Minden ellenkező híreszteléssel ellentétben Magyarország nagyon jól döntött akkor, amikor belépett a NATO-ba. Közép-Európa egy olyan helye a világnak, ahol nagyon nem jó a senki földjén lenni, és a Varsói Szerződés megszűnése után kifejezetten jó ötletnek is tűnt a kontinenst átszelő, időnként csak virtuális, időnként egészen frontvonal jellegű határ nyugati oldalára kerülni.
Rövidlátó ostobaság azonban azt gondolni, hogy ezzel automatikusan végleg a történelem jó oldalára került az ország, ahogy az is veszélyes tévedés, hogy a NATO védelmi szövetségként mindig a nagybetűs “JÓT” képviseli. Amikor Trump azt követelte az európai szövetségeseitől, hogy sokkal többet költve a hadseregükre értelmezhető szintre növeljék a védelmi képességeiket, azt is üzente nekik, hogy bizonyos esetekben helyes lenne, ha maguk is meg tudnák védeni magukat.
És ez nem volt ördögtől való ötlet, különösen azért nem, mert Amerika európai érdekei egyre többször nem estek egybe Európa érdekeivel. Az USA nyilván nem örült volna Trump idején sem annak, ha az EU például elkezd a saját, akár csak középtávú érdekeinek is megfelelően viselkedni, de egy saját belső problémáival foglalkozó Amerika ezt azért elviselte volna. A Biden-adminisztráció azonban újra az Obama idején követett útra lépett: aktívan elkezdte felszámolni a stabilitást a világ azon régióiban, ahol még egyáltalán lehetett ilyenről beszélni, mindig szigorúan a rövidtávú amerikai érdekek mentén. Az ukrajnai amerikai nyomulást az oroszok nem tudták és nyilván nem is akarták megkülönböztetni egy NATO-terjeszkedéstől. Az orosz politikai gondolkodás és az orosz történelem ismerete nélkül pedig valóban egy stabilizáló akciónak is lehetett gondolni Ukrajna “demokratizálását” és európai országnak képzelését. De ez nem NATO-projekt volt, hanem tisztán amerikai, azokkal a politikai illúziókkal, amelyeket az amerikai kormányok mindig is el akarnak adni maguknak és az amerikaiaknak, amikor “demokratizálni” akarnak egy országot.
Tetszik, nem tetszik, Ukrajna az Európát átszelő határ keleti oldalán van. Magyarországgal, Lengyelországgal ellentétben nem is volt soha a nyugatin. Nincs nyugati integrációra képes elitje. Olyan mesterséges ország, amit ugyan a kommunisták hoztak létre, de pont olyan primitív politikai doktrínák mentén, mint amelyek alapján Jugoszlávia vagy Csehszlovákia létrejött egykor. Az Amerika-barát Ukrajnára pedig az oroszok már hosszú ideje úgy tekintenek, mint a saját nagyhatalmi létükre leginkább közvetlenül veszélyes országra. Ha az Ukrajna nevű ország történetét nézzük, olyan mondatokat találhatunk – teljesen komolyan, röhögés nélkül – leírva, hogy Ukrajna a Szovjetunió felbomlása után azért mondott le a területén maradt, egyébként a világ elpusztítására bőven elegendő, egyébként persze szovjet atomfegyverekről, mert cserébe garantálták a területi integritását és a biztonságát. Most képzeljük el azt a világot, amelyben az elmúlt harminc év mindenkori ukrán politikai elitje több száz atomrakéta társaságában vesz részt a világpolitikában. Ennyi esze még az amerikai kormánynak is volt, hogy ennél semmit sem szerettek volna kevésbé.
A NATO azért volt tetszhalott állapotban tulajdonképpen az elmúlt évtizedekben, mert komoly kihívásokkal nem kellett szembenéznie. Senkinek nem jutott eszébe NATO-tagországot fenyegetni, az USA–Kína mérkőzésbe még az USA sem akarta igazán előtérbe helyezni ezt a szövetségi rendszerét. A NATO eredeti katonai logikáját meghaladta a történelem; Európát és Amerikát is a környezetében lévő államok dezintegrációja fenyegeti inkább, és nem az, hogy valaki a háború klasszikus szabályai alapján megtámadja őket. Az USA azt sem akarta, hogy az általa például Észak-Afrikában generált káoszok, háborúk, népirtások Európát elérő hatásait a NATO-val kezeltesse az önálló védelmi képességeit elveszítő EU. A generációk óta békében élő Európa pedig már mindent elfelejtett abból, amit a háborúról tudni kell. A nyugati eliteknek semmi esélyük nem lenne egy Ki tud többet a Szovjetunióról és Oroszországról? vetélkedőn. Még a kisbéri általános iskola 1984-es hetedikesei is lenyomnák őket. Hiába hívják “különleges katonai műveletnek” az oroszok az ukrajnai akciójukat, az igazából klasszikus háború. Megvolt előtte a fenyegetőzés, az ultimátum, a csapatösszevonások, a szokásos provokációk. És amikor elkezdtek rosszul menni a dolgok – mert a háborúban szinte mindig rosszul mennek –, klasszikus orosz szokás szerint szétlőnek mindent maguk előtt. Javaslom minden idealistának, hogy tanulmányozza a csecsen háborúk történetét; az szolgál Ukrajnára is érvényes tanulságokkal.
Amikor az oroszok elismerték a két szakadár köztársaságot – pontosabban: amikor az orosz nyilvánosságban bemutatták, hogy az orosz vezetés és Putyin erről milyen alapon dönt –, akkor gyakorlatilag belengették a kvázi “hadüzenetet”. Lehet gyűlölni az oroszokat, de megadták a lehetőséget a saját logikájuk szerint, hogy lehessen velük tárgyalni. Lényegtelen, hogy ez miért nem történt meg, de azóta egy saját magát hadviselő félként definiáló Oroszországgal van dolga az amerikai irányítás alatt álló ukrán vezetésnek és a NATO-nak is. Adjunk hálát Istennek, hogy a NATO vezetői és az USA felelős katonai döntéshozói úgy látszik, még tisztában vannak a háború szabályaival, vagy pontosabban szólva azzal, hogy milyen egyszerű egy eleve szörnyű helyzetet sokkal tovább rontani. Egy háborút kiterjeszteni, egy háborúba belekeveredni mindig sokkal könnyebb, mint befejezni.
Amikor megvadult politikusok itthon – másutt pedig országvezető pozícióban is – fegyverszállításokról, repüléstilalmi övezetekről beszélnek, akkor azt kockáztatják, hogy az egész NATO-t, vagyis egész Európát is belerángatják a konfliktusba. A lengyelek és a balti államok vezetőinek reakciói persze történelmileg érthetőek, de ettől még ezzel akár frontot is csinálhatnak a keleti határaikból. Az orosz rakéták ugyanis nagyon gyorsan ideérhetnek, és olyan gyorsan a nyakunkon lehet egy totális háború és annak minden következménye, mint egy nyári vihar. Ugyanis egy már hadban álló országgal próbálnak meg katonai nyelven beszélni ezek a politikusok. A most meghozott NATO-döntések azonban világosan megmondják az oroszok számára, hogy mire számíthatnak. Az oroszok nem akarnak a NATO-val háborúzni, és a NATO most – legalábbis rövidtávon – szintén kifejezte, hogy nem akar háborúzni az oroszokkal. A két övezet között a határvonal a NATO tagjainak a határa és nem az orosz–ukrán határ. Ez első közelítésben egyébként az oroszok legfontosabb követelésének a hallgatólagos elfogadása is. Persze végre valaki elkezdhetne érdemben tárgyalni is az oroszokkal, a háborús héják és a nyugati hivatásos “jóemberek” lelki sérüléseinél nagyobb baj abból nem lehetne.
Ennek a konfliktusnak a NATO és az EU szempontjából sincsen katonai megoldása; az első iraki háborúnál sokkal nagyobb méretű felvonulásra lenne szükség ahhoz, hogy itt reálisan megnyerhető hagyományos háborúban gondolkodhasson bárki is. Ez itt és most szinte bizonyosan atomháborúhoz vezetne. A Magyarországra is érkező további NATO-erők tényleg védelmi jellegűek, nem lehet őket igazi katonai fenyegetésként értelmezni. Ezekkel a lépésekkel egyébként a NATO semmi szokatlant nem tesz; a tagországai területén azt csinál, amit akar és amit azok megengednek neki. A NATO fegyvert sem szállít Ukrajnának; fegyvert a tagállamok a saját szakállukra szállíthatnak az ukránoknak, ahogy ezt mondjuk az USA nyilván meg is tette már és teszi is folyamatosan. Ez lesz a legkomolyabb ütközőpont, mert itt nagyon nehéz lesz megkülönböztetni egymástól a NATO-t és a fegyverszállítmányokat. Reméljük, az oroszok meg akarják tenni ezt a distinkciót. A NATO dolga az, hogy a tagjainak a területi integritását és szuverenitását a nem provokált katonai támadásokkal szemben megvédje. Ennek semmi köze ahhoz a világcsendőri szerephez, amit egyébként az USA visz. Egyelőre ez az előbbi álláspont győzedelmeskedett a katonai szövetségen belül, tehát még az USA sem akar kilépni ebből a keretrendszerből.
A magyarországi ellenzék vezetői és a liberális értelmiség sajnos jó szokása szerint megint a teljes hasonulást választotta, a geopolitikai és a katonai realitásoktól függetlenül. Fogalmuk sincs róla, hogy milyen pengeélen táncol most Európa és milyen könnyen válhat az ország célponttá. Magyarország alapvető érdeke, hogy a NATO védelmi jellegéhez ragaszkodjon, és minden más nagypolitikai játszmából kimaradjon.
Vezető kép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Fischer Zoltán
Facebook
Twitter
YouTube
RSS