A rabság jelképe

Döbbenten figyelem a vitát a Szabadság-szobor művészeti értékéről, a kereszt oda nem illő felállításáról, amely állítólag csökkenti e nagy mű értékét. Nem beszélve az ateisták, neomarxisták és neoliberálisok dühöngéséről, hogy hogyan merik a szabadság jelképét egy kereszttel  meggyalázni.

Szeretném leszögezni, a Szabadság-szobor 1947-től, felállítása napjától a rabság, a megalázottság, a szovjet megszállás szimbóluma volt nekem és sok millió honfitársam számára. Ezért óvatosan bánnék: ez egy „művészi alkotás!” jelzővel. Ez a szobor szovjet megrendelésre készült. Az emlékművet Kisfaludi Strobl Zsigmond nagyformátumú, kiváló szobrászművész készítette, de géppisztolyos katonák felügyelete mellett. A Gellérthegyen a szovjet hadsereg már hónapokig építette a 35 méter magasságú talapzatot, állványzatot, amelyre került a Szabadság-szobor. A munkálatokat Nyikolajcsuk ezredes vezette. A kész kőtalapzatra  felvontatták a 120 mázsa bronzból öntött szobor részeit, az óriási pálmaággal s összeszerelték.

Képzelhetjük, mekkora volt a művészi szabadsága Kisfaludinak, amikor szovjet katonák irányítottak?

Ennek a szobornak semmi köze nem volt a szabadsághoz, inkább a megfélemlítéshez. Hiszen ez a szoborcsoport – a pálmaágat tartó nőalak, a fegyveres szovjet katona, a fáklyás és a sárkányölő mellékalakok – inkább elrettentő volt, mintsem jó érzést keltő. Nem beszélve, hogy ez a főváros fölé emelkedő mementó egy figyelmeztetés volt a fővárosiaknak:

Vigyázzatok! Szemmel tartalak benneteket!

Könyörgöm, mit is gondolhattunk akkor másként, amikor 1947 márciusában készen állt az alkotás. Ekkor élte utolsó napjait a szovjetek által ellenőrzött „polgári demokrácia”. Már februárban letartóztatták Kovács Bélát, a Független Kisgazdapárt főtitkárát és a Szovjetunióba hurcolták. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy más kisgazdák, Nagy Ferenc miniszterelnök, Varga Béla a nemzetgyűlés elnöke, Kéthly Anna, Peyer Károly szociáldemokrata, Kovács Imre parasztpárti, Barankovics István kereszténydemokrata és számos kiváló politikus elmeneküljön Magyarországról.

Akkor miért jelentett számunkra szabadságot ez a szobor?

Hiszen hazugságra épült az egész. A két éve megszállt országból százezreket hurcoltak el „malenkij robot” címszóval Szibériába, a Gulágra. Halomra gyilkolták, kínozták az embereket, tízezrével vetették be börtönökbe, koncentrációs táborokba ártatlan magyar hazafikat a „népi demokrácia ellenségei” megjelöléssel. Bethlen István magyar miniszterelnököt Moszkvában, a Butirszkaja börtönben pusztították el.

S ettől lett szabadság ez a szobor, amelyet szovjet megrendelésre, szovjetek saját dicsőségükre emeltek?

Gellérthegyi srác voltam, amikor az ötvenes években az osztálytársaimmal (Köbölkúti Általános Iskola) a Citadella környékén játszottunk, fociztunk, a kilátóig nem juthattunk el, mert  a „szabadságot” szovjet és államvédelmis (ÁVH)  katonák őrizték és fenyegető szemekkel néztek bennünket. Sőt, 1956-ban, amikor a magyar nép újra kifejezhette valódi érzéseit és ledöntötte a szovjet katona szobrát, a vérbe fojtott szabadságharc után a  Kádár-féle quislingek ismét visszaállítottak a diktatúra jelképét vörös csillaggal, amit évekig gépfegyveres pufajkások őrizték.

Mitől volt ez  szabadságot,  békét, és barátságot jelképező szoborcsoport?

Mint ahogy a Szabadság tér a szovjet emlékművel sem azért lett Szabadság tér, mert a szovjetek „felszabadítottak” bennünket és mi szerettük a szovjet embereket. A jelenlegi Szabadság tér a kiegyezés után, 1900-ban kapta a nevét azért, mert az egykor itt álló Újépület börtöncelláiban raboskodtak az 1848-49-es szabadságharc résztvevői. De itt végezték ki Batthyány Lajost, Magyarország első felelős miniszterelnökét. Tehát elnevezése – nem a szovjetek felszabadítása/megszállása okán lett 1900-től Szabadság tér, hanem azért, hogy utaljanak az 1848–49-es levert szabadságharcra. Ennek megfelelően a térre befutó utcák is a magyar szabadságharchoz kapcsolhatók: Honvéd, Vécsey Károly, Aulich Lajos, Perczel Mór, Kiss Ernő, Október 6.

Tehát nem kell szájtépni magunkat, hogy egy hatalmas művészeti alkotást akarnak megrondítani egy kőkereszttel. El tudom képzelni, hogy Kisfaludi Strobl Zsigmond nem érezhette jól magát műve megalkotásakor, remélhetőleg kényszerből tette. Ha megtagadta volna a munkát, könnyen Szibériában fejtette volna a követ. Arra sem lehetett büszke Stróbl, hogy a Szovjet Tudományos Akadémia tagjává választották, Sztálin-díjat kapott. De valljuk meg, hány ilyen művész volt Magyarországon? Sokan élünk, akik éltünk, dolgoztunk a kommunizmus alatt, tudjuk, hogy valamilyen módon túl kellett élni a diktatúrát. A magyar értelmiség nehéz időket élt át, mint ahogy az ország népe is. Ki a szakmájába feledkezett bele, ki könyvtárakban, levéltárakban vagy múzeumokban (pld. Orvostörténeti Múzeum) húzódott meg, ki elment tanítani, ki írt, művészeti alkotásokat hozott létre, tudományos felfedezéseket tett és nota bene sikereket ért el a későbbi gulyáskommunizmus évei alatt. De ettől még nem volt áruló, ha csak nem volt beszervezve, inkább jogfosztott, akinek elvették a szabadságát, függetlenségét, gondolkodásának szabad szárnyalását. A XX. század egyik legnagyobb szobrásza létrehozta a sokak által gyűlölt Kun Béla 1919-es emlékművét a Vérmezőn, de mellette megengedték neki, hogy a római Szent Péter székesegyház altemplomának magyar kápolnájában szoborba faragja csodálatos művét, amint Szent István felajánlja a koronát a kisded Jézust tartó Máriának. Nem beszélve a Dohány utcai zsinagóga holokauszt emlékműjéről vagy a szobrász Krúdy Gyulát, Liszt Ferencet ábrázoló alkotásairól.

Valamit, valamiért. 

Tehát születtek nagy dolgok a megszállás évtizedeiben is, de ne akarjunk belebeszélni művészi értékeket olyan alkotásokba, amelyek politikai tartalma a magyarság számára elfogadhatatlan volt. Persze voltak olyan nagy művészek, akiket a kommunista hatalom nem tudott megvenni, lekenyerezni. Ilyen volt például Medgyessy Ferenc és Borsos Miklós szobrászművészek vagy Kós Károly Erdélyben. Az irodalomban a kultúrában nem lehetett megvásárolni a többi között sem Hamvas Bélát, Szabó Lőrincet, Sinka Istvánt vagy Féja Gézát. Igaz, többségük már csak az íróasztal fióknak írt.

Hát így állunk.

A Szabadság megvilágosítja a világot – véljük sokan. Ilyen a Szabadság-szobor New York előtt, a Liberty Islanden, a Hudson folyó torkolatánál. Az acélvázas, rézből készült szobrot Franciaország ajándékozta az Amerikai Egyesült Államok függetlenségének százéves évfordulója alkalmából. A nőként ábrázolt Szabadság egy fáklyát tart a jobbjában és egy táblát a baljában. A tábla felirata JULY IV MDCCLXXVI – vagyis 1776. július 4., az Egyesült Államok függetlenségének kikiáltása. A nőalak egyik lába láncokon áll, ez jelképezi az elnyert szabadságot.

Igen, a New-Yorki Szabadság-szobor valódi szabadságban, függetlenségben született. Szabad emberek, szabad akaratából emelkedik ki Manhattan fölé. A magyar Szabadság-szobor a szovjet diktatúra, a megszállók akaratából született, amihez semmi köze nem volt az elaknásított, vasfüggöny mögé zárt magyar népnek.

Személy szerint én elviselem a Budapest fölé emelkedő Szabadság szobrot, de a Gellért-hegyen én inkább a keresztet tartó Szent Gellért szobrát szeretem. Ő valóban a szabadságért, a civilizációért, a kereszténységért halt meg.