Húsz éve jelent meg a Gyűrűk ura trilógia első, és negyven éve a Star Wars eredeti három filmjének utolsó része, tökéletes alkalom tehát az idei év utolsó napja arra, hogy áttekintsük, hogyan teszi Hollywood napjainkban szisztematikusan tönkre az összes olyan alkotást, amit szeretünk. Hogyan lett a diverzitás és az erőltetett elfogadás áldozata minden, amihez a gyerekkorunk kötődött. De nézzük meg azt is, hogy milyen az, amikor a woke-propaganda kifordul magából, és teljesen véletlenül hozzáad egy alkotáshoz.
Aki a kilencvenes években született, az tudja, hogy mit jelentett számunkra a Gyűrűk ura trilógia megalkotása. Akár szereti a műfajt az ember, akár nem, mindenkinek be kell látnia, hogy ez volt a mi generációnk magnum opusa. A meghatározó alkotás, ami úgy adaptálta Tolkien világát, hogy bár nem vitt mindent vászonra a lapokról, mégis megtartotta annak lényegét, mélységét, sőt még ki is bővítette azt az univerzumot, miközben végtelen tisztelettel viszonyult hozzá.
Arra számítottunk, hogy most már minden egyre jobb lesz, hogy ennél már csak nagyobb kaliberű filmekre számíthatunk, és akarni kezdtük, hogy adaptálják kedvenc könyveinket, játékainkat, mert megbíztunk Hollywoodban, mert úgy gondoltuk, hogyha az addig alig ismert Peter Jackson ilyen teljesítményt nyújt és leginkább csak egy szubkultúra által ismert könyvsorozatból, akkor a határ a csillagos ég, és az enyhén szólva is csak közepes Star Wars előzményfilmek után a folytatások már biztosan jobbak lesznek. Az egyik kedvenc könyvem, az Elveszett Próféciák megfilmesítéset szerettem volna, fejben még a szereplőgárdát is összeraktam, és vártam, hátha láthatom is, amit olvastam. Bár ne tettem volna, mert ahogyan Tolkien professzor is megmondta: a gonosz nem képes alkotni, nincs kreativitása, az egyetlen öröme, hogy a jó alkotásait megcsúfolja.
És miután Hollywood megadta nekünk a reményt, meg is kezdte a rombolást. Szisztematikusan, eleinte kisebb, később nagyobb mértékben nyúltak bele az alapművekbe. Míg Jackson csak a legszükségesebb változtatásokat végezte el, hogy a könyvet nem ismerők számára is élvezhető legyen az ő trilógiája, addig későbbi követői már egyre nagyobb mértékben nyúltak bele az általuk használt (kihasznált) alkotásokba.
Kis lépések
A V, mint vérbosszú egy jó film. Ezt elismerem, de ha összevetjük az alapjául szolgáló képregénnyel, akkor egy nagyon fontos különbséget vehetünk észre. Míg az alapmű hőse nem egy túl pozitív karakter, enyhén szólva is antihős, addig filmbéli megfelelője makulátlan, kikezdhetetlen, igazi példakép. Elveik is így változtak: a képernyőn V már nem anarchista, hanem az amerikai szabadságeszme megtestesítője, liberális, nem libertárius. Arról pedig már ne is beszéljünk, hogy valamiért fontosnak tartották, hogy az egyik karakter által rejtegetett, betiltott Bibliát Koránra cseréljék.
Ahogyan a képregény megalkotója Alan Moore fogalmazott:
Fogták a történetem és kicsavarták azok, akik nem is értették, hogy miről szólt
Amikor Szauron hozzájutott a gyűrűhöz
A fenti példa még egy kis változtatás volt. Apró lépés, és a film még teljesen élvezhető maradt. Nem volt az arcunkba tolva az “üzenet”. De lássuk, mi történt a fent említett Elveszett próféciák megfilmesítésével. A történet nagyrésze egy eldugott és “tipikusan angol” kisvárosban játszódik, ennek ellenére a feldolgozás már nem úszhatta meg a diverzitás jegyében elkövetett csonkolást: a vörös haja miatt Peppernek nevezett kislány természetesen fekete, ahogyan a több száz éves boszorkánycsalád leszármazottja is, a Földre kirendelt angyal és ördög pedig természetesen meleg és egy egy párt alkot.
Tolkien világa sem kerülhette ezt el. A Hatalom gyűrűi ordas nagy bukásnak néz ki és nem véletlenül. Az Amazon sorozata szánt szándékkal erőltetett színes bőrűeket az európai mondavilágra épített Középföldére. A hűséges, bölcs és éteri Galadriel a sorozatban kardcsörtető csitri, aki az első rész után elfelejti, hogy férjnél van, és az sem lepett volna meg, ha csak úgy random betettek volna egy szexjelenetet közte és a sötétség ura között, mert miért ne? (Itt megjegyeznénk, hogy a sorozat szerelmi szála azért különösen felháborító, mert Tolkien tündéi egy életre választanak párt, akinek elvesztésébe bele is halhatnak).
A sorozat szerencsére bukásnak ígérkezik, a második évadot az előjelzések szerint teljes érdektelenség jellemzi, ahogyan belebukott az “erős női karakterek” és a diverzitás erőltetésébe a fényes kezdetet felmutató Vaják is. Nem véletlen, hogy Henry Cavill visszavonult a produkciótól, hiszen ő bevallottan rajongója a sorozat alapjául szolgáló könyveknek és videójátékoknak, ki is jelentette, hogy nem hajlandó asszisztálni azok meggyalázáshoz.
Vannak még jó adaptációk?
Vannak. A 2021-es Dűne merem állítani, nem csak az utóbbi évek, de félek a következő évtizedek legjobb filmje, és a jelek szerint a trilógia következő részei is hozni fogják az elvárásokat. Hogy mi a siker titka? A tisztelet az alapmű felé: nincs erőltetett diverzitás (sőt, az eredetileg mediterrán külsejűnek leírt Paul Atreidest a tejfehér Timothée Chalamet játsza), nincs kínosan kiemelt LMBTQ-karakter, akinek az egyetlen szerepe, hogy képviselve legyen. Az erős női karakter nem azért erős nő, mert mindenben jobb, mint egy férfi, hanem mert egy valóban önálló asszony, nem mellesleg gondos anya és szerető feleség.
Meg is tettek mindent, hogy az első rész sikertelen legyen: a film mozis bemutatója egybeesett a streaming szolgáltatókon való megjelenésével, szinte garantálva ezzel, hogy megbukjon a jegypénztáraknál, de nem jött össze. Az első rész anyagilag is sikeres volt, lehetőséget biztosítva ezzel arra, hogy elkészülhessenek a folytatások is (apropó ha valaki szeretne felajánlani néhány sajtójegyet a második rész februári bemutatójára, akkor kérjük jelezze a hozzászólásokban).
Hogyan csinálj rosszul propagandát és jól sorozatot
Netflixen is vannak gyöngyszemek, és számomra az utóbbi hónapok legnagyobb filmes meglepetését éppen ezen a platformon találtam. Az Usher-ház bukása tankönyvi példája annak, hogyan viszik bele az “üzenetet” a filmkészítők a munkáikba, ezzel teljesen nézhetetlenné téve azokat: már a sorozat első négy percében megtudjuk, hogy itt mindenki meleg, hedonista, orgiákra jár, de ha nem is, legalább egy perverziója akkor is van. És mindenki elképesztően pocsék emberi lény.
Nem tudjuk, hogy ez Mike Flanagan zseniális húzása, amivel rejtett középsőujjat mutat a stúdiónak, vagy teljesen véletlen, de akkor is tökéletes kicsúfolása a Netflix által tolt propagandának. A sorozat bemutatja, hogy milyen a milliárdosok, milyen a “család” ahol az abc minden betűje és a szivárvány minden színe képviselteti magát, miközben elképesztően aljas módon szerzett vagyonuk felett marakodnak, és halnak meg borzasztónál borzasztóbb módon. Valahogy egészen az utolsó részig az járt a fejemben, hogy pontosan úgy nézhet ki egy családi vacsora Gyuribácsiéknál, ahogyan Rodrick Usher összehívta gyermekeit.
S teszi mindezt a sorozat úgy, hogy teljes tisztelettel viszonyul alapanyagához, vagyis Edgar Allan Poe műveihez, amelyeknek a sorozat epizódjai nem is igazán adaptációi, hanem inkább szerelmeslevelek azokhoz. Persze, gyomor az kell hozzá, hiszen egy elképesztően explicit horror sorozatról beszélünk, de aki szereti Poe munkáit az nem fog csalódni a sorozatban. Az pedig csak hab a tortán, hogy tökéletes kiforgatása a Netflex woke-propagandájának.
Fotó: PS
Facebook
Twitter
YouTube
RSS