Innentől egy dolog számít: a mozgósítás
Ideje van az örömködésnek, és ideje van a röhögésnek. Ideje van a veszélyesség kiemelésének, és ideje van annak is, hogy nyugalmat sugározzunk, biztosítsunk, garantáljunk. Egy jó kampány pontosan attól jó, hogy mindent a lehető legjobb időpontban hoz elő. Ez tudomány, emberek. Patikamérlegen kiporciózott, mint minden, ami valójában számít. Kevés szerepe van benne – legalábbis primer módon – az intuíciónak. Nem véletlen, hogy a kampányszakemberek, spin doctorok és egyebek ezt akár évtizedeken keresztül is tanulják, tökéletesítik magukban, hogy pontosan mit is kell tenni, hogy strukturálisan rendben legyen a szituáció.
És pont ezért gondolom azt – miközben a lehető legnagyobb jóindulattal vagyok az összes, jobboldali, nemzeti szimpatizáns felé –, hogy amikor kampányhibákat emleget valaki vagy éppen a kormányoldal fejére olvasná, mit, és hogyan tesznek rosszul, akkor úgy tűnik, mintha a tízmillió vírusszakértő és biztonságpolitikai elemző országából átalakultunk volna kampánytechnikai felelőssé is.
Félre ne értse senki, nagyjából mindenkinek számít a véleménye, de néha már rossz látni, ahogy 2002-re vagy éppen 2019-re hivatkoznak. Mondom ezt úgy, hogy egészen más tekintetben egyébként igazuk van. De miben nincs? Például abban, hogy 2019 atipikus választás volt, ami alapján új szabályrendszert írni meglehetősen felesleges. A Borkai-effektus bizonnyal sok bizonytalant mozgósított, de történt ez úgy, hogy nem ment el kevesebb jobboldali szavazó. Érdemes megnézni a budapesti számokat is. Számos fideszes polgármester még soha nem kapott olyan sok szavazatot, mint 2019-ben, mégsem volt elég. Azért nem volt elég, mert olyanok mozdultak meg, akik talán annak előtte még egyszer sem. Nem velünk volt probléma. Mi ott voltunk, amit el lehetett végezni a munkában, azt mindannyian megtettük. Ráadásul azt is be kell látni, hogy nemigen tudtunk mit kezdeni a botránnyal. Nem volt hibátlan a válságkezelés. Ab ovo a kommunikációs csatornáink csekélyebbek voltak, mint manapság.
2019-ben korántsem jellemezte olyan erőteljes közösségi oldalas jelenlét a kormányoldalt, mint 2022-ben. Ez pedig óriási különbséget jelent. Olyan különbséget, amelynek igazán a hatásait csak egy komoly válsághelyzetben látnánk igazán, ami remélhetőleg nem lesz. Legalábbis Márki-Zay Péter szavaiból kiindulva nem. Értik, a csávó halál komolyan elhitte, hogy az a sok kamu, amivel az állítólagos szövetségesei szívatják, valóban úgy van és a legvásáribb, átlátszó pletykákat is a politikai közbeszéd szintjére emelte. A szövetségesek meg csak nézhettek, hogy ennek amúgy mi baja van? De minden, mert Márki-Zaynak a világon semmilyen problémát nem okoz, ha egy korábbi hazugságát kell letagadnia. Sőt, meg is indokolja, hogy tulajdonképpen az nem is hazugság volt, hiszen el sem hangzott olyasmi.
2002 pedig korszakhatár volt. Az akkori vereség nélkül ma a magyar jobboldal nem olyan lenne, mint amilyenné vált. És bármilyen merész is ezt mondani, lehet, éppen az a pofon kellett, hogy azzá válhasson, mint ami manapság. Mert ott látta be mindenki, hogy önmagában a siker kommunikálása semmire sem elég. Ha nincs mozgósítás, ha nem beszélünk az ellenfeleinkről, ha nem mutatjuk be újra, újra és újra, hogy milyen politikát is képviselnek, mit akarnának, mik a valódi céljaik, akkor még a viszonylag lojális, de nem keménymaghoz tartozó szavazók is elbizonytalanodhatnak. Hiszen nagyon jó, ami most van, no, de ezek a másik oldalon azt mondják, hogy mindez marad, sőt, ennél is jobb lesz! Kecsegtető, nem? És ha mi nem szembesítjük az unalomig az embereket a valóságos baloldallal, akkor sokan beleeshetnek ebbe a kecsegtető csapdába.
Az ellenfeleinkkel való foglalkozás, tetszik vagy sem, de kardinális kérdés. A siker kommunikációja pedig, újfent, tetszik vagy sem, nem elegendő semmihez sem. Ami már megvan, az adottság. Persze, ezt is ki kell emelni, de ez csak a sok közül lehet az egyik elem. Ezért értetlenkedem, amikor jobboldali szavazók tartják soknak az ellenfelek bemutatását. Soha nem lehet elég sok! Ne magukra gondoljanak, ők már meggyőződésből szavaznak. A bizonytalanokat, kételkedőket és hasonló embereket kell elérni. Aki pedig meggyőződésből szavaz, annak is nagyon fontos, hogy mindenféleképpen, ha törik, ha szakad, de ott legyen április harmadikán!
Mert erről is beszélünk eleget, de önmagában az esélyesség semmire sem elegendő. Kizárólag az számít, hogy urnazáráskor mennyi voks lesz a kormánypártokra és mennyi az ellenzékre. Ennyi. Ezért egy kicsit hálás is vagyok a Publicus-nak vagy a Republiconnak, akik amolyan Fülöp-szigeteki, japán katonaként, mintha már az 1960-as években lennénk, továbbra is vívják a második világháborút. Mert amikor ezek az elemzőcégek azt mondják, hogy mindenki más téved, nem jelentős a Fidesz-KDNP előnye, hanem kétszázalékos vagy annyi sem, akkor a mi malmunkra hajtják a vizet. Bizony, nem kényelmesedhetünk el, nem gondolhatjuk, hogy ezt a harcot már megharcoltuk. Gondoljuk csak azt – miközben rendületlenül bízunk magunkban –, hogy nagyon kiélezett a harc. Mert mindenkinek ott kell lennie és szavaznia kell.
Szóval Horn, Pulai, köszi szépen a mozgósításban adott segítséget!
Vezető kép: Horváth Péter Gyula/PestiSrácok.hu
