A németek képtelenek beletörődni mások véleményébe

Akár jóízűen röhöghetnénk azon, micsoda erőlködő bohózatba torkollik a szivárvány-ügy, amit a mai német–magyar Eb-meccs köré kerekítettek a progresszív propaganda-hadosztályok. Ráadásul mindez valóban humor, mégsincs okunk röhögni. Ez ugyanis a méltán hírhedt német humor, amit csak ők értenek, mások viszont nem szoktak nevetni rajta. Vagy nevetett valaki 1944-ben?

A németek provokálnak és náciznak minket. Ők, akik ki akarták irtani az összes zsidót, és akiknél ma is egyre kevésbé lehet zsidóként, kipát hordva biztonságban kilépni a nagyvárosaik utcáira. Ők akarnak minket kioktatni arról, hogy mi a helyes viselkedés. Ők, akik soha semmiből nem tanulnak, és képtelenek beletörődni, ha nem egyezik mindenkinek a véleménye az övékkel.

Legalább ekkora baj, hogy a történelem összes eddigi és leendő német ámokfutása alkalmával szép számmal akadnak olyan gyenge jellemek, akik számításból vagy félelemből a németek aktuális ideológiájához igazítják a véleményüket. Mindenkor vannak közöttük országok, állam- és kormányfők, miniszterek, nemzetközi szervezetek, sportvezetők, sportolók, művészek, hírességek.

És vannak, akik nem hódolnak be sem számításból, sem gyávaságból.

1940. április 7-én rendezték az elmúlt napokban híressé vált futballmeccset, amelyen a világbajnoki ezüstérmes magyar csapat vendégszerepelt a berlini Olympiastadionban, 2:2-es döntetlent elérve. Ez az a meccs, amikor a magyar válogatott (és a belga bíró) nem volt hajlandó a karlendítős náci üdvözlésre. Egyrészt a politikát és a sportot nem szerencsés összekeverni, másrészt köszönjük szépen a németek véleményét, biztos nélkülözhetetlen, de van sajátunk is.

A magyar válogatott nem lenget, és nem térdel. A magyar válogatott focizni jött, nem politizálni.

A magyar válogatott cselekvése éppen az ellenkezője volt annak, amit az angol válogatott tett 1938. május 14-én. A teljes angol csapat olyan kötelességtudóan lengette a karját, mint amilyen kötelességtudóan térdelget meg szivárványoz most sok csapat. A párhuzamot folytatva: a térdelésre kényszerített szerencsétlenekhez hasonlóan, az angol focisták sem önszántukból kezdtek politizálni, hanem a saját labdarúgó-szövetségük nyomására, ami a csapaton belül is vitákat gerjesztett. Végül mindössze egyetlen játékos tagadta meg a karlendítést: Stan Cullis, aki arra hivatkozott, hogy az apja nem lenne elragadtatva, ha így látná a fényképen. Cullis emiatt kimaradt a meccset amúgy megnyerő angol csapatból.

„Az angol csapat azonnal jó benyomást tett azzal, hogy felemelte a karját német üdvözlésre, mialatt a zenekar, a God Save the King után, eljátszotta a német nemzeti himnuszt”

– így lelkendezett a ’30-as évek térdelésén a The Times. Most meg az a csapat tesz jó benyomást a sajtó és a meghunyászkodók szerint, amelyik odaadóan térdel, meg amelyik szivárványos karszalagot visel, szivárványba borítja a stadionját. De vajon mennyi olyan futballista lehet a mostani európai válogatottakban, aki kirekesztést szenved el amiatt, hogy politikai állásfoglalásokra kényszerítik a sportolókat? És mennyi olyan játékos lehet, akik kényszerből belesimulnak az elvárásba, de titokban szégyellik magukat emiatt, ugyanúgy, ahogy Cullis szégyellte volna magát? Ki tudja, mit érzett a karlendítés közben például a pályafutása végén lovaggá ütött Stanley Matthews, a modern futball első legendás alakja, aki amúgy akkor is játszott, amikor Puskásék 6:3-ra verték a Wembley-ben az angolokat.

Német–angol ideológiai egyetértés 1938-ban

Vannak-e a mostani válogatottakban olyanok, akik halkan oda merik súgni egy-egy magyar játékosnak, hogy csak kényszerből vesznek részt a focira kényszerített ideológiai hadjáratban?

Manuel Neuer, a németek csapatkapitánya vajon személyes meggyőződésből hordja ilyen öntudatosan a szivárványos karszalagot, vagy csak megfelel egy felsőbb elvárásnak? Egyébként is ismerjük a németek különleges vonzódását a karszalagon közölt ideológiai elkötelezettséghez. Ha már foci és ideológia: a felidézett meccseknek van még egy érdekes szereplője, Sepp Herberger. Nekünk, magyaroknak nem a szívünk csücske, hiszen ő vezette a nyugatnémet válogatottat az 1954-es „berni csodához”, amikor legyőzték a vb-döntőben az Aranycsapatot. Ugyanez a Sepp Herberger volt a németek szövetségi kapitánya az angolok elleni 1938-as és a magyarok elleni 1940-es meccs alkalmával is. Ugyanez a Sepp Herberger 1933-ban azonnal belépett a náci pártba, hogy aztán 1954-ben már a demokratikus értékrendű NSZK-val jusson a csúcsra. És ezek a németek akarnak kioktatni minket a helyes viselkedésből.

A tumblr közösségi oldalon terjedő, ismeretlen eredetű javaslat a müncheni stadion színes bevilágítására

A müncheni szociáldemokrata polgármester, aki ezt az egész szivárványosra világítós marhaságot kitalálta, és indítványozta az UEFA-nál, inkább azzal foglalkozhatna, hogy mit tett a saját városával. Dieter Reiter természetesen migránssimogató is, és a bevándorlók sokasodásával megszaporodtak a homofób támadások a homoszexuális szórakozóhelyeiről közismert városban. Lenne mit csinálnia ennek a szánalmas figurának ahelyett, hogy a magyarok ideológiai provokálásába öli az energiáit.

A lavina azonban elindult, és a németeket nem úgy ismerjük, mint akik képesek megálljt parancsolni saját maguknak. Fel vannak háborodva az UEFA elutasító döntésén, és szó szerint őrjöngésbe kezdtek. A németek nem viselik el, ha a világ többi része – amiket ők szintén ilyen-olyan gau-knak tekintenek – nem hódol be az ideológiájuknak. Ilyenkor előbb fenyegetőznek, majd jobb esetben csak verbálisan, rosszabb esetben tankokkal le szokták rohanni az engedetleneket, ha pedig ezek az eszközök sem állnak rendelkezésre, akkor moralizálgatva dühöngenek, mint Hitler a bunkerben. Ez történik most is, amikor bosszúból szivárványosra világították a müncheni rendőrség és tűzoltóság épületét, szivárványos zászlókat osztogatnak a nézőknek, szivárványosra festett több szerelvényt a német vasúttársaság, a Pro7 tévécsatorna logója is szivárványos lett, Eb-meccset nem rendező német városok ilyenre világítják ki a stadionjukat a meccs idejére, és úgy általában amit csak lehet, szivárványba borítanak. Legvégül kínjukban már szivárványos karszalagot rajzoltak Puskás Öcsinek is az ’54-es vb-döntőn készült fényképen.

Teljesen beleőrültek abba, hogy valaki nem engedelmeskedett nekik

Ha nem tudják vérbe borítani egész Európát ezek a frusztrált elmebetegek, akkor a saját aktuális ideológiájukba borítanak mindent, amihez csak hozzáférésük van. A 30-as évek második és a 40-es évek első felében meg horogkereszteket aggattak mindenhova, nyakló nélkül, úgyhogy csak hozzák a tőlük megszokottat.

A hírek szerint a német rendőrök is vegzálják a magyar szurkolókat. Erről egyelőre csak az Ultras Liberi oldal beszámolójából van hír, de kevéssé lenne meglepő, ha a németek legújabb ideológiai hadviseléséhez felzárkózna a gestapós magatartás is. Ezek a dolgok egymáshoz tartoznak.

A München Abendzeitung annyira aggódik, hogy nem jut mindenkinek szivárványos zászló az esti meccsre, hogy nyomtatott is az olvasóinak. (forrás: Facebook/München Abendzeitung)

Mindezekre válaszul, a Fradi arénája mellett piros-fehér-zöldre világítják ki ma este a Debrecen, a Haladás és az MTK stadionját, valamint Győrben az Audi Arénát is, és lehet, hogy továbbiak csatlakoznak majd. Visszafogott, jelzésértékű válasz a németek szokásosan parttalan őrjöngésére.

A felhajtás odáig fajult, hogy az UEFA ma délután szivárványosra cserélte a Facebook-profilképét, és szabadkozni kezdett, hogy nem a szivárványos zászló a politizálás, hanem csak az, ha direkt a magyarok érkezésére időzítve rakják ki. Az UEFA, ez az elképesztő maffiaszervezet, a FIFA család európai alcsaládja, amely irdatlan mértékben élősködik a focin, és pofátlanul lép tovább, bármelyik undorító húzása miatt kap bírálatokat, most, az LGBTQ-lobbi által keltett hullámok miatt magyarázkodni kezdett. Ez a szegény, elnyomott, kirekesztett, áldozat LGBTQ-érdekképviselet becsicskította a világ egyik leghatalmasabb maffiaszervezetét.

Ha a világ egyik legnagyobb maffiája magyarázkodik, annak a kiváltója csak egy még hatalmasabb maffia lehet.

Nyugalomra semmi okunk, mert ami történik, ez már az a szint, amikor a német törekvések kiléptek Németország határain belülről. Ez még sosem eredményezett békét és nyugalmat az európai történelemben.