"A zsetonok le vannak osztva" - Szkok Iván a művészetről és a pénztőkéről
Megdöbbentő állításokat fogalmazott meg Szkok Iván festő- és szobrászművész a magyar képzőművészet helyzetéről és annak kiszolgáltatottságáról a külföldi tőkével szemben a PestiSrácok.hu-nak. A több évtizedes karrierre visszatekintő mesterrel kiállításmegnyitója kapcsán beszélgettünk a Széphárom Közösségi Tér épületében.
Önnek, mint régóta a pályán levő alkotó művésznek biztosan van egy benyomása arról, hogy milyen a képzőművészet megítélése a mai Magyarországon, illetve hogyan változott ez a különböző korszakokon keresztül.
Ezt a kiállítást most, 2019-ben én azért vállaltam el, mert idén van a 20 éves évfordulója, hogy én a Műcsarnok előtt, a Hősök terén tüntettem az országos tárlatokért. Amikor én a tüntetésre elhatároztam magamat, akkor én voltam a Magyar Képző- és Iparművészek Szövetségének az elnöke. Bementem az igazgatóhoz, azzal a küldetéssel, hogy megbeszéljem, hogyan bonyolítják le az országos tárlatot. Erre a főigazgató azt mondta, hogy az képtelenség, mert ő már az ESKÜVŐ’ 99 kiállításra eladta az egész Műcsarnokot. Erre azt mondtam: Beke László főigazgató úr! Ha ön ezt meg meri tenni, akkor én ebből egy nagy ribilliót fogok csapni. De őneki ezt meg kellett tennie, mert a német és a különböző tőkések zsebében volt. A művészet és a pénztőke összefonódottsága elkeserítő. Annyira elkeserítő, hogy kitalálták az úgynevezett kurátori rendszert, és ebben a kurátori rendszerben a zsetonok le vannak osztva. Tehát ma, ha én rendeznék egy országos tárlatot, 100 Kossuth-díjas festőből 98 nem merne beadni pályázatot, mert félne, hogy az SZDSZ-irányultságú pénzemberek milyen szemmel nézik ezt. Kétségbeejtő. Tehát ha Magyarországon születne ma egy Beethoven, eszébe sem jutna megírni a szimfóniáit, de ha megírta volna, semmi esélye sem lenne arra, hogy előadják, mert kereshetne előtte egy kurátort, aki őt felkarolja. De a teljesen ismeretlen kurátor nem találja meg a teljesen ismeretlen kis Beethovent, így aztán a szimfónia meg sem íródik.
Tehát a képzőművészet megítélése, illetve annak fejlődése nem a politikától vagy a szociokulturális háttértől függ, hanem a háttérhatalmi erők machinációjától?
Most én így gondolom. Akkora a tájékozatlanság a fejekben, hogy nagyon kicsi ráhatással - főleg pénzzel - lehet motiválni a „kurátori csapatot” arra, hogy partner legyen abban a globális bizniszben, hogy sztároljuk az absztrakt nonfiguratív festőket. Holott az utolsó absztrakt nonfiguratív festő énszerintem meghalt 1970-ben vagy ’80-ban. Mégis, még mindig létezik, mert a tőke nem engedi kifutni a szériát. Ez már a Kádár-korszakban is így volt. Magyar dollármilliók mentek Vietnámba, Kubába, sőt Franciaországba a testvérpártokhoz, hogy megvettünk mondjuk egy Pierre Székely-művet, megvettünk egy Vasarely-művet, megvettünk egy Amerigo Tot-művet. Erről konkrét adataim vannak. Amerigo Totnak biztosan volt egy zsebszerződése Ortutay Gyulával. Amerigo Tot megígérte, hogy ő visszaoszt 5 milliót mondjuk Kubába, Vietnámba, ahova kell. Ma én nem látom át ezt a globális szervezettséget, mert ugye a migrációs válságban azt sem látom pontosan, hogy mi Soros koncepciója. Nagyszerű magyar közgazdászok erre azt mondják, hogy the business is the business for the business. Tehát Soros nem tud más ésszel gondolkodni, csak az üzletember eszével, tehát a Soros-birodalom Soros Györgyöt már túlnőtte. A birodalomnak már birodalmi érdekei vannak, a pénzhatalom jegyében, és a pénzhatalmat szorozni, duplázni, triplázni. Ha meghal, akkor is fog működni a Soros-birodalom, tőle függetlenül. Az én festői meglátásom erről az, hogy a globális világban a globális pénztőke lenyúlja a nemzeti gazdaságokat. Már nem szabad azt hinni, hogy a német gyáripar német kézben van. Az már tőzsdén van, és már lehet, hogy a főrészvényes a Soros-birodalom. Tehát a Soros-birodalomnak az az érdeke, hogy márpedig migráció legyen, kihasználva a demográfiai vákuumot, mivel a német és skandináv nők nem szülnek gyerekeket. A globális tőkének növekednie kell.
Ez hajtja tehát a migrációt is? A globális vagyontömegek szaporulati kényszere?
Igen, ez is segíti.
Ezekből kifolyólag beszélhetünk válságról a képzőművészet utánpótlásában?
Az elmúlt 30 évben, mivel nem volt országos tárlat, a magyar képzőművészet teljesen annullálta magát. Tud Ön nekem mondani három olyan kortárs festőművészt, akit három másik ember is ismer itt, Budapesten? Ha igen, akkor én tévedek. Mi úgy mentünk el a Műcsarnokba, hogy néztük, hogy most Barcsay, Bernáth Aurél mit állítanak ki. Őket a Műcsarnok országos tárlatai tették híressé, egyik napról a másikra. Érdekes, a magyar zenei élet teljesen más, mint a képzőművészeti élet. Hogy létezik, hogy a Művészetek Palotájában a Bartók-terem virágzik, a Műcsarnok pedig nem?
Mi lehet a megoldása a magyar művészet válságának?
Konspirációs okokból nem mondom a nevét, de egy nagyszerű lelkiismeret és egy nagyszerű művész írt egy levelet a Magyar Művészeti Akadémiának (MMA) arról, hogy a Műcsarnoknak vissza kell adni a rangját azzal, hogy megrendezik az országos tárlatokat, mivel a példa szüli meg a tehetséget. Ha nincs a tehetség előtt példa, perspektíva, a tehetség elsikkad és elmegy más területre. Az országos tárlatok úgy fontosak, mint az úszóbajnokságok. Fontos, hogy a fiatalok beleugorjanak a medencébe és stopperre ússzanak. Hol lenne az evezős sport, ha nem lenne évente bajnokság? Sehol. Nem lenne Hosszú Katinkánk, ha nem lenne a medencében víz. Az MMA annyira elöregedett és önérzet nélküli - egy-két tagot kivéve -, hogy ott megújulás el nem képzelhető. Erre a válasz: Magyarországon, Budapesten, a Műcsarnokban, évente, nyílt beadással, azonban rendezetten szervezzék meg az országos tárlatot.
