Nemzetünk sírásóinak temetésén vagyunk

A trianoni békediktátum egy elsőre talán furcsának tűnő párhuzammal az arab tavasz után kialakuló államalakulatokhoz hasonló zavarodott, csonkolt entitást hagyott maga mögött. Az Európa destabilizálását célzó újkori módszereket nem 10 éve találta fel egy aktakukac Langley-ben, hanem az egyes korok éppen hullámtarajon lovagló nemzeteinek bevett eljárása volt. A románoknak nem kellett bevonulni a Tisza vonaláig: ha összeomlik a csonka Magyarország (és miért is ne omlott volna?), majd lehet újra osztozkodni. A nagyhatalmak megfenték a szomszédos népek késeit, amivel az I. világháborút követően a megmaradt magyarságra vadásztak bosszúszomjasan. A Kisantant modern kifejezéssel élve “jogállami felhatalmazást” élvezett Nyugatról a magyarság felszámolására. Most pedig nyissuk ki a szemünket, nézzünk körül. A franciák és az angolok városait egykori alattvalóik leszármazottai gyújtják fel, Amerika meg saját magát. A hóhérainknak küldött Kisantant utódai pedig szépen lassan a magyar politikában találták meg a közép-európai érvényesülés lehetőségét.

A történet ismerős: Franciaország egyértelmű célja volt, hogy a Magyar Királyság jelentette régiós hatalmi pozíciót Románia vegye át, míg az a térség szláv népeit két nagy konglomerátumba tömörítve olyan államalakulatokat kívántak létrehozni, amelyek adott esetben külön-külön is képesek legyőzni a megcsonkított Magyarországot. Ehhez mondjuk akkoriban nem volt indokolt a Nyugat által már akkor is gyakorolt társadalommérnökösködés, ami olyan Frankenstein-államalakulatokat hozott létre, mint a Jugoszláv Királyság.

Ezek az ellenséges országok a kötelező semlegesség címén a nyugati hatalmak karjába lökött Ausztriával bezárólag egy olyan fojtóhurkot hoztak létre, amely a magyar államiság elkövetkező 100 évét meghatározta. Gyakorlatilag a megmaradó Magyarország létét kívánta még a mai brüsszeli okoskodásnál is húsbamaróbb módon korlátozni. Hóhérnak teremtették a korábban részben nem is létező szomszédos államokat, talán nem túlzás kimondani. Az akkori döntéshozók végtelen előrelátását bizonyítja, ha megnézzük, hogy hol vannak most ezek az államalakulatok, meg persze az őket létrehozó birodalmak. És hogyan állnak hazánkhoz az utódaik.

Rossz szomszédság…

Vegyük először a szomszédokat, akik közül a legkézenfekvőbb talán Ausztria, amely ugyan birodalmát elvesztette, de egészen érthetetlen módon még Magyarországból is területeket kanyaríthatott ki.

Ausztria a kelet-európai rendszerváltások után sem sietett Magyarország barátjának lenni. Egészen az elmúlt évekig kánonban hallgathattuk Bécsből ugyanazokat a szólamokat, amelyek Brüsszelből jöttek. A migrációs válság idején előadott szemforgató kettősbeszédeket, mikor a magyar határkerítés börtön volt, osztrák testvére viszont “kapu szárnyakkal”. Aztán valami megváltozott.

Magyarország számít Ausztria támogatására az illegális migráció elleni küzdelemben és a nyugat-balkáni országok uniós csatlakozásának felgyorsításában – közölte az M1 délutáni Híradójában Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter Bécsből, miután osztrák kollégájával tárgyalt

– olvashattuk a minap, ahogy az is kiderült, hogy a magyar külügyminiszter szerint Ausztria támogatására nagy mértékben lehet számítani a magyar elnökség és a magyar nemzeti érdek szempontjából két lényeges célkitűzésben: az illegális migrációval szembeni küzdelemben és az EU bővítésének felgyorsításában a Nyugat-Balkán irányába.

(Cseh)Szlovákia a Beneš-dekrétumok kihirdetésével alaposan belehúzott a magyarok elnyomásába, a zárójeles kitétel pedig azért is indokolt, mert ez a hozzáállás nem változott az államalakulat kettéválása után sem. Nyelvhasználati korlátozás, a felvidéki értelmiség szétverése, gyakran akár internálása után ott tartunk, hogy Szlovákia az egyik legstabilabb partnere Magyarországnak. Éppen tegnap járt Budapesten a szlovák miniszterelnök, aki olyanokat mondott, mint hogy:

Kedves Viktor, Szlovákiában rendkívül népszerű vagy a normális emberek között.

Soha nem fogom támogatni, hogy Magyarországot büntessék Brüsszelben.

Hasonló a helyzet Szerbiával– és mérsékeltebb szinten Horvátországgal és Szlovéniával is. A közelmúltban egyre szorosabb tevékeny együttműködés épült ki Belgráddal, és alkalomadtán Pozsonnyal is. Szerbiával a gazdasági kapcsolatok élénkültek meg, infrastrukturális és energetikai projektekbe kezdett velük közösen a magyar állam, míg Szlovákiában a népes magyar kisebbséget érő elképesztő jogfosztások hullottak ki csontvázként a szekrényből. Ezek a magyar diplomácia olyan érdemei, amivel 100 év után úgy tűnik, hogy képes megtörni a Kisantant szorítását.

Ukrajnában ugyan semmi nem változott, sőt inkább csak romlott a helyzet a kárpátaljai magyarság számára, ugyanakkor az elmúlt két évben láthatóvá vált, hogy mind a Nyugat, mind Ukrajna (és persze Oroszország) Ukrajna teljes elpusztításában érdekelt.

Marad tehát Románia, mint a hóhérok sorának utolsó talpon álló tagja. Nem véletlen, hogy az ideiglenesen hazánkban állomásozó baloldal minden pillanatban igyekszik Romániát beállítani a jogállamiság és gazdasági fejlődés mintaállamának. Egy-egy Magyarországgal kapcsolatos pozitív komment után elmormolva, hogy már ez az Ausztria sem olyan igazán jó hely…

A magyar külpolitika 100 éves sikere az, hogy a nyakunkra tett fojtóhurok ma már csak egy foszladozott Romániából áll. Persze naivitás lenne azt gondolni, hogy ezen országok némelyike ne ugrana a torkunknak, ha alkalma nyílik. Ezért is találó mondás, hogy

a békéhez erő kell.

Nekünk pedig van is. A Global Firepower (GFP) 2024-es indexéből kiderül, hogy Magyarország hadereje már mindegyik szomszédos utódállam katonaságát veri. Kivéve persze a románokét. A lista szerint a haderőnk még mindig előzi Szerbiát (56.), Bulgáriát (62.), Horvátországot, Szlovákiát (69.), Ausztriát (71.), Szlovéniát a régiónkból. Az egyetlen régiós erő tehát, ami megelőzi az 54. helyen álló magyart, az 47. pozícióba rangsorolt Románia. Ekkora helyzeti előnyből ez már nem túl nagy teljesítmény a románok részéről.

Hol vannak a birodalmak?

Persze a fenti országok csak (lelkes) végrehajtói voltak az ítéletnek, amit valójában a nagyhatalmak mondtak ki. Hóhérainkat legyőztük, vagy magunk mellé állítottuk, most pedig nézhetjük, ahogy ezek az egykor nagy birodalmak belülről emésztik fel magukat.

Franciaország még megpróbál európai hatalommá válni, de a folyamatos etnikai, gazdasági és kormányválságok nem segítenek ebben. A németek, akik ma már legyőzőik mellé álltak épp most szembesülnek (ismét) azzal, hogy hiába kaptak valamit parancsba, az nem feltétlenül kivitelezhető csak azért, mert azt parancsolták. És hogy erre ismét Oroszországnak kell emlékeztetnie Berlint…

A britek magukat szorították perifériára és megkezdték évszázados bezárkózásukat a szigeten, amelyet a történelmi sorminták alapján valamilyen belviszály fog követni. Mondjuk azokban a városokban, ahol kevesebb brit él, mint nem brit?

Amerika pedig lassan töréspontra érkezik. Magyarország legerősebb elítélője vagy olyan elnököt kap, aki a mi kormányfőnk nagy tisztelője, vagy összeomlik saját társadalmi feszültségei alatt.

Kell még valamit mondanom, Ildikó? A végén úgyis nekünk lesz igazunk.