A rohadó magyar egészségügy

Mindenféle politikusok mindenfélét mondanak a magyar egészségügyről. A sajtó is megírja a magáét. A „nép hangja” pedig mindezt felerősíti. Aztán az ember szembesül a valósággal… Az édesapám és köztem fennálló politikai ellentéteket mindenki ismeri, aki egy kicsit is követi a közéletet. Erre a szembenállásra nyilván van a mélyprimitív, Puzsér-féle válasz, és vannak összetettebb, intellektuálisabb magyarázatok. Utóbbiak kifejtése bőven kimerítené ezen írás kereteit, de mostani történetünk szempontjából nincs is jelentősége. Egy biztos: apukámnál mostanában a kormányellenesség megelőzi a racionalitást.

A valóságtagadással az ember egy jótékonyan ható búrát képes maga köré emelni, de ezt a búrát külső tényezők is tudják erősíteni. Amely külső tényezők nemcsak tagadják a valóságot, hanem alternatív valóságokat is állítanak fel. Amelyek tökéletesen működnek, egészen addig, amíg az ember nem szembesül az igazi valósággal.

Szüleimnél erről az alternatív valóságról történetesen a Magyar Hang-előfizetés gondoskodik. Ez a propagandakiadvány elképesztő, tán még a HVG-t is felülmúló mutatványokra képes. Gyakorlatilag nincs olyan cikkük, bármilyen témáról is legyen szó, ami ne lenne kifuttatva egy öblös orbánozásra. És ezekbe az izzadságszagú hergelésekbe néha magam is bepillanthatok. Ugyanis miután kiolvasták, a lapszámok a Somló-hegyen kötnek ki, ahol a tavaszi és őszi hidegebb éjszakákon nagyszerűen be lehet gyújtani velük a kályhában a tűzifát. Néha én gyújtok be, ilyenkor bele-beleolvasok egy-egy cikkbe, és megállapítom, hogy a köztes funkciót (elolvasás) kiiktatva, egyből gyújtósként használva még akár hasznosnak is nevezhetnénk ezt a „sajtóterméket”.

De ez az írás nem is a Magyar Hangról akar szólni, ez pont olyan volt, mint náluk minden cikkben az orbánozás; egyfajta vörös farok. A Somló-hegy azonban nem véletlenül került szóba. Itt történt ugyanis múlt hét elején, hogy édesapám az éj sötétjében igyekezett egy raktárépületnek használt kis pincéhez, hogy bezárja azt, és sajnos véletlenül belelépett az épület előtti árokba. Amely árkot én ástam néhány nappal korábban. Hahaha, igen-igen, óriási poénlehetőségeket rejt magában ez az incidens, de nem, nem azért ástam neki vermet, hogy beleessen. Hanem épp ő kért meg, hogy építsek egy rövid kis utat járólapokból (pontosabban lapos bazaltkövekből) az ajtó és az esővíztartály között, ahol eddig csak göröngyös, füves terület volt. Múlt hétvégén a gödröt kiástam, a köveket is odahordtam, de befejezni már nem volt időm, így következő hétvégére hagytam. Csak hát időközben bekövetkezett ez a kis baleset…

Sajnos olyan szerencsétlenül botlott meg a gödörben, hogy a combján komoly zúzódásokat szenvedett, és nehezére esett a járás is. És mivel sem a zúzódás, sem a fájdalom nemigen akart javulni, ezért édesanyám végül csütörtök délután bevitte a veszprémi kórházba. Persze, előre borítékolták már, hogy micsoda állapotok várják majd őket a magyar egészségügyben. „Kinek mit intézett a kormánya” – tette hozzá a keresztfiam/unokaöcsém. Aki egy nagyon okos kisfiú, és 15 éves létére kifejezetten érdekli a politika és a közélet, de sajnos a nagypapája is húzza magával, meg Telexet is olvas (amiről nehéz eldönteni, hogy rosszabb-e, mint a Magyar Hang, nyilván nem annyira kisdobos-szakkör színvonalú, de hasonlóan hazug és kártékony), így ő is egy olyan alternatív univerzumban él, ő is a totális ellenzékiség olyan mély fekete lyukába szippantódott bele, amiből csak valami gargantuális valóságdózis lehetne képes kirobbantani.

Nos, ez a valóság tulajdonképpen megérkezett. A veszprémi kórházban édesapám olyan kiváló, gyors, szakszerű ellátásban részesült, amire egyikük sem számított. Gyorsan el is újságolták a húgomnak telefonon, hogy minden rendben, már csak a röntgenre várnak, és utána minden valószínűség szerint mehetnek is haza. Unokaöcsémnek volt még egy utolsó, elkeseredett próbálkozása, hogy na, majd a röntgenre rengeteget kell várni, biztos nem működik majd a gép, stb., stb., de ez sem jött be: ez is hamar megvolt (hál’ Istennek, nincs törés), és tényleg mehettek is vissza a tornácos kis házikóba, a diófa alá. Igen, ez egy egyszerű eset volt, ambuláns ellátással. Igen, a volt külügyminisztert látták el – de bármifajta VIP-bánásmód nélkül. Az „utcáról” estek be, és pontosan ugyanazt az utat járták be a kórházban (mind fizikailag, mind az adminisztráció tekintetében), amit bárki más. Egész egyszerűen, működik a rendszer, rendesen ellátják a betegeket.

Igen, van olyan, hogy komolyabb vizsgálatra (MRI, stb.), vagy egy műtétre, ha nem életveszélyes, akut esetről van szó, hónapokat kell várni. De ne képzeljük azt, hogy ez valami magyar sajátosság lenne, esetleg Orbán (és Pintér) puszta gonoszságból direkt szívatja az embereket. Angliában, Spanyolországban fél éveket kell ugyanígy várni; ezek első kézből, ismerősöktől kapott információk, nem hiszem, hogy Hollandiában vagy Svédországban más lenne a helyzet. Persze, magánegészségügyben, drága biztosítással máshogy néz ki a helyzet ott is, de az állami rendszerben nem. És ahogy a neten terjedő hergelésekkel, a penészes kórházi zsömléről készült kamufotóval, az álmentőssel készült „interjúval” szemben itt volt a valóság a magyar egészségügyről, ugyanígy létezik egy valóság a balatoni lángossal, a „mélyszegénységgel”, az oktatásüggyel vagy épp az ukrán háborúval kapcsolatban is; csakhogy ezek a valóságok sosem jelennek meg a Magyar Hangban vagy a Telexben.

Aztán hogy egy ilyen valóságélmény, egy ekkora valóságmennyiség elegendő-e a zúzódásoknál is súlyosabb betegség, az orbanofóbia legyőzésére, azt – a méltán tisztelt, néhai Kristóf Attilát idézve – én nem tudom…