototípusa.
Mindezt persze csak azért gépelem le, mert igaz, hogy még tüntetést is szerveznek Budapesten a Hamász terrorszervezet „mártírjaiért” az ejrópai szélsőbalosok az izraeli követség elé, és az is, hogy ködös felháborodás követte a gázai határincidenst, de sem ez, sem a hatvankét halott sem tudta kiszorítani az általános hírmoslékból a pécsi szurikáta kínhalálát, ami ráadásul még vemhes is volt, nyasgem. Ez pedig nem jelenthet mást: gyengülőben van a KGB által megkonstruált Palesztina-sztori. Bár az illesztékek, a zárványok, a gegek még megvannak és működnek, már csak néhány morálböfögésre elég a „vérdízel”, valahonnan a tévé elől, az altájról, esetleg néhány tucat zsidózó kommentre, vagy néhány jelentéktelenebb, de még hisztérikus publicisztikákra, amelyekben a Schindler listájában megcsodált lágerőröket IDF-katonákra cserélik fel, akik gonosz vigyorral a mocskos, szemita lópofájukon a gázkamrákban cukrosbácsiskodnak, kibaszott csokisflódnikkal kínálgatják a millió könnyes szemű, pánarab kisgyereket. Persze mindezt csak azért, hogy végül mindenkiben összeálljon a kép: ezek a zsidók valójában azok a nácik.
A Hamász természetesen megtanulta az üzletmenetet, és az ilyen nehéz piaci helyzet még akkor sem zavarja meg, ha jelenlegi árfolyamesésben 1 szurikáta 62 palesztinnál is többet ér. Nekik ez még így sem rossz üzlet, higgyék el.
Mert tudják: a Pallywood-i passiósztorikban egyetlen követendő aranyszabály létezik: akkor győztél, ha a közönséged elhiszi, te vagy a vesztes. Az “áldozat” feltörhetetlen tabu a nyugat-európai társadalmak számára, ami előtt a józan ész azonnal, kérdések, ellenállás és válaszok nélkül teszi le egyetlen fegyverét: a valóságot. Hódol a “szenvedők” előtt, sőt jobban gyűlöli az “igazságtalanokat”, mint maga az “áldozat”, aki az “igazságtalanság” elszenvedője. Nyugaton (vagy a Nyugat felé) az, aki áldozatnak mutatja magát, annak feltétel nélküli az igazsága. Persze csak egy ideig, amíg eladható, úgymond csereszabatos.
Mert bármikor az internet sztárja lehet a bambuszdelíriumban elpusztult újszülött csokipanda, vagy kihalhat egy eddig teljesen ismeretlen vombatfaj. Akkor bizony vége a forradalomnak, egyszer minden széria kifut. Ennyire se számítanak nekik (nektek) ezek az “ártatlan” palesztinok. Az összes hisztérikus Grállovag csak önigazolásra, önimádatra használja fel a mindkét oldalon elterülő hullahegyeket.
Röviden: az “áldozatok” számára sincsen kegyelem itt, mert pont olyan jelentésnélküliek, mint azok az európaiak, akiket elpusztított Allah utcagyerekeinek gyűlölete, vagy azok a Belső-Afrikából felvonuló emberhordák, akiket végül a természet általános, mindenre kiterjedő közönyével hullámzó tenger mos partra Lampedusa luxuspanorámás privátstrandjain. Az összhatásba ők már nem zavarnak bele, hiszen a betanított, a Zöld-foki Köztársaságból még időben elszármazott személyzet éppen ezért van megfizetve, hogy még hajnalban, az anfetaminkúpoktól aranyeres Instagram-királynők ébredése előtt összegereblyézzék a tengerből felokádott holttesteket. Ilyen a posztmodern nyugati morál, amely áldozatait, de híveit is felzabálja. Azaz semmire nem jó, legfőképpen arra nem, amire eredendően megalkották: az emberi élet védelmére.
Ezért, aki ezt a fekete (tiltott) mágiát használja, aki beszáll ebbe a démoni véralgebrába, az velejéig romlott, gonosz, gyűlöletes, egy nagy rakás, átkozott lószar. A Hamász alapítása óta ezt, mint rést a pajzson használja fel, ez a taktikai repertoárjának alapja, ez “politikai” és “katonai” cselekvéseinek kiindulópontja.
Igen, az “emberi védőpajzs hadművelet” nem a South Park irrealitása, hanem a Hamász valósága. Küldj első vonalba karon ülő csecsemőket az anyjukkal, tudatlan gyerekeket, beteg és járni képtelen öregeket, tolószékeseket, mert a média imádja ezt, a fényképezőgépek csattognak, a kamerák forognak, a lehetőségtől hiperventilláló Jane Fonda-imitátor sajtós picsák pedig telesírják a világ összes kibaszott lapját, hogy ti kurvára ártatlanok vagytok, ti vagytok a jók. Fel kellene végre fogni, hogy a legkülönbözőbb gázai terrorszervezetek (Palesztin Iszlám Dzsihád, Hamász stb.) az európaiak számára egy teljesen ismeretlen háborút vívnak Izraellel és erre a hadviselésre erkölcsileg még nincsen felkészülve Európa egyetlen társadalma sem.
A helyzet a hatvanas évektől annyira szélsőségessé vált, hogy a háborúk aszerint fognak eldőlni, hogy ki képes megőrizni a cselekvőképességét, ki képes felülkerekedni az ellenség erkölcsi terrorjával szemben. És nincsen sok időnk felkészülni, most kell megváltozni, mert ami most Izrael jelene az lesz a mi jövőnk. Ezt jobb, ha tudjuk.
A Gázánál kialakult szituáció hátterében (pedig) a következő állt: már április 6-án a Hamász politikai vezetője, a szétálló fülű és kényelmetlenül Drakula-arcú Yahya Sinwar kimondta: “Eltöröljük a határaikat és testükből a szívüket kitépjük.” Majd a Hamász különböző, a terrorszervezet érdekeltségeihez tartozó közösségi-felületein térképek jelentek meg az Izraellel közös határsávtól leggyorsabban elérhető izraeli házakhoz, iskolákhoz, szociális otthonokhoz. Nyilvánvaló céllal. Arra a tényre is kevesen emelték fel a fejüket, hogy egy magas rangú brigádvezető a Hamászból, egy bizonyos Salah Bardawil azt találta mondani egy május 16-i interjúban a gázai palesztin TV-ben, miszerint:
A konfrontáció utolsó szakaszában mártírrá lett hatvankét ember közül ötvenen a Hamász tagjai voltak.”
A terrorszervezet hivatalosan is megerősítette, hogy a múlt hét hétfőn lezajló zavargások során meghalt „tüntetők” nyolcvan százaléka a Hamász kötelékeihez tartoztak, és egyáltalán nem voltak ártatlan civilek. Később más gázai szervezetek is bejelentkeztek az áldozatokért, sokaknak kellett ez az átkozott dicsőség. A Hamász vezérkara egy jól organizált és az saját szempontjukból sikeres propagandaműveletet hajtott végre. A Hamász a Gázai-térség egész területéről ingyenes szállítást biztosított a civileknek, beleértve a nőket és gyermekeket. A Hamász a támadásban való részvételért tizennégy dollárt fizetett fejenként vagy száz dollárt családonként, és ötszáz extra dollárt, ha valakinek végül sikerült megsérülnie. Ezenkívül arra utasította katonáit, hogy a határhoz civilnek öltözve érkezzenek, és mindegyikük egy-egy adott zóna irányítójaként feleljen a terv végrehajtásáért, úgy, mintha a saját terrorszakaszát irányítaná egy fedett műveletben. A show tömegstatisztája és közvetítője pedig a nemzetközi média volt. Ekkorra már az izraeli hadsereg pontos információval rendelkezett arról, hogy az erőszakos zavargások fedésében egy tömeges behatolást terveznek Izraelbe, azzal a céllal, hogy a közeli, a védett területeken élő civileket mészárolhassanak le. A Hamász mindezt “békés tiltakozásnak” nevezte, és a jelenlévő, és a másod, harmad, negyedkézből értesülő nyugati orgánumok törvényszerűen, a fentebb megfogalmazott vádak okán: hittek nekik.
A gyáva terroristák civileknek öltöztek (ez a leglényegük), az izraeli katonákkal ellentétben, akik azok maradtak, amik: katonák. Minden hazugsággal ellentétben nem az a helyes és morális cselekvés alapja, amit a gumierkölcsű amerikai holokausztmozikból, a nyálas, puhapöcsű, 68-as kollaboráns-generációtól megtanult az egész Nyugat. Mert az az ember, aki képes áldozatot hozni, és végső esetben képes, ha kell, ölni is, és semmit, még a felelősséget, a bűntudatot sem elhárítva, senkinek sem hazudva hajlandó a cselekvés első vonalába helyezni önmagát azért, ami az övé, amiért felelősséget vállalt, az erkölcsileg győztes lehet és megőrizheti cselekvőkészségét. Európának egyetlen lehetősége van, ha élni akar: vissza kell szereznie az erkölcsi cselekvőképességét. Ez létfontosságú a jövőnk szempontjából.
A végső tanulság pedig egykedvűen nyomasztó: a palesztinok szurikáták szerettek volna lenni, de hála saját vezetésüknek és a nemzetközi, nyugati nyilvánosságnak végül mégiscsak lemmingek maradtak. És igen, én is tudom, hogy undorító hely ez a világ, de meg kell ismernünk és meg kell tanulnunk túlélni benne.
PS/SZDM, WSJ; Fotó: elintra.com.ar
Facebook
Twitter
YouTube
RSS