Néppárti erkölcsök Ausztriában: szembe mosoly, hátba kés

A vasárnapi EP-választások nem rendezték át a politikai erőviszonyokat Ausztriában. Sőt, tulajdonképpen 50 százalékos választói támogatás fölött tartották a Néppárt által felmondott koalíció pártjait. A bizonytalansági tényezőket is figyelembe véve elmondható, hogy Ausztriát az elmúlt választás óta a közakaratnak megfelelően kormányozták. A Néppárt és a Szabadságpárt koalíciója működőképes volt, megőrizte a támogatottságát.

Mondhatni, különös, hogy egy ilyen siker sem volt képes elgondolkoztatni a politikai elitet arról, hogy érdemes-e 3-4 hónapra erős kormány nélkül hagyni az országot. Ez láthatólag nem volt szempont, csak a bizonytalanság, és a Szabadságpártot még inkább politikai páriává tévő botrányt még lehet addig tupírozni, hogy a jelenlegi ellenzéknek legyenek esélyei szeptemberben az előrehozott választásokon. Erős a gyanú, hogy mind a Néppárt, mind a szociáldemokraták abban reménykednek, hogy sikerül a Szabadságpártot kiradírozni a politikai térképről.

Az azonban nyilvánvaló, hogy a választók ezt nem gondolták így, hiszen az ellenzék nem profitált a botrányból, pedig elhihetjük: az Ausztriában is alapvetően ultraliberális és szélsőséges fősodratú sajtó tényleg mindent elkövetett, amit lehetett.

Vajon miért nem érdekelte különösebben az osztrák választókat a Szabadságpárt botránya? Legfőképpen, mert a botrány kapcsán felszínre került befolyásszerzés emberemlékezet óta közismert tény az osztrák emberek között: a két nagy párt, a mára már középpártként vegetáló SPÖ is olyan klientúra-rendszert működtetett az ország háború utáni történetében, amit teljesen áthatott először a megszálló nagyhatalmakkal, természetesen a Szovjetunióval is fenntartott „különleges” viszony. Bécs sosem volt 1945 után csak osztrák főváros; mindig is az ütközőzóna maradt kelet és nyugat között. A szovjetek kivonultak, de a KGB maradt, hogy aztán a Szovjetunió eltűnése és az oroszok kilencvenes évekbeli gyengélkedése után – sőt, még hamarabb – megjelenjenek az orosz oligarchák, „üzletemberek”, hogy először inkább a saját szakállukra, később már az orosz állam hasznára is felújítsák a régi kapcsolatokat. Ausztriában oroszokkal üzletelni természetesebb, mint Magyarországon. Ráadásul a mindenkori osztrák politika sokkal jobban függ a némettől, mint azt magyar aggyal el lehetne képzelni. A mi liberálisaink kisebbségi érzése a nyugattal szemben kismiska ahhoz képest, amit az osztrák politikai elit a mindenkori nagynémet birodalommal kapcsolatban érez. Pszichológiailag ezt az a lenézés fejezi ki leginkább, amit felénk mutatnak. Ezért van az, hogy a rendszerváltás után nem javultak, hanem inkább romlottak a magyar-osztrák kapcsolatok. Az osztrákok képtelenek velünk egyenlő félként bánni. Azt adják tovább, amit a németektől kapnak. Számunkra szintén felfoghatatlanul színezi át ezt a képet, hogy a Szabadságpárt valamilyen perverz módon annak a politikai vonulatnak is leágazása, leszármazottja, amely nagy németpárti, nagynémet-párti. Ha egyáltalán lehet érteni ezeket a viszonyokat, akkor a jelenlegi teljesen liberális német politikai elit azért is gyűlöli a Szabadságpártot, mert az a szó eredeti értelmében németbarát.

Strache az útban állt, a koalíció felbontása volt a politikai cél. Fotó: Horváth Péter Gyula/PS

Ehhez képest még a magyar politikai viszonyok is áttekinthetőek. Ráadásul a politikai elitek – az emberekhez hasonlóan – nincsenek tisztában a saját neurózisaikkal, és sokszor keresnek politikai indokokat a tudatalattijukban lappangó averzióik érvényesítésére. A német kormánynak sincsenek láthatóan lelkiismereti problémáik azzal, hogy egy testvérnépet egzecíroztatnak; nem dolgoztak ki különösebben más eljárásrendet az osztrák kérdés kezelésére, mint amelyet a lengyelekkel vagy velünk szemben alkalmaznak.

Kurz egykori osztrák kancellár ebben az animális indulatokkal teli, de valódi kötelékek nélküli politikai térben egyedül a saját politikai karrierjére koncentrál, mert nem hevíti az a szabadságvágy és szuverenitás-igény, ami a szerencsésebb történelmi fejlődésű közép-európai nemzetek vezetőit igen. Kurz nem hisz abban, hogy van osztrák jövő a mindenkori német elit útjának követésén kívül.

Mi, „keletiek” viszont már pontosan tudjuk, hogy csak úgy maradhatunk életben, ha kritikával viszonyulunk a németek néhány évtizedenként előbukkanó aktuális elmebajához.

Kurz jó kisfiú lesz, hozzábújik Merkel mamához, és igyekszik ezt eladni szeptemberig az osztrák választóknak is, akik azért egyébként nagyobbnak gondolják az osztrák függetlenséget, mint a vezetőik. Nem lehet szövetségeket kötni és fenntartani anélkül, hogy valamennyire ne kedvelnénk és tisztelnénk a szövetségesünket. A nyugati politika azonban rég túlvan ezen: ott mindenütt olyan a hangulat a politikai elitben, mint a mi hazai ellenzéki pártjaink között. Szembe mosoly, hátulról kés.

Fotó: MTI/EPA/Christian Bruna