Amerika nem érti magát, avagy ma sem bukott meg Trump

A demokraták természetesen megpróbálják majd egetrengető győzelemként eladni azt, hogy a félidős választásokon megszerezték a képviselőházat. Aztán hetekig arról fognak szólni a hírek, hogy hány meleg, transzszexuális, és egyéb szexuális érdekesség került be a képviselőházba, valamint ezek közül hány néger, indián, latin, ázsiai van. Vagy fordítva.

Valójában azonban az amerikai politika szokásos korrekciós mechanizmusai működtek, ezek a demokrata jelöltek arra a hullámra ültek fel, amely az elnök ellenzékét rendszerszerűen győzelemre viszi a félidős választásokon. A demokraták azonban nem arattak átütő győzelmet, a szenátushoz hozzá sem tudtak szagolni.

Mindez annak fényében jelentős különösen, hogy minden idők legmegosztóbb és legtámadottabb elnökét kellett volna a földbe döngölniük. Két évvel ezelőtt azzal a reménnyel láttak hozzá Trump kinyírásához, hogy mostanra már végeznek ezzel, és ezen a választáson akár még a végrehajtó hatalom közelébe is kerülhet a reménybeli demokrata házelnök, aki az alelnök után következik a hatalom öröklési sorában. Ezt persze csak a hagymázas szélsődemokraták képzelegték, de miután a demokrata pártot magyar és még európai ésszel is felfoghatatlan szélsőliberálisok, szocialisták és tulajdonképpeni (igaz, még annak is zavaros fejű) kommunisták foglalták el, teljesen komoly politikai programmá vált.

Trumpot Clintonnál és Obamánál is jobban támadták, sokkal jobban, mert az Obama-adminisztráció pozícióban maradó kinevezettjei – eddig tulajdonképpen szokatlan módon – az államapparátuson belülről is kétségbe merték vonni az elnökválasztás eredményét és gátlástalanul támadták adminisztratív eszközökkel Trumpot. Amerikában eddig példátlan módon az FBI és az igazságügyi minisztérium apparátusa és sok más tisztségviselő először nem adott látványosan arra, hogy ne tűnjön priméren politikai szereplőnek. Trump tulajdonképpen olyan helyzetben vette át a hatalmat, mint a magyar ellenzék 1990-ben, a diktatúra után, amikor egy ellenséges, ideológiailag elkötelezett, büszkén és gátlástanul szélsőliberális államapparátust örökölt.

Ezzel a választással most ez a program látványosan megbukott, sőt, tulajdonképpen stabilizálta Trump helyzetét, hiszen nem szenvedett drámai vereséget a pártja. Az amerikaiak nem akarnak elnökváltást, sőt, Trump most már aztán tényleg elgondolkozhat azon a második terminuson. A republikánusoknak most már végképp meg kell tanulniuk együttélni az elnökükkel, sőt, az is egyre kockázatosabb vállalkozásnak tűnik, hogy ha megpróbálják lecserélni és egy új elnökjelölttel próbálnak meg nekivágni a 2020-as elnökválasztásnak.

Amerika láthatólag nem érti önmagát. Trump egy őrült ötletnek tűnt 2015 nyarán, ehhez képest nemcsak megnyerte az elnökválasztást, hanem még sikeres elnöknek is tűnik, annak ellenére, hogy semmilyen formában nem fér bele az amerikai politikai közmegegyezésbe. Elviselését persze megkönnyíti, hogy a demokraták Obama első ciklusa óta olyan ideológiai programokat erőltetnek, amelyet az átlag amerikai gyomra már egyre nehezebben vesz be, mert olyan alapvető ösztönökkel ellenkezik, amelyek mentén az USA-t alapították és egészen Obamáig működtették is.

Amerikában sincs soha politikai béke, és ott is azokat az alapvető emberi közmegegyezéseket kezdte el a szélsőliberálissá lett politikai baloldal lebontani, mint Európában. Igazából ez az őrület Amerikából indult, és tökéletesen nyomon követhető azzal, hogy az egykor nagyon konzervatív Hollywoodból hogyan lett egy gátlástalanul szélsőséges feminista, genderőrült, vadliberális, SJW propagandaközpont. A celebvilág, a „művészvilág” és az egyetemi értelmiség látszólagos totális Trump-ellenessége sem valóságos, és különösen erős torzítással ér el hozzánk.

Az óriási médianyomás ellenére azonban az amerikai választók preferenciái nem tolódtak el; ahogy Európában is, Amerikában is úgy látszik, a „progresszió” féktelen erőltetése már inkább taszítja az embereket és nem vonzza.

Ez a csata – jól látható a szavazatszámok alapján is – inkább döntetlenre áll. Trump történetéből azt kell megtanulnunk, hogy a jó gazdaságpolitika, a növekedés, a munkanélküliség csökkenése, a külpolitikai sikeresség nem elég. A szélsőliberális akcionista destrukciót az utcán, a médiában, a kultúrában, a tudományban, az oktatásban, vagyis mindenütt le kell győzni ahhoz, hogy a normalitás megvédhető legyen. Azért meg adjunk hálát Istennek, hogy mi nem szorulunk rá arra, hogy egy Trump-szerű figura mentsen meg bennünket.

Fotó: MTI/EPA/Cristobal Herrera