Amint azt a Kommunista Diktatúrák Áldozatainak Emléknapja alkalmából írt tanulmányunk első részében már bemutattuk, a bolsevizmus és az emberellenesség mindig párban jár, a bolsevik lelkületű rendszer, amint erre lehetősége nyílik, azonnal terrorisztikus eszközökkel igyekszik megszilárdítani hatalmi státuszát. Nem volt ez másként a második világháború után sem, amikor a szovjet elvtársak támogatásával a hátuk mögött építették ki négy és fél évtizeden át fennálló, emberellenes rendszerüket.
A II. világháború lezárását követően hazánk – Közép- és Kelet-Európa más országaihoz hasonlóan – a szovjet érdekszférába került, ami alapvetően meghatározta országunk politikai berendezkedését is. A négy évtizeden át tartó kommunista uralom mérhetetlen károkat és rombolást okozott az országban, és a magyar emberek lelkében. Bár a bő negyvenéves időszakot többféleképpen is szakaszolni lehet, alapvetően mégis két, nagyjából húsz éven át tartó szakaszról érdemes beszélni. Az első jellemvonása a nyílt és közvetlen terror, valamint az ellenzékieknek titulált személyekkel, társadalmi csoportokkal szembeni kegyetlen fellépés, a másodiké pedig a társadalommal kötött béke árának megfizettetése, amely az emberek tartásában, értékrendjének kialakításában okozott jóvátehetetlen károkat.
Nem válogattak a terror eszközeiben
Ami az első szakaszt, vagyis az állami szintre emelt terrort illeti, hazánk mindenképpen magáénak mondhatja azt a kétes dicsőséget, hogy nálunk volt talán a legsokrétűbb az emberekkel szembeni fellépés. Mi, magyarok először elszenvedtük a málenkij robotra és a Gulagra történő elhurcolást, amelynek több százezer ember esett áldozatául. Sokan közülük nyomtalanul tűntek el örökre, elvéve a hozzátartozóktól még a végtisztesség megadásának lehetőségét is. A visszatérők között alig lehetett olyan embert találni, akiben nem hagyott maradandó és gyógyíthatatlan lelki sebet a sztálini pokol. Nem jártak sokkal jobban azok sem, akik megúszták a Szovjetunióba hurcolást. A Péter Gábor vezette Politikai Rendészeti Osztály (PRO), majd az ebből létrejött ÁVO, később pedig ÁVH a legkülönfélébb módon kínozta a kipécézett áldozatokat. Padláslesöprések, kitelepítések, internálások, kuláküldözések, koncepciós perek, bebörtönzések, halálos ítéletek és kivégzések következtek, ijesztően nagy számban.
Budapest, 1948. január 22.
Péter Gábor, a Magyar Államrendőrség Államvédelmi Osztályának (ÁVO) vezetője és Kádár János, a Magyar Kommunista Párt főtitkár-helyettese beszélget a Park Klubban. Egy követ fújt a két bolsevik politikus.
Fotó: MTI/Magyar Fotó Állami Vállalat
1950 és 1956 között közel egymillió főt citáltak bíróság elé, és közülük 630 000-et el is marasztaltak a kommunista bíróságok ítéletei. Több mint ötezer internáltat tartottak számon 1953 nyarán, amikor még Recsk is állt. Az 1956-os forradalom és szabadságharc után egy újabb, sokakat érintő megtorlási hullám következett, így ez a szám tovább nőtt. Több tízezer embert internáltak ismét, közel 30 000 ember kapott börtönbüntetést. Miután Magyarország népessége éppen ez idő tájt érte el a 10 millió főt, elmondható, hogy összességében a teljes lakosság több mint 10%-a megjárta Rákosiék, majd később Kádárék bíróságát vagy börtöneit.
Elképesztően nagy arány, és még súlyosabb képet kapunk, ha a családokra is kivetítjük az érintettséget, hiszen ez esetben az áldozatok száma is a többszörösére nő. Aligha túlzás azt mondani, hogy valamelyik tagja által minden harmadik-negyedik család elszenvedője volt a kommunisták négy és fél évtizeden át tartó terrorjának Magyarországon. Azt is fontos kiemelni, hogy ez a terror gyakorlatilag az összes társadalmi réteget elérte. A történelmi egyházak kiemelkedő személyiségei, a politikailag más véleményen lévők, az egykori Ludovikás katonatisztek, az arisztokrata családok, a Horthy-korszakban pozícióban lévők, valamint a paraszti társadalom kulákká nyilvánított tagjai egyaránt üldözendő állampolgárok lettek a „népi demokráciát” építő kommunisták szemében.
A vérbe fojtott forradalom után újabb megtorlás következett
Mindezek miatt bekövetkezett a társadalmi robbanás, amely 1956-ot szülte. A magyarság lelki erejét, tartását, értékrendjét mutatja és dicséri, hogy a forradalom tisztasága mindvégig megmaradt, és bár emberileg teljesen érthető lett volna akár egy sokakra kiterjedő leszámolási hadjárat is, megbosszulva a korábbi évek minden sérelmét, ez összességében elmaradt, sőt még az 1956-ot feldolgozó külföldi történészek is az egyetemes történelem egyik legtisztább forradalmaként írják le az eseményeket. November elején a kommunisták segítségül hívták a szovjet haderőt, amely vérbe fojtotta a magyarság szabadságtörekvéseit. Ezt ismét a véres és kegyetlen megtorlás követte, amelyben a forradalomban részt vevők mellett a munkástanácsokban szerepet vállalók is üldözöttekké váltak. A megtorlás éveiben újból fellángolt a Sztálin halála után kissé alábbhagyott terror. Az elhíresült sortüzeken túl több éven át zajlottak az „ellenforradalommal” kapcsolatos perek, melyekben ijesztő gyakorisággal hirdettek halálos ítéleteket is.
A Rákóczi út és az Akácfa utca sarka az 1956-os forradalom és szabadságharc idején. Fotó: Fortepan
A Nyugat semmilyen érdemi segítséget nem nyújtott hazánknak, jórészt formálisan foglalkozott csak a magyarországi eseményekkel. Amikor 1963-ban amnesztiát hirdettek, amelynek eredményeként az ’56-os események miatt elítéltek eléggé nagy hányada – de korántsem mindenki – szabadlábra került, akkor az ENSZ is végképp levette napirendjéről az úgynevezett magyar-kérdést.
“Aki nincs ellenünk, az velünk van!”
Ezzel vette kezdetét az 1945 utáni kommunizmus második szakasza. Bár a terror teljesen soha nem szűnt meg – 1957 tavaszán létrejött például a Munkásőrség, és még az 1980-as években is akadtak a hazai börtönökben olyan rabok, akiket politikai okok miatt fosztottak meg szabadságuktól –, ám ekkor már mégsem a közvetlen és nyílt terror volt a legfőbb fegyvere a kommunistáknak. Újfajta eszközt sikerült találni az ellenállás kiiktatására, ráadásul olyat, amellyel a társadalom nagy részét nem csupán elhallgattatni sikerült, de átvitt értelemben korrumpálni is, Illyés Gyulával szólva a „lánc egy szemévé” tenni.
A kommunista rendszer hatalomgyakorlói ugyanis felismerték és kérlelhetetlenül ki is használták azt az alapvető igazságot, hogy az ember túlélő ösztöne minden helyzetből igyekszik kihozni az abban rejlő lehetőségeket. Ezért úgy alakították a rendszer működését, a társadalmi helyzetet, hogy szép lassan kialakuljon és elterjedjen a hétköznapi életben a belenyugvás, a beletörődés, a megváltozhatatlannak hitt rendszer kényszeredett, „jobb híján” történő elfogadása.
Ennek lett az eredménye a rendszer és a társadalom közötti, hivatalosan soha ki nem mondott, mégis egyértelműen bizonyítható alku, amely életre váltotta Kádár 1957 tavaszán megfogalmazott álláspontját:
„Aki nincs ellenünk, az velünk van!”
A társadalom felé nyújtott, többnyire anyagi természetű lehetőségekkel – lakás, telek, kocsi, SZOT-üdülések, a háztáji gazdálkodás engedélyezése, a kisiparos működési engedélyek kiadása, GMK-k létesítése stb. – megéreztették, felismertették, hogy érdemesebb elfogadni azt, amit a lehetőségek kínálnak, mintsem szembe menni a rendszerrel, és annak elvtelen kiszolgálóival.
Életkép a budapesti Vidámparkban az 1980-as években. Kádárék igyekeztek biztosítani a sört, a virslit és a szórakozást, ezzel is elősegítve, hogy ne érje meg szembeszegülni a rendszerrel. Fotó: MTI/Cser István
Az átlagember szintjén többé nem lett muszáj senkinek sem nyíltan azonosulni az állampárttal, nem köteleztek senkit a pártba való belépésre, megelégedtek annyival is, ha valaki elfogadta a status quót, és nem szegült szembe a fennálló viszonyokkal. A társadalom tagjainak döntő többsége pedig belátta, hogy mi is az új játékszabályok lényege: ha valaki nem „pattog”, nem akar rendszert váltani, akkor békén hagyják, lesz egy viszonylagos szabadsága – ami egyébként a Rákosi-korszak fékevesztett terrorjához képest valóban szabadságnak is volt érezhető –, és mindemellett módja nyílik az anyagi gyarapodásra is, azaz, divatos kifejezéssel szólva, eljuthat egyről a kettőre.
Felszámolták a társadalom szövedékét
Napjainkból visszatekintve úgy igazságos, ha kimondjuk: aligha vethető meg bárki, aki egy-másfél évtizeddel 1956 vérbe fojtása után kénytelen-kelletlen, s talán nem is tudatosan, csak az árral sodródva elfogadta a rendszer által felkínált alkut. Különösen akkor, ha valamilyen formában érintettje volt a forradalom leverését követő megtorlásnak. Gondolni kellett a gyermekekre is, hiszen nemcsak a saját maga, de a gyermekei jövőjét is elvághatta az, aki nagyon ugrált. Emiatt sokak számára úgy tűnhetett, hogy a részbeni vagy teljes megalkuvás a megfelelő taktika, ez szolgálja a közvetlen túlélést, illetve a lassú előrehaladást. Már csak azért is, mert – amint az akkori visszaemlékezések egyöntetűen állítják – az 1980-as évek közepéig még a reménye sem látszott annak, hogy a rendszer belátható időn belül elbukhat.
Csak most, ennyi idő távlatából látszik, hogy milyen felbecsülhetetlen mértékű károkat okozott mindez a magyar társadalomban. A viszonylagos belső béke ugyanis – amellyel kiérdemelhettük a „szocialista tábor legvidámabb barakkja” kétes értékű titulusát –, az egyéni érvényesülés módozataival egy időben olyan hatalmas mértékben roppantotta meg e korábban büszke nemzet gerincét, amelyet máig nem hevertünk ki.
Közel 800 000 panellakást adtak át a Kádár-korszakban. Ezzel a lakhatás kérdésében sikerült jelentősen előrelépni, ám milliókat szakítottak ki eredeti környezetéből. Így alakították át a nemzetet lakossággá… Fotó: MTI/Tóth István Csaba
Ezért mondható az, hogy a kommunizmus – leszámítva a diktatúra közvetlen haszonélvezőit – minden magyar ember számára katasztrófát hozott, a különbség csak ott van, hogy ez direkt vagy indirekt módon történt-e meg. Azoknál a honfitársainknál, akiket megfosztottak szabadságuktól, otthonuktól, családjuktól, vagy akár az életüktől is, a kommunizmus rémsége a legpőrébb, legtragikusabb valójában jelentkezett. Azok sem úszták azonban meg a rendszer hatását, akik látszólag békésen átvészelték a kommunizmus évtizedeit. A társadalom megtörésének, a magyarság számára évszázadok óta alapvetőnek számító értékek eltiprásának ugyanis ők is áldozatai lettek, még akkor is, ha ebből nem érzékeltek akkoriban semmit, és esetleg a mai napig nosztalgiával tekintenek vissza a Kádár-korszakra, meg a 3 Ft 60 fillérbe kerülő kenyérre.
A bolsevikok liberálissá átvedlett utódai is gyűlölik a nemzetüket
Rendkívül fontos szólni a kommunizmus és a nemzeti elkötelezettség kapcsolatáról is. Nem csak azért, mert a kommunista időszak egyik legfőbb bűne a nemzeti értékek kiölésére tett tudatos és egyértelmű törekvés, hanem azért is, mert ezen a téren a szovjet blokk országai közül talán nekünk jutott a legrosszabb vezetői réteg, amely a legkomolyabban vette az internacionalizmus értelmetlen jelszavát.
A bő negyven éven át tartó magyarországi kommunizmus első, nyíltan terrorisztikus időszakában – amely időben is közel volt a kommunisták által gyűlölt Horthy-korszakhoz – nem csupán a nemzeti elkötelezettség vállalásáért, de akár a székely himnusz elénekléséért is többnyire azonnali szabadságvesztés, vagy akár koncepciós per járt. A második korszakban inkább már „csak” annyi, hogy a „magyarkodó” ember tiltott, vagy jó esetben „tűrt kategóriás” lett saját hivatásában. Általánosan bevett gyakorlat lett, hogy a „szomszédjaink érzékenysége” előbbre való lett, mint saját véreink sorsának követése, vagy a rajtuk való segítés. Különösen megfigyelhető volt ez az elcsatolt részeken élők teljes elhanyagolásában, magukra hagyásában.
Csak az ideológia változott, a magyargyűlölet a régi. A kép közepén Donáth Anna és Dobrev Klára. Mindkettejük egyenes ági felmenője bolsevik, kommunista volt, ma mindketten brüsszeli EP-képviselők, akik ahol csak lehet, ártani igyekeznek hazájuknak. Fotó: Horváth Péter Gyula
A nemzeti elkötelezettségű magyarok számára nem csupán ezen közismert tények gyalázatos mivolta miatt érdekes ez a dolog, hanem azért is, mert a nemzeti érdekekhez való viszonyulás az a terület, ahol a leginkább tetten érhető az egykori kommunisták és bizonyos mai politikai erők közötti azonosság, a közös tőről fakadás. Az egykori kommunista politikusok, illetve ÁVH-s pribékek egyenes ági leszármazottai közül közéleti szerepet vállalók kivétel nélkül a mai szélsőségesen liberális politikai oldal pártjaiban, illetve értelmiségi holdudvarában voltak és vannak jelen, számukra a nemzet fogalma ugyanúgy ma sem bír semmi jelentőséggel, sokuk számára nem is létezik.
Amiben különbség van, hogy a korábbi internacionalizmust felváltotta az európai meg a demokrata jelző. Az viszont ma is azonos, hogy a magyarság érdekeiért szót emelők azonnal megkapják tőlük a fasiszta, antiszemita jelzőt, és persze ez a háttere annak is, hogy ezek a körök tudatosan igyekeznek relativizálni a kommunizmus rémtetteit.
Ralph Dahrendorf igazsága
Összegezve: el kell mondani, hogy komoly, sőt minden bizonnyal lehetetlen szociológiai vállalkozás volna annak feltárása, hogy a kommunizmus négy évtizede pontosan milyen mélységeiben mételyezte meg a magyar társadalmat. Úgyszintén lehetetlen megmondani, hogy egy mentálisan, de különösen a magyar érzület szempontjából egészségesebb korszakban mennyi időnek kell majd eltelnie, hogy megszabaduljunk mindattól, ami a kommunizmus alatt beépült társadalmunk lelkének mélyrétegeibe.
A német származású angol társadalomtudós, Ralph Dahrendorf álláspontja szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, ám a társadalom átalakulásához hatvan év kell. A bolsevizmus magyarországi története akkor ér végérvényesen véget, ha leszármazottaik, utódaik, szellemi örököseik minden befolyásukat elveszítik.
Nem csupán remélnünk, de tennünk is kell érte, hogy egyszer elérkezzen majd ez az időszak. Ehhez legközelebb április 3-án kell megcselekednünk, amit megkövetel a haza…
Vezető kép: MTI/Pálfai Gábor
(A szerzőnek 2019-ben jelent meg a kommunizmus magyarországi történetét bemutató kötete, A bolsevik iszonyat 100 éve – A kommunizmus Magyarországon 1919-1989-2019 címmel. A kötet még kapható és megvásárolható itt és itt.)
Facebook
Twitter
YouTube
RSS