Lövetők és szemkilövetők ’56 után és a rendszerváltást követően

Bár már 1993-ban szakmailag jól megalapozott dokumentumokat tett le az asztalra az ’56-os forradalom utáni népirtásról és a gyilkos sortüzekről a korszakot legjobban ismerő történészekből álló bizottság, a cselekmények súlyának megfelelő ítéletek mégsem születtek meg a mai napig. Sőt, általában véve ítéletek sem születtek. Nagy adóssága ez a magyar igazságszolgáltatásnak. Már csak azért is, mert amint azt 2006 ősze mutatja, a történelem ismétli önmagát. Az ’56 utáni megtorlás miatti jogi igazságtétel nemcsak a társadalom igazságérzetének tenne jót, de 2006 tükrében mondhatjuk, hogy az elrettentést is szolgálhatná. Ne feledjük, hogy Kádárék, illetve Gyurcsány Ferenc és csapata semmiféle megbánást nem tanúsítottak tetteik miatt.

Bosszút álltak a magyarokon

A forradalom és szabadságharc 1956. október 28-án győzelmet aratott. A harcok hevessége, a résztvevők száma és elszántsága alapján Kádár János és bűntársai pontosan tudták, hogy a magyar nép a pokolba kívánja a kommunista rendszert Rákosival és bandájával együtt, ezért 1956. november 4-e után a szovjet lánctalpak fedezékéből előbújva megpróbálták ígéretekkel leszerelni a még mindig ellenálló, tüntető tömegeket. A munkás-paraszt kormány igyekezett a maga oldalára állítani a munkástanácsokat annak érdekében, hogy az osztályharc letéteményesének számító munkásságot megnyerje magának, és így kialakítsa a visszatérő kommunista diktatúra tömegbázisát.

Kádárék azonban nem jártak sikerrel: a Rácz Sándor vezette Nagy-Budapesti Központi Munkástanácsot nem lehetett megvenni, a munkások kiálltak a forradalom követelései mellett.

Ennyit arról, amivel a baloldal napjainkban is előszeretettel kampányol, miszerint a tömegek a szocializmus megjobbításáért küzdöttek ’56-ban. Ez egy hazugság, egy lózung. 1956-ban a magyar nép kelt föl a szovjet típusú kommunista diktatúra, a zsarnokság magyarországi helytartói ellen.

A mosonmagyaróvári határőrlaktanya elé vonuló tüntetőkre sortüzet adtak le. Több, mint ötvenen meghaltak, sokan megsebesültek. Képünkön a sortűz halálos áldozatai. Fotó: MTI/Reprodukció

Miután a visszatérő kommunisták és megtorló gépezetük, a karhatalom érzékelte, hogy nem tudnak úrrá lenni a helyzeten sem szép szóval, sem kompromisszumokkal, elhatározták, hogy brutális bosszút állnak saját népükön.

A péksegéd népírtást vezényel

Kádár János tisztában volt azzal, hogy amennyiben teljes egészében a szovjetek hajtják végre a megtorlást, akkor a főerők visszavonása után nem fog tudni tekintélyt szerezni vérben fogant rendszerének. Kevéssé ismert, ám annál sötétebb epizódja a megtorlásnak az az esemény, ami 1956. november 9-én, Csepelen történt.

A szovjet páncélosok tűz alá vették Csepel főutcáját; egész házakat döntöttek romba, teljes családok pusztultak ki. Tulipán Éva történész az anyakönyvek alapján kimutatta, hogy volt olyan család, ahol a nagyszülőktől az unokákig mindenki életét vesztette.

Biszku Béla tárgyalásán. Fotó: MTI/Beliczay László

Kádár ezek után tudta, hogy nekik is kőkeményen kell fellépniük, ellenkező esetben a szovjet csapásmérő egységek levonulása után a felkelés újabb hulláma indulhat el. Ezért olyan megtorlásnak kellett következnie Magyarországon, amely megtöri – és ami ennél is fontosabb: megfélemlíti – a magyar társadalmat, hogy többé eszébe ne jusson az ellenállás.

Amikor november 4-e után a karhatalom rálőtt, vagy sortüzet vezényelt a tüntetők ellen, akkor itt már az október 23-a utáni napokkal ellentétben nem a tömegoszlatás volt a cél, hanem a fizikai megsemmisítés. A hatalmat ismét magukhoz ragadó Lenin-fiúk bosszút akartak állni a budapestieken és a vidéki magyar társadalmon, amiért elutasították a feléjük nyújtott kommunista jobbot. Egészen pontosan egy szűk politikai grémium – amelynek tagjai Kádár János miniszterelnök, Biszku Béla belügyminiszter és Marosán György voltak – döntött arról, hogy az „ellenforradalmat” fegyvertelen emberek ellen kell megtorolni.

Az 1956. december 8-ai véres salgótarjáni sortűz előtt a hatalom már ennek szellemében járt el. Marosán elvtárs behívatta a munkástanácsok vezetőit és közölte velük, hogy ez nem forradalom, hanem ellenforradalom volt, ezért a politikai vezetés ennek megfelelően fog eljárni. Fel fogják számolni az ellenállás minden formáját. Ekkor hangzott el Marosán György, a péksegédből lett kommunista kormánytag hírhedt mondata:

Mától kezdve lövünk.

Nem mintha a pufajkások eddig ne gyilkoltak volna mindenütt, ahol forradalmi gócpontokat észleltek. Ennek a kijelentésnek a súlya azonban abban rejlik, hogy immár a magyar politikai vezetés legfelső szintjéről hangzott el, hogy népirtás fog következni. Nem nézik, nem mérlegelik innentől, hogy kinél van fegyver, kinél nincs. Aki a Kádár-kormány ellen tüntet, azzal leszámolnak.

Van-e különbség Gyurcsány és Kádár között?

A többi között ez az a mondat, ami miatt – bár sokan a mai napig szeretnék ezt lenyomni a magyar társadalom torkán – nem tehetünk különbséget a Kádár-rendszer és a Rákosi-diktatúra között. Gondoljunk csak bele: ez olyan, mintha ma valamelyik ország miniszterelnökségéről azt üzennék a társadalomnak, hogy mivel fellázadtatok ellenünk és még most sem kértek belőlünk, ezért elkezdünk gyilkolászni benneteket.

Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy az 1956. november 4-e utáni sortüzek, illetve karhatalmi fegyveres akciók esetében már nem az elrettentés volt a cél, hanem a bosszú, a leszámolás. Bosszút álltak az elvtársak, mert a magyar nép nemet mondott a rájuk, eszméjükre és rendszerükre. Bosszút álltak azért is, mert november 4-e után nem sikerült egymás ellen hergelni, kijátszani a társadalom egyes rétegeit.

Bármennyire is óhajtották Kádárék, hogy hatalmukat békés eszközökkel fogadtassák el, nem találtak szövetségesre sem a munkásságban, sem az értelmiségben, sem a fiatalokban. Ezért akasztottak, lőttek dühből munkást, értelmiségit, diákot. Ezért vetemedtek arra a gazságra, hogy büntetlenséget ígérve hazacsábítottak már nyugatra szökött forradalmárokat – arra apellálva, hogy szeretteik itthon vannak –, majd orvul elfogták és kivégezték őket. Erre a sorsra jutott többek között Havrila Béláné Sticker Katalin.

Nem árt mindezt napjaikban azok számára felidézni, akik még mindig mentegetik a Kádár-rendszert és örököseit, ők ugyanis beleesnek abba a hibába, hogy a végéről – ebben az esetben a gulyáskommunista ’80-as évekből – próbálják megérteni a történelmet.

Ugyanebbe a tévedésbe, önáltatásba esnek azok is, akik Gyurcsány Ferenc politikai pályafutását a mai, szolidaritásról, társadalmi békéről, no meg európai értékekről papoló DK-elnök megszólalásai alapján próbálják megítélni. Ők – főként a mai huszonévesek egy jelentős része – nincsenek tisztában azzal, hogy ez az ember honnan érkezett a politikába, és mit tett az ellene és rendszere ellen tüntető tömegekkel 2006 őszén.

2006 ősze. Fotó: MTI

Gyurcsányék 13 évvel ezelőtti cselekedete nagyon hasonló hatalmi mentalitásról árulkodik, mint amit Kádárék 1956. november 4-e után megcsináltak – tudniillik aki ellenünk tüntet, azt likvidáljuk. Meghűl az ember ereiben a vér, ha arra gondol, hogy Gyurcsány Ferenc ma is ott sertepertél a hatalom körül, sőt, úgy tűnik, ismét egyre inkább pozícióba kerül. Ne feledjük, hogy Kádár János is népi demokráciának nevezte a rendszerét, amiképpen Gyurcsány ma zöldnek, liberálisnak meg européernek nevezi magát és pártját.

Lövetők és szemkilövetők

Kádár Jánosnak a megtorlásban játszott szerepét jól kifejezi az a kijelentés, amit 1957-ben Nezvál Ferenc igazságügy-miniszternek tett:

nagy nehezen kiizzadtunk egy halálos ítéletet és erre a bíróság nem hajtja végre.

Ennyit arról, hogy az 1963-as amnesztiarendelet után Nyugaton arról kezdtek beszélni, hogy Kádár egy másfajta, emberibb kommunizmust csinál.

Végül nézzük Biszku Béla belügyminisztert, akit 2015-ben, mint akkor még élő elkövetőt felelősségre lehetett volna vonni, ám végül a halál és a másodfokú enyhítő ítélet ezt nem tette lehetővé. Mindez igen furcsa annak tükrében, hogy Biszku Béla az MSZMP Politikai Bizottsága 1957. január 14-i ülésén elégedetlenségének adott hangot:

Az ellenforradalom bűnöseinek felelősségre vonásánál, a politikai jellegű bűncselekményeknél sok az enyhe ítélet és viszonylag kevés a fizikai megsemmisítések száma.

Biszku Béla esetében 2015-ben a bíróság másodfokon hatályon kívül helyezte azt az első fokú döntést, amelynek értelmében a megtorlásban fontos szerepet játszó kommunista politikusnak börtönbe kellett volna vonulnia háborús bűntett elkövetése miatt. Azon személyek közül pedig, akik ilyen-olyan módon részt vettek az ’56-ot követő megtorlásban, sokan még ma is itt élnek köztünk. Bár 1993-ban az M. Kiss Sándor és Kahler Frigyes fémjelezte történészi bizottság szakmailag jól megalapozott dokumentumokat tett le az asztalra a forradalom utáni népirtásról és a gyilkos sortüzekről, a cselekmények súlyának megfelelő ítéletek mégsem születtek meg a mai napig. Sőt, általában véve ítéletek sem. Nagy adóssága ez a magyar igazságszolgáltatásnak. Már csak azért is, mert amint azt 2006 ősze mutatja, a történelem ismétli önmagát.

Az ’56 utáni megtorlás miatti jogi igazságtétel nemcsak a társadalom igazságérzetének tenne jót, de 2006 tükrében mondhatjuk, hogy az elrettentést is szolgálhatná. Ne feledjük, hogy Kádárék, illetve Gyurcsány Ferenc és csapata semmiféle megbánást nem tanúsítottak tetteik miatt.

Kiemelt kép: Wikipedia