Elég hihetetlen azt állítani egy 1,4 milliárd fős országról, hogy nem születik benne elég gyermek. Pedig ma ez a helyzet, a probléma néhány évtized alatt alakult ki, természetesen politikai döntés következtében. A helyzet kezelése érdekében most már sok mindennel kísérleteznek, de egyelőre kevés sikerrel: 2017 óta egyre csökken a munkaképes korú kínaiak száma, ami az olcsó, szorgalmas és nagy létszámban dolgozó munkaerőre alapozott gazdasági növekedési modell végét jelentheti. A nagycsaládi együttműködésen alapuló kínai kultúrában pedig a létezés alapvető keretei semmisülnek meg ennek következtében.
Szegő Miklós írása
Kína most kénytelen szembesülni az „egykepolitika” következményeivel, amelynek értelmében egy családban csakis egy gyermek születhet. A hiedelemmel ellentétben ez nem (csak) a néhai Mao Ce-tung elnök „bűne”. Még csak nem is az őt követő Teng Hsziao-pingé. A helyzet hozta így, a hetvenes évek közepén ugyanis olyan nagy volt a munkanélküliség, hogy azt gondolták: azt majd így lehet kezelni.
A keleti muciológia buktatói
Az elmélet kidolgozását 1979-ben a Szong-csoportra bízták, amely egy vezérlés- és irányításelméleti szakemberből, két rendszervezérlő mérnökből és egy marxista közgazdászból állt. Ők számos grafikon és megkérdőjelezhetetlen számadatok segítségével állították szembe Kínát a nyugati országok népességtervezési gyakorlatával. Utólag már tudjuk, hogy „számtanpéldaként” tekintettek erre a társadalmi kérdésre. A kínai gyermekek megszületését „gazdasági mumusként” ábrázolva azt állították, hogy a sok gyermek aláássa a szocializmus alapjait. Ennek alapján az állami propaganda is az egygyermekes családmodellt támogatta. Aki nem sterilizáltatja magát első gyermeke születése után, azt letartóztatják vagy komoly büntetéssel sújtják – szólt a tévéből, a rádióból, ezt harsogták a lapok. A hatóságok ellenőrizhették a születéseket és elrendelhették a kényszerabortuszt, miközben a drákói pénzbírságok is napirenden voltak.
A „társadalommérnökök” csak a kínai szokásokra és a jövőre nem gondoltak
Az egykepolitika miatt a felnövekvő egy gyermeknek kellett eltartania idősödő szüleit és még idősebb nagyszüleit az ősi szokásoknak megfelelően, hiszen Kínában eleve nagyon korlátozott a szociális ellátórendszer. Kínában kevesen részesülnek nyugdíjellátásban, tehát a teljes anyagi teher is a család egyetlen gyermekére hárul(t). De ez még nem minden. A tiltott terhességmegszakítások, a gyermekgyilkosságok és az elhibázott szabályozás miatt száz újszülött kislányra száztizenhét fiú jutott, mivel a többség csakis fiúgyereket szeretett volna.
A nemi arányok felborítása
Kínában az egykepolitika bevezetése óta több mint négyszázmillióra emelkedett már a meg nem született gyermekek száma, a nemi alapú abortuszok miatt többségük meg nem született nő. Persze – az egykepolitika kikerülésére – sok (tehetős) nő próbálta ki a mesterséges megtermékenyítést, vagy álférjet tartott, akiknek a segítségével a család több gyermekkel is békében élhetett, hiszen azok a gyermekek a nem hivatalos férjtől származtak. A törvényt sokan újraházasodással kerülték meg. Kínában a fiúgyermekeket többre becsülik, hiszen ők viszik tovább a család nevét, amelyben a tradicionális modell szerint a feleség csupán „segítőként” szerepel, ezáltal pedig a lány saját családjában „körön kívül” kerül. A túl sok férfi miatt pár nélkül élő, harminchárom év fölötti férfiakra a kreatív kínai társadalom a „sengnan” kifejezést ragasztotta, amely „hátrahagyott férfit” jelent. Így nem csoda, hogy virágzik a prostitúció és megnőtt az illegális nőkereskedelem.
Mostanra egy új iparág is kifejlődött: különféle társkeresőkön barátot/barátnőt lehet bérelni arra a néhány napra, amíg az ember a szüleinél tartózkodik. Egy jó megjelenésű, tanult bérbarát vagy bérbarátnő díja egy napra háromezer és tízezer jüan (130-420 ezer forint) között mozog. Ezzel a kegyes csalással legalább a szülőket nem nyomasztja az, hogy a fiúk vagy lányuk kénytelen egyedül élni. A – férfiak tekintetében – a „bőség zavarával” küzdő, huszonkilenc év feletti hölgyeket „sengnünek” nevezik, akik gyakorta egyedül maradnak, mert a sokból sem találnak az elvárásaiknak megfelelő kérőt.
Mikor fordul majd meg a trend?
A kutatók még idejében elkezdték kongatni a vészharangot, de a kínai kormánynak egy évtizedbe telt, amíg elfogadta a tényeket. 2013-ban Peking bejelentette, hogy a párok két gyermeket is vállalhatnak, ha az egyik szülő egyetlen gyermek. 2016-ban pedig az egygyermekes politikát formálisan is megszüntették és áttértek a kétgyermekes elképzelésre. Mindez azonban egyelőre nem sok eredményt hozott. Tovább csökkent a születési ráta: 2021-ben kisebb volt, mint az 1950-es évek végi Nagy Ugrást követő éhínség után. Hivatalosan 1,3-ra csökkent, de egyes megfigyelők szerint a valós szám közelebb van az 1,1-hez. Amikor a kínai kormány 2016-ban kiadta a tizenöt éves népességfejlesztési tervét, azt prognosztizálta, hogy Kína összlakossága 2030-ig nem kezd csökkenni. Most úgy tűnik, ez a fordulópont már idén elérkezik.
Kína tavaly ismét váltott: most már a három gyermek a cél és ösztönözni is kezdték a gyermekvállalást, de nem lesz könnyű dolguk: 2021-ben a házasságok száma is harminchat éves mélypontra zuhant. A fiatal városi nők negyvennégy százaléka és a férfiak negyede százaléka nem tervez házasságot. A házasságon kívüli születések továbbra is társadalmi tabunak számítanak, a nem házas anyák pedig számos településen nem jogosultak anyasági ellátásra, de legalább most már sok tartományban több hét, vagy hónap fizetett szülési szabadságot adnak az anyáknak az első szülés után, és néhány további hónapot a második vagy harmadik gyermek megszületése után is. A kormány március óta személyi adókedvezményt ad a gyermekgondozási költségekre. A pártkáderek a magáncégeket és a helyi vezetőket mozgósítják, hogy azok az új szülőknek „bababónuszokat” és egyéb pénzügyi ösztönzőket kínáljanak. Tavaly júliusban a hatóságok a szokásos kínai határozottsággal áttértek a közel ingyenes felnőttoktatásra, és azóta például a tanuló szülőket a fejlődés legfontosabb elemének tekintik.
Vezető kép: MTI/EPA/Vu Hong
Facebook
Twitter
YouTube
RSS