Elfelejtett válságok: Belarusz, avagy a “migránsszóró” újra használatban (sokadik rész)

Bizonyára mindenki emlékszik, hogy úgy volt, Lukasenka, a fehérorosz diktátor mindjárt megbukik, győz a nép, a demokrácia, és eljő a fehéroroszoknak az a szabadság és boldogság, amit például az ukrán demokrácia nyújt a polgárainak az elmúlt 30 évben. Hatalmas, óriási, giga-, mega- és nagy meg jól fényképezhető tüntetések voltak, amelyeken a belarusz nép csodálatosan hitet tett az európai értékek mellett. Azóta csönd.

Mi is pontosan annyit tudunk, bármikor, a fehérorosz helyzetről, mint a CIA vagy a vezető nyugati politikusok. Vagyis körülbelül semmit. A CIA azt tudja, hogy ő kit fizet, kit befolyásolnak azok, akiket fizet és ezek mit jelentenek neki. Mi meg azt tudjuk, hogy mit akar hallani az amerikai vezetés Belarussziáról, mert azt olvashatjuk a liberális propagandasajtóban, tehát azt pontosan tudhatjuk, hogy mi bizonyosan nem igaz. Ezt az ügynökök is tudják (hogy a nagy vízen túl mit is szeretnének), tehát ezt jelentik a megbízóiknak. Azt, hogy mi van Belaruszban, azt az FSZB és Putyin tudja a legjobban, Lukasenka is körülbelül azt tudja, amit Putyin megmond neki.

Ennek ellenére jobb ügyhöz méltó buzgalommal próbálta megbuktatni a “Nyugat” a fehéroroszok diktátorát. Nem sikerült nekik. Pedig volt annyi tüntetés, drámai tudósítás politikai gyilkosságokról, külföldre menekült szimpatikus nőnemű ellenzéki vezető, drámai beszámolók kínzásokról, hogy csak na. Az oroszok láthatólag tanultak a “narancsos” forradalmakból, Ukrajna elvesztéséből, még egyszer nem kajálják be azt a trükköt. Sőt. Senki sem állít túl sok jót Lukasenkáról. Nyilvánvalóan meghaladta az idő, posztszovjet rendszere nem alkalmazkodott sem a társadalmi, sem a geopolitikai változásokhoz, ahhoz túl gyenge, hogy az oroszok erős és stabil szövetségese legyen, ahhoz viszont túl erős, hogy meg lehessen szabadulni tőle könnyen; még az oroszok is részben ezért tartották meg, és nemcsak azért, hogy erőt mutassanak. Lukasenka posztszovjet rendszere élhetőbb, mint a Szovjetunió volt, és nemcsak az oroszok és a rezsim tanultak az ukránok sorsából, hanem jól láthatóan a belarusz nép is.

Az ukránok folyamatosan instabilitásban élnek a Szovjetunió felbomlása óta, a gyenge állam mindig is az oligarchák irányítása alatt állt, mármint azok a részek, amelyeket nem az oroszok és mostanában nem az amerikaiak kézivezéreltek. Az amerikaiak mostanában egyébként a kevés számú oroszellenes sikereik egyikét éppen Ukrajna orosz érdekszférából történő kiragadásával aratták. Hogy aztán az azt követő összes játszmát elveszítsék és nem mellesleg az amerikai érdekszféra több pontján is aktivizálva a kölcsönt visszaadni akaró oroszokat. Ukrajna instabilabb, mint valaha, területe jelentős részét elveszítette, primitív etnocentrista bábállamként működik, a lakossága pedig szenved. Az amerikaiak hiába fegyverzik fel, attól nem lesz erősebb és stabilabb. Ukrajna nem viselkedik államként, mert nem igazán képes ilyesmire, politikai hagyományai nincsenek, lakosságának jelentős része apatikusan viseli sorsát. A hírek szerint – nyilván a Nyugat iránti szeretettől áthatva, és értelemszerűen orosz beleegyezéssel – Lukasenkáék leállították az Ukrajnába irányuló áramexportjukat. Nagyon úgy tűnik, hogy nem az amerikaiak és a Nyugat van offenzívában Ukrajnában és Belarussziában, hanem éppen az oroszok.

Migránsok a lengyel határnál, a fehéroroszországi Hrodna környékén 2021. november 8-án. A lengyel határnál összegyűlt nagy létszámú migránscsoport megkezdte erőszakos behatolási kísérletét Fehéroroszországból Lengyelországba és az Európai Unióba, de a lengyel biztonsági erők közlésük szerint a helyzetet ellenőrzésük alatt tartják. Fotó: MTI/AP/BelTA/Leanyid Scseglov

Lukasenka helyzete annyira szilárd, hogy több fronton keménykedhet is a Nyugattal, az EU-val. Lényétől nyilván nem idegen a primitív bosszú, de mikor is törődött bárki is az ő és népe érdekeivel önzetlenül? A belarusz diktátor is bevetette korunk csodafegyverét, a “migránsszórót” (Aristo leleménye), egyelőre csak próbalövéseket ad le az EU irányába, visszaadva a kölcsönt a lengyeleknek is, megmutatva, hogy milyen csekély erőfeszítéssel tud jelentős kárt okozni. Érdekes, mostanában nem hallunk Lukasenka rendszerének közeli összeomlásáról, tömegtüntetésekről és a sok szimpatikus belarusz ellenzékiről. Gondolom, mostanában ők is kevesebbet hallanak a nyugati újságírókról és a baráti NGO-któl is kevesebb pénz csordogál. Ki kell tartani! – szólhat az üzenet.

A Nyugat számára és a politikusai számára sem az a valóság – sajnos –, amit akár a szaklapokból is meg lehet tudni, hanem az, amit a fősodratú sajtó éppen felszínen tart. Úgy látszik, a nyugati politikusok elolvassák és el is hiszik azokat a cikkeket, amelyeket a saját sajtósaikkal íratnak meg. Lehet, hogy rengetegen utálják, gyűlölik Lukasenkát, de a lakosság jelentős többsége jobbnak tartja, mint a lehetséges alternatívákat. Például azért is, mert volt alkalmuk megtapasztalni a környező országokban, a posztszovjet térségben a nyugati demokráciaexport közvetlen következményeit, azt, hogy mindig rosszabb lesz, sohasem jobb. Egyszerűen nincs példa sikeres demokráciaexportra, Közép-Európa országai tudtak csak viszonylag zökkenőmentesen demokráciává válni, onnan keletebbre ennek semmiféle hagyománya sincsen. Csakhogy ezekben az országokban nagyon komoly előképei vannak a parlamentarizmusnak és a társadalmaik is sokkal fejlettebbek.

Lukasenka kívülről szervezett megbuktatása megnehezítette a diktátor dolgát, a népe is sokkal rosszabb helyzetben van, mint korábban, de a Nyugat céljainak inkább az ellenkezője valósult meg. Lukasenka például minden manőverezési lehetőségét elvesztette Putyinnal szemben, és gyakorlatilag a rezsim megszakította a kapcsolatot az EU-val. Az orosz érdekszféra erősödött, nem a nyugati. Miközben valószínűleg minden rossz igaz, amit a belarusz diktatúráról írtak, talán még az is, amit hazudtak. De az a rezsim még mindig stabil, mert legalább nem vegzálja azokat a polgáraikat, akik belesimulnak a rezsim által megszabott keretekbe. És úgy látszik, azt ki lehet bírni. Putyin azt üzente Európának, hogy rendeznie kellene kapcsolatait Belarusszal. Mi ehhez csak azt tehetjük hozzá, hogy ilyen válságos időkben az EU Oroszországgal is rendezhetné a kapcsolatait, mert különben gáz lesz. Illetve gáz se lesz.

A belarusz emberekről meg jól elfelejtkezik mindenki. Így szokott lenni.