Május elsejéről mindig 1957 jut az eszembe. Ezért számomra május elseje nem igazi ünnep. Örökre bemocskolták a bolsevikok, a kommunisták és legvégül Kádár. Azt a virslit a meggyilkolt szabadságharcosok testéből készítették. Az a sör a forradalmárok vére volt. Köszönöm, 2022-ben már megtehetem, hogy nem kérek belőle. Vezércikk.
Megnézhető az interneten egy olyan felvétel, amelyen Grósz Károly munkásőrökkel beszélget. A nyolcvanas évek közepén-végén járhatunk, a kedélyesen nevetgélő munkásőrök még láthatóan nyeregben érzik magukat. Körbedongják a királyt. Grósz elmesél egy történetet arról, hogy Londonban járt, ahol a sajtótájékoztatón ügyesen megkerülte az ellenséges kérdéseket. Krassóról beszél, akire a kamera előtt nem akar jelzőket használni, és aki szerinte nem készült fel rendesen. Merthogy nem pontosan idézte, amit Grósz mondott a munkásőrökről. Krassó akkor már Angliában élt, odáig űzte a rezsim. Kiemelt ellensége volt Grószéknak.
Elsőre nem is tudtam eldönteni, mitől viszolyogtam jobban: a nagyképű Grósztól, akinek a vezetése alatt zavartalanul menetelt lefelé Magyarország, vagy az őt körülzsongó munkásőrcsürhétől. Akik jót röhögtek a főnök viccén. „Óriási csend volt, a pali leült, el is rendeztem a Nagy Imrét” – legyintett Grósz, mire a kékruhás kommunisták öblösen felkacagtak. Az internetre feltöltött felvétel ezzel megszakad. Talán jobb is így.
Sajnos megnyitottam egy másikat is, abban az 1957. május elsejei tömegfelvonulást mutatják be.
Az angol (!) szöveg szerint ez az igazság az állítólagos forradalomról, hiszen a nép már tömegesen megjelent. Nem volt itt forradalom és szabadságharc. Alatta a hozzászólások, az egyik fele nagyjából erről szól: „ennyit a szabadságharcról, valójában csak pár száz rendbontóról volt szó”. „A nép szerette a rendszert, szerette Kádárt”, „hát miért nem jelentettek beteget?”
Egy-egy ismeretlen megpróbálta felnyitni a sok tájékozatlan, teljesen agymosott vagy csak simán provokáló kommentelő szemét azzal, hogy leírta az igazat. Hogy kötelező volt megjelenni. Hogy feljelentették, elővették, aki nem ment ki. Hogy a látszólagos ünnep valójában a megfélemlítésről szólt.
Merjünk együtt rettegni.
Merjünk együtt ünnepelni.
Merjünk együtt röhögni előbb Kádár, majd Grósz viccén.
Az az igazság, hogy a nagy többség semmit sem tud az ’57-es május elsejei felvonulásról, ahogyan Grószról vagy a munkásőrökről sem. Röhögtünk Eperjes Károly zseniális alakításán, de a történet másik fele – amely sötét, hideg és éles – sohasem jött elő.
Hogy milyen volt ezektől a zömmel piás és végletekig ostoba, erkölcstelen alakoktól rettegni. Hogy milyen volt, amikor ezek a munkásőrök gimnazistákat vertek csak azért, mert letettek egy koszorút valahová. Hogy hogyan uralkodtak minidiktátorokként a saját szemétdombjukon. Hogy miért nem lettek elővéve, hogy egyikük sem számolt el semmivel. Hogy sunyiban újjáalakultak.
Hol vannak azok a filmek és sorozatok, amelyek bemutatják ezt a rettegést? Vagy a csengőfrászt? A munkásőrzubbony felbukkanását követő izzadást és félelmet? Az ócska sapkák alól megcsillanó disznószemeket? A május elsejei felvonulás és ünnep hazugságát?
Sehol. Kádárék és Aczélék jobban dolgoztak: Új tavaszi seregszemle címmel színes propagandafilmet forgattak, amelynek kópiáit világ körüli útra indították. Ekkor indult el a tévé is, máig 1957. május elsejét tekintjük a Magyar Televízió hivatalos születésnapjának. A mesteremberek egy részét kölcsönözték, ott volt közöttük a Rádiótól hozott két riporter – Szepesi György és Kovalik Károly – és a többiek.
A propagandafilm első részében a falusi idillt mutatták be, a másodikban az „általános békét”, a harmadik rész szólt a boldog sör-virslizésről a Városligetben. A boldog Szepesi boldogan kérdezte a boldog Kádárt, s közben zavartalanul folytatódott a kegyetlen megtorlás.
És sok-sok évtizeddel később ennek részletét nézhetjük az interneten, azzal az angol felirattal, hogy ez az igazság. Mit mondjak, hányinger kerülget.
Számomra május elseje nem igazi ünnep. Örökre bemocskolták a bolsevikok, a kommunisták és legvégül Kádár.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS