A liberálisoknak a környezetvédelem csupán a hisztériakeltés eszköze

Az ultraliberális szélsőségesek kommunikációs technológiájának alapvetése, hogy mindig az ellenfél gonoszságáról beszélnek egy adott téma kapcsán, és sohasem a problémáról. Ez kommunikációs szempontból érthető is lenne még, habár ez is a jóindulat teljes hiányát feltételezi a részükről. De az elmúlt harminc évben a „mindenféle” zöldek annyira a hatása alá kerültek a saját hisztériájuk sikerességének, hogy a megoldásokat, a megoldási javaslataikat is az abból következő kommunikációs lehetőségek alapján ítélik meg.

Ez önmagában már olyan mértékben teszi alkalmatlanná a kommunista-ultraliberális-zöld-szociáldemokrata pártokat a kormányzásra, hogy erre már az agymosott nyugat-európai választók is felfigyeltek. Minden technológiai társadalom rombolja a környezetet: a szocializmus pontosan ugyanúgy, mint a kapitalizmus. És egyiknek sem volt válasza erre a kihívásra. A környezetvédelmi politika ott sikeres – és csakis lokálisan –, ahol nem jelennek meg gazdasági érdekek. De a környezetvédelmi hisztéria még elég sikeres ahhoz, hogy a liberálisok zöldnek álcázva magukat, ennek segítségével foglalják el a teljes politikai teret és építsenek ki egy zöldre mázolt liberális diktatúrát. A zöld alól nagyon nyilvánvalóan átüt a vörös és a szivárvány ahhoz, hogy az egyre gyanakvóbb választók átlássanak a szitán hosszabb távon, de egyelőre még a politikaként művelt tudomány támogatásával, a klímakatasztrófa fenyegetésével jó eséllyel lehet rávenni az embereket, hogy önként mondjanak le alapvető jogaikról, a legalapvetőbbekről is.

Érdemes a környezetvédők mai érveit és gondolkodásmódját használva megszemlélni például azt, hogy milyen energetikai döntések születtek volna bő ötven évvel korábban Magyarországon. A Paksi Atomerőmű megépítését 1966-ban, 53 évvel ezelőtt határozták el. Ekkor 1980-ra jósolták az első áramtermelő fúziós atomerőmű megvalósulását és tíz évvel későbbre a kereskedelmi célú áramtermelés megindulását ennek a technológiának a felhasználásával. Ezek voltak a közkeletű információk akkoriban, annak ellenére, hogy ez csak a robbanásszerű technikai fejlődés trendjének mechanikus kivetítéséből következett; sem a fizika törvényei, sem a megoldandó számtalan technológia és elvi probléma nem adott okot ilyen optimizmusra. Az úgynevezett megújuló energiaforrások akkoriban még illúzióként sem merülhettek fel. Míg Paks jelenleg az ország áramtermelésének több, mint felét adja, addig például a korszakban tervezett bős–nagymarosi vízlépcső az ország akkori igényeinek 2-3 százalékát fedezte volna.

A kommunizmus világméretű győzelmében bízó politikai vezetés mégis a mérnöktársadalom és a szakértők közvetlen tapasztalatokon nyugvó véleményére hallgatott és az erőmű megépítése mellett döntött. A politikai tényezők, a szovjet technológia felsőbbrendűségébe vetett bizalom, az energetikai önellátás felé történő elmozdulás lehetősége persze mind szerepet játszott, de olyan döntést hoztak, amelynek közvetlen fizikai következményei is hetven évre meghatározták Magyarország energiaellátásának legfontosabb szegmensét. És már most fogadni lehet arra, hogy amikor az utolsó régi blokk leáll 2037-ben, még mindig nem lesz kereskedelmi céllal áramot termelő fúziós atomerőmű. Sőt, valószínűleg akkor sem, amikor az új paksi blokkok üzemidő-hosszabbítása szóba kerül majd.

Belegondolni is rossz abba, hogy ha nem épül meg a Paksi Atomerőmű, akkor milyen döntéseket kellett volna hozni ahhoz, hogy az országot, a lakosságot és az ipart a technikai fejlettséghez igazodó mennyiségben ellássuk árammal az elmúlt 40 évben. Ez valószínűleg azt jelentette volna, hogy teljesen megépül Bős–Nagymaros is minden környezeti következményével együtt, és sok-sok más környezetszennyező (külföldi energiahordozót használó) szén és gáz alapú erőmű pusztítja a környeztet évtizedekig. Arról nem is beszélve, hogy milyen áron termeltünk volna áramot így, és milyen áron szereztünk volna be az európai árampiacról például a rendszerváltás környéki bizonytalan időkben.

A mai idők energiával kapcsolatos illúziója a megújuló energiaforrásokhoz kapcsolódik. Az így keletkezett energia tárolása, az időjárásfüggő termelés és a fogyasztás összehangolása nem megoldható. A németeknek nagyon magas áramárak, iszonyatos környezetszennyezés és környezetrombolás mellett egyszer sikerült 15 olyan percet összehozni, amikor teljes egészében megújuló energiáról ment az országuk. Arról nem is beszélve, hogy a megújuló energiaforrások mennyire érzékenyek a klímaváltozásra, ha már az évszakoktól és a napi időjárástól is ennyire függenek.

Kiégett kazettákat tartalmazó konténer fogadóállomása Pakson, a Radioaktív Hulladékokat Kezelő Kft. Kiégett Kazetták Átmeneti Tárolójában. Fotó: MTI/Sóki Tamás

Van egy kipróbált technológiánk, a hagyományos atomreaktor és az ahhoz kapcsolódó áramtermelési rendszer. Ez teljesen biztonságosan üzemeltethető, ha nem akarunk spórolni a biztonságon és a minőség-ellenőrzésen. Olyan ellátásbiztonságot garantál, amilyet egyetlen más termelő rendszerünk sem képes. A használt fűtőelemek szükséges mértékű ártalmatlanítása lehetséges a fizika törvényei szerint, és reális esélye van annak, hogy már rövid távon, egy évtizeden belül meglesz erre a technológia.

A társadalmi diskurzusnak arról kellene szólnia, hogy miként érhetünk el nagyobb biztonságot és hogyan egészítjük ki a lehető leghatékonyabban ezt a megújuló energiaforrások használatával, illetve miként használhatnánk kevesebb energiát általában. A számtalan más sokkal súlyosabb szennyezési forrás kezeléséről nem is szólva. Ezek azonban nem jó kampánytémák, bonyolultak, túl hosszú távú megoldásokkal operálnak, nem elég drámaiak stb. A liberális szélsőségesek bármilyen néven szerepeljenek is a történetben, most is egy meglévő, kipróbált és bizonyosan hosszú távon is működőképes rendszert akarnak lebontani, olyan elvekre, értékekre hivatkozva, amelyeknek semmiféle valóságban gyökeredző alapja sincs.

Ha bevesszük a hülyeségeiket, egyszer csak nem lesz áram. Ilyen egyszerű ez.

Vezető kép: Német rohamrendőr eltávolít egy tüntetőt a vasúti sínekről az alsó-szászországi Wendisch Evern közelében 2001-ben, aki azt szerette volna megakadályozni, hogy a feldolgozott német nukleáris hulladékot szállító Castor-vonat eljusson úticéljához, a nukleáris hulladékok gorlebeni tárolójához. Fotó: MTI/EPA/DPA/Kay Nietfeld