Harminc éve, 1989. március 15-én végre együtt ünnepelt a nemzet. Nagy pillanat volt, de elrepült, s végül nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna. A rendszerváltást ellopták, az igazi hősökre, a helyettünk megvert, elektrosokkolt, lecsukott ellenállókra nem emlékezünk. Az átvilágítás, a reprivatizáció, a jóvátétel és az igazságtétel elmaradt. „Kimosták az agyunkat. Szép csöndben majszoltuk a parizert, és közben eladósodott az ország. Aztán néztük a Szomszédokat, mialatt kilopták alólunk mindent, még azt a nyomorult, piros műanyag szart is, amit még széknek sem lehetett nevezni, de legalább üreges volt. Kicserélték a téliszalámit zalaira, és elhitették velünk, hogy a zalai finom. Aztán eladták azt a gyárat is”. Vezércikk.
Ha valakinek lelki problémái lennének az ellopott rendszerváltás miatt, nyugodtan felkeresheti Buda Árpád pszichiátert Gyöngyösön, az idők változtak, a doktor úrnak már magánpraxisa van, gondolom, elektrosokk készüléke sincsen, így nem fog elektródákat helyezni a fejünk két oldalára, hogy lenyugtasson minket, s végre megértsük, nincsen semmi baj, ahogyan ötvenhatban ellenforradalom volt, úgy a Kádár-rezsim sem volt diktatúra, és a rendszerváltást sem lopták el.
A B. Árpád vezette gyöngyösi zárt osztályon a nyolcvanas években elektrosokkal és nyugtatókkal kezelték Rusai Lászlót (is). Az ELTE egykori nevelőtanárának az volt bűne, hogy röplapozott, és 1985. március 15-én kiragasztotta a rendszerellenessé átköltött Bujdosó kuruc rigmusát a pesti Petőfi-szoborra.
„Tíz jó évig a halálban,
Egy rossz karddal száz csatában,
Soha-soha hites vágyban,
Soha-soha vetett ágyban.
Kergettem a labanc-hordát,
Sirattam a szivem sorsát,
Mégsem fordult felém orcád,
Rossz csillagú Magyarország” – írta Ady Endre, ezt költötte át Rusai László, majd ragasztotta ki.
Ezért kellett kicsinálni. Ezért tartóztatták le Hatvanban (mert vidéken könnyebb volt elsüllyeszteni az embereket), tartották bent hetekig egy fogdában, és verték, kínozták meg annyira, hogy kiszabadulása után idegösszeomlást kapjon a gyárban. Így került B. Á. [figyelnem kell a doktor úr személyiségi jogaira, a jog nagyon fontos!] elé. A főorvos elvtárs arról volt hírhedt Gyöngyösön, hogy „farádkezeléssel” gyógyította a részegeskedést, a hőzöngést, bármit.
„Farádkezelés”, tehát elektrosokk. Problémája van, elvtárs?, akkor áramot magába, egy ápoló nyilvánosságra hozott levele szerint mindenki félt tőle, volt, amikor végre se hajtották embertelen parancsait.
És most jön a csavar: egy állambiztonsági dosszié arról árulkodik, hogy B. Á. ötvenhatos “nézeteiről” faggatta Rusai Lászlót, nyilván utasításra. Verjük csak ki, sokkoljuk ki belőle ötvenhatot. Magam elé képzelem a nyilvánvalóan túlzó, filmszerű jelenetet: „Forradalom?”, „Igen!”, áramütés, „Még egyszer kérdezem: forradalom?”, „Igen!”, áramütés, és így tovább,
B. Árpádék kitartóak, de Rusai László nem mondja ki az „ellenforradalmat”, nem legitimálja ezeket a rohadékokat, ezt az árulást, a bűzlő, a társadalom többségét sajnos zsebre vágó Kádár-rendszert. Nem mondja ki, végül beleőrül, de nem. Mondja. Ki.
A Száll a kakukk … megrázó végkifejlete…
Sajnos kevés ilyen „izgága” igazságkereső volt, akik helyettünk is kiálltak, helyettünk rúgták ki őket a munkahelyükről, helyettünk sokkolták, verték, pofozták, figyelték, járatták le őket. A mi Kohlhaas Mihályaink – már ha érti valaki.
Tetszettek volna lemerülni
Megalkudni, egyezkedni, egyrészt-másrészt okoskodni, filozofálgatni, lemerülni és túlélni könnyebb volt. Ne hazudjunk magunknak, én nem fogok, lehet lemerültem volna én is, nem gondolom, hogy meg lett volna a bátorságom ahhoz, amit ezek az „őrült”, „elvetemült”, „önsorsrontó” hősök tettek. Remélem, hogy nem lettem volna a diktatúra fogaskereke, de a hérosszá váláshoz több kell az egyenes gerincnél. Nem tehetek mást, mint tisztelem őket és írok róluk.
Mert megvettek minket, barátaim, minket, a többséget, „kilóra”, ahogyan az utcán mondák, zsebre vágtak minket a Trabanttal, a balatoni nyaralással, a lángossal, megvásárolták a hallgatásunkat. Levezényelték ezt a semmilyen rendszerváltást.
Az oroszok kitakarodtak, de azért itt maradtak. Az ötvenhatért kiálló, a forradalomról bátran beszélő tanárt is megszelíditette a diktatúra, egy intézet vezetője lett, így kényelemben, puha fotelben várta a rendszerváltást, amikor a semmiből, kisgazda-háttérrel az MDF miniszterelnök-jelöltje, majd kormányfő lett. Így esett, hogy a vajdasági vérengzést letagadó jugoszláv sztálinistát kitüntető Göncz Árpádot jelölték köztársasági elnöknek, nem a mindent túlélő, és mindent ép ésszel túlélő Pákh Tibort. Így történt, hogy az egyik rendszerváltó nagy pártot telepakolták reformkommunistákkal, a másik meg már születése pillanatában egy hatalmas hazugság volt. Aztán jöhetett a népi-urbánus háború és megszületett a Szétszakadt Magyarország.
Így esett, hogy az előbb már megidézett, talpig úriember, de nem elég kemény Antall Józsefből lett miniszterelnök, nem a radikális, de művelt és higgadt Csengey Dénesből, akiért annyian rajongtak, aki rendet akart, békét, de változást.
Nem ezt a tutyimutyi, régimódi változtatgatást, hanem igazságot, valódi jóvátételt, a kommunisták, posztkommunisták és a máig jelenlévő reformkommunisták kisöprését a közéletből. Tiszta levegőt, valódi újrakezdést.
Nem így lett, ahogyan nem az örök lázadó Krassó György került a parlamentbe, hanem a pufajkás ügynök Horn Gyula, nem az inconnus Molnár Tamás, hanem a róla, róluk is jelentő ügynökök, titkos munkatársak, titkos megbízottak, impexesek, kis káderek, nagy káderek, a régi sereg, és mi végignéztük, végigmoziztuk, ahogyan Csengey és Krassó meghalnak, 1991-ben, gyakorlatilag egymás után, ahogyan a radikális rendszerváltókat a háttérbe szorítják, ahogyan a posztkommunista sajtó mindenkit lejárat, tönkretesz, akit akar.
Végignéztük, hogy a pártállami Népszabadság irtózatos fölényben, elképesztő példányszámmal zavartalanul folytathatta a propagandát. Hogy olyan dögletes véglények dolgoztak 1990 után a lapnál, mint az ÁVH-s Vajda Péter, a zöld ÁVH-s propagandista, Paul Lendvay nemezise, az a Vajda, aki később a vádak alól pont mostanában felmentett Szilvásy György titokminiszter sajtófőnöke lett.
Értjük ugye? Az ÁVH tisztje, aki moszkvai tudósító volt, a rendszert váltott ország titokminiszterének sajtófőnöke lett. Annak a Szilvásynak, aki – ha minden igaz – az orosz titkosszolgálat embereivel vizsgáltatta meg a magyar nemzetbiztonságiakat, és ha így volt, ezzel – véleményem szerint – hazaárulást követett el. És nem szokásom ezzel “bélyegezni” akárkit.
Hány ilyen történetünk van?
Mit tanulhatott az ifjú Uj Péter a Népszabadságban Vajdától, hiszen egy szerkesztőségben dolgoztak? Keresem a cikket, amit erről írt, de nem találom, egyszerűen nem találom.
A néma társadalom cinkossága
Hallgattunk, amikor megtagadták az átvilágítást. Hallgattunk, amikor a lusztrációs törvényt is elszabotálták, mert a jó „Árpi bácsi” kezdeményezésre egy másik későbbi köztársasági elnök, a most már erkölcsi hősként tetszelgő Sólyom László vezette Alkotmánybíróság szépen visszadobta.
Hallgattunk, amikor a korábbi „ellenzéki”, a korábbi „antikommunista” Pető Iván az „idő múlására”, az „előretekintés fontosságára” hivatkozva az igazságtétel ellen beszélt, az a Pető, akiről ekkor még nem derült ki, hogy apja ÁVH-s volt, így családi oka volt az árulásra.
Ó, az előretekintés, ó, a békés rendszerváltás, a békés átmenet, amit az állambiztonság és az MSZMP utasítására végig mantrázni kellett, amelynek egyik legfontosabb szónoka Vásárhelyi Miklós volt, aki éppen azokat a szavakat használta, amelyek az állambiztonsági iratokban szerepelnek. Nem gondolom, hogy abban az értelemben hálózati ember lett volna, de ugyan ki lett volna megbízhatóbb, „békés rendszerváltóbb” annál, aki sztálinista propagandistából „lett” „demokrata”? Aki féregnek nevezte Mindszenty Józsefet, és ünnepelte a pócspetri ÁVH-s ámokfutást.
Fogalmazzunk már nyíltan: hogy a fenébe kerülhetett egy ilyen alak a rendszerváltás irányítói közé? Hogyan beszélhetett egy ilyen nyomorult ember a történelmi igazságtételről, az az elvtárs, aki a legsötétebb években a leghangosabban követelte a leszámolást? Éppen ő? Mintha a kifehérített, megöregedett, liberálissá mázolt Joseph Goebbels parádézhatott volna a mikrofon előtt, miután 1956-ban fellázadt a neki már túl kemény Adolf Hitler ellen…
Mi történt ebben az országban? Milyen kiegyezések, alkuk, közös és egyéni gyávaságok vezettek ide?
Miért néztük végig zizit és töpörtyűt majszolva, amíg a két történelmi pártot, a kisgazdákat és a szociáldemokratákat is szétbomlasztják, öreg ügynökök és a köztörvényes bűnügyekbe keveredő ügyvédek segítségével?
Cipollák közé beszorulva
Át lettünk verve. Úgy lopták el a rendszerváltást, hogy másfelé figyeltünk. Nyilasokkal, államcsőddel, felfordulással, antiszemitizmussal riogatták a népet, azzal, hogy Antall József, majd Orbán Viktor vágtat be fehér lovon. Feltették a kérdést, hogy minek is akartunk egyáltalán rendszerváltást? Éppen akkor, amikor már minden jobb lett, hiszen a nyolcvanas években olcsóbb volt a kenyér, volt mindenkinek munkája, és sokunknak még dolgozni sem kellett. Rendszerszerűen lehetett mímelni a munkát. Elég volt piálni, tévézni.
Minek hőzöngött ez a Krassó, ez a Csengey, mit akartak egyáltalán? Amikor ez a puritán Kádár János, aki a másoktól ellopott villájában szerénykedett csak a javunkat akarta. Amikor nem volt bűnözés, nem volt cigánykérdés, nem volt semmilyen kérdés. Boldogság volt, langymeleg közös fűtés és fingszag.
Miért kellett ezeknek március tizenötödikén kokárdát viselniük, azt akarták, hogy megverjék őket? Miért nem tűztek ki magukra vörös kokárdát huszonegyedikén, mint ahogyan a jó maoista Demszky Gábor, hogy a Tanácsköztársaságot ünnepelje, amiről még ma is leírhatják, hogy egy egészen jó kísérlet volt?
Kimosták az agyunkat a nyolcvanas években. Szép csöndben majszoltuk a parizert, és közben eladósodott az ország. Aztán néztük a Szomszédokat, mialatt kiloptak alólunk mindent, még azt a nyomorult, piros műanyag szart is, amit még széknek sem lehetett nevezni, de legalább üreges volt. Kicserélték a téliszalámit zalaira, és elhitették velünk, hogy a zalai finom. Aztán eladták azt a gyárat is.
A zalai finom – mormogom a rácsos ablak előtt. Hozzám lép Buda Árpád doktor, az arcán kaján vigyor. Bolond vagyok, most már kiírhatom a nevét. „Forradalom?”, kérdezi. Nézem, először őt, aztán az elektrosokk-gépet. Megnyúlik a pillanat, akár egy Krasznahorkai-mondat vagy Tarr Béla-film. Mintha a gép is engem bámulna. Fáradt vagyok, nem emlékszem semmire, de már nem is akarok.
„Ellenforradalom” – dünnyögöm, és boldogan harapok a szikkadt, zalais szendvicsbe.
Függöny le.
Ui: Rusai László egy szociális otthonban él (ha még), 2016-ban megkereste a Magyar Nemzet újságírója, Pethő Tibor. A házát eladták, a gondnoka abból fizeti az intézeti kezelést. Rusai László tudtommal semmilyen kitüntetést nem kapott, ahogyan nem kaptak társai sem, akik a hetvenes, nyolcvanas években kiállták a diktatúra ellen, és ezért kirúgták őket, letartóztatták, pszichiátriai kezelésre küldték őket. Nem kapnak kiemelt nyugdíjat sem, pedig sokan rászorulnának, hiszen nyugdíjuk vagy nincs vagy kirívóan alacsony, mivel papíron nem dolgoztak, nem dolgozhattak. Szerettem volna felemelőbb cikket írni március tizenötödikére, de ezúttal nem ment. Rájuk gondolok most is, akik mindig ott voltak a tiltott ünnepeken, akkor is ha munkásőrök pofozták őket, akkor is, ha karrierjük ezután kettétört. Jó lenne, ha a kormány végre rendezné az ügyüket, hiszen egykori harcostársaikról van szó.
Emlékezzünk 1989. március 15-ére, mert nagy, felemelő pillanat volt, végre együtt, szabadon lélegzett a nemzet. De emlékezzünk másra is: hogy végül nem úgy lett, ahogyan akartuk. Sárgább lett, kisebb és borzasztóan savanyú.
Vezető kép: Fortepan.hu
Facebook
Twitter
YouTube
RSS