Igaz történet arról, hogy néhány mondattal megmenthető egy élet (videó!)

Négy-öt higgadt mondattal megmenthető egy élet. Gondolták volna? Pedig így van. Akár Ön is segíthet ismerősének, családtagjának, barátjának, ha egy adott válsághelyzetben rávilágít arra: nem minden szakadék áthidalhatatlan – még akkor sem, ha annak látszik. Az Ügy stábja elkötelezett az élet védelme mellett; mai műsorunkban ellátogatunk ahhoz a kismamához, akinek történetét várandóssága óta figyelemmel kísérjük. Bea ma már egy kisfiú boldog anyukája, aki már elképzelhetetlennek tartaná az életét gyermeke nélkül. Pedig három évvel ezelőtt egy ilyen feltételezésen nagyot nevetett volna, hiszen nem tartotta magát felkészültnek arra, hogy anyává váljon. A Pesti TV Az Ügy című műsorában felidézzük, miért döntött úgy, hogy minden nehézség ellenére mégis megszüli kisbabáját, és bemutatjuk, hogy vajon most is most is mellette állnak-e azok, akik segítséget ígértek neki.

„A nők egyetlen dologért tudnak bármit megtenni: azért, hogy legyen babájuk és azért, hogy ne” – ugye, ismerősen cseng? De mi van akkor, ha valaki akarja azt a kisbabát, azonban fél, hogy egyedül nem tudja felnevelni? Mi történik azokkal, akik magukra vannak hagyva a döntéssel úgy, hogy a szívük alatt már egy másik életet hordoznak? László Petra segítségével ma egy olyan kismamát mutatunk be, aki a körülményekre való tekintettel meg akarta szakítani terhességét, majd a kórházban egy másik várandós nő bizonyságtétele után mégis az élet megtartása mellett tette le a voksát. Aztán minden megváltozott: olyan segítőket kapott maga mellé, akikre mindenben számíthatott, nem csupán lelkileg, hanem anyagilag is. Stábunk éppen a Katolikus Karitász felajánlásával érkezett Beához, akit azóta is rendszeresen támogatnak lelki és anyagi szinten is. Bea története iskolapéldája annak, hogy a válsághelyzetekből is van kiút, amihez a segítők szerepe óriási. Megismerhetik Albertné Görgey Zsuzsa életvédőt, aki úgy véli, hogy egy élet megmentése valódi csoda.

Idősekkel foglalkozó szakemberek beszámolóiban rendszerint nagy számmal szerepelnek 70–80 éves nénik önostorozó vallomásai fiatalkori abortuszaikról. Elmondják, hogy egész életüket – sokáig öntudatlanul, aztán tudatosulva – végigkísérte az akkori döntésük visszavonhatatlansága miatt érzett fájdalom. A tapasztalat azt mutatja, hogy nem bánták meg döntésüket azok, akik mégis megszülték kisbabájukat, ellentétben azokkal, akik az abortálás mellett tették le voksukat.

Az élet továbbadásának vágya ősi ösztön, amit a népszerű trendek, mint a „karriered legyen, ne családod”, valamint a „már így is túlnépesedett a Föld, ne szülj te is még egy gyereket világra” mantrával próbálnak elnyomni, sőt, vannak már kifejezetten az abortuszt reklámozó propagandakiadványok is. S bár lehet, hogy akkor csak egy „rutinbeavatkozásként” élik meg, hogy elvetették kisbabájukat, a kutatások azt mutatják, hogy a nők nagy százaléka néhány éven belül – sokszor még mindig torzított formában, de – megbánja, hogy annak idején elvetette a gyermekét. És persze vannak olyanok is, akik minden nehézség ellenére úgy döntenek, megtartják a születendő magzatot, még akkor is, ha környezetük szerint „könnyebb lenne nélküle”. Egyedül maradni egy új élettel a szívünk alatt talán az egyik legborzasztóbb érzés, amit átélhet egy nő. A legtöbb esetben kétségbeesés és félelem lesz úrrá ilyenkor a kismamán, aki sokszor úgy érzi: nem fog tudni megbirkózni a felelősséggel és inkább a terhesség megszakítása mellett dönt.

1956. június 4-én hirdették ki azt a rendeletet, amely először a nemzet történelmében legális keretet biztosított a magyar nőknek arra, hogy ne csupán egészségügyi okok, vagy szexuális erőszak elszenvedése miatt, hanem gyakorlatilag bármilyen esetben megszakíttathassák terhességüket. A döntés tragikus demográfiai folyamatot indított el Magyarországon, ahol 60 év alatt több mint 5 millió abortuszt végeztek el. Az 1940-es években már előfordult, hogy 140 ezer abortuszt hajtottak végre egy év alatt, az 1950-es évek elején ez a szám 110–120 ezer körül mozgott. A Worldometers statisztikai oldal adatai szerint a mögöttünk hagyott esztendőben közel 43 millió védtelen gyermeket gyilkoltak meg még azelőtt, hogy megszülettek volna. (Ebben a számban természetesen csak a szándékos, művi abortuszok vannak benne, a spontán vetélések nem.) Az Egészségügyi Világszervezet is hasonló adatokkal dolgozik, a WHO becslései szerint a világon évente 40–50 millió abortuszt végeznek el; ez körülbelül napi 125 ezer magzatgyilkosságnak felel meg. Nem nehéz kiszámolni: csak az elmúlt húsz évben közel 1 milliárd (!) művi terhességmegszakítást hajtottak végre a Földön.

Kiemelten fontos azok segítsége, akik látják a vívódást, gyötrődést ismerősük, szerettük életében: megtartsam vagy elvetessem? – kérdezik Öntől. Erre pedig nehéz válaszolni, hiszen egy ember életéről van szó (és nem az ön feladata meghozni a döntést!). Azt  azonban elmondhatja, hogy mindig van segítség. Még akkor is, ha éppen akkor kilátástalannak ítéli meg a helyzetét, mert nincs elég pénze, munkája, vagy elhagyta a párja… Ezek átmeneti, múlandó problémák. Míg ez a döntés – legyen bármelyik is – örökre szól.

Tolnay Lajos szülész-nőgyógyász Az Ügyben úgy fogalmazott: orvosként bűncselekményt követ el az, akkor ha közvetlen próbálja befolyásolni a kismamát gyermeke megtartásáról, de kérdéseket tehet fel neki. Arról is beszélt, hogy tapasztalata szerint az is döntő fontosságú lehet, ha meghallja a magzat szívhangját a várandós nő.

Önök mit tanácsolnának orvosként, ha tudnák, hogy az apa vérbajos, az anya tüdővészben szenved, négy gyermekük közül az első vak, a második meghalt, a harmadik süketnéma, a negyedik tébécés, és az anya állapotos? A legtöbben vélhetően az abortuszt javasolnák, hiszen számos veszélye van az újabb babavállalásnak. És ezzel a döntéssel Beethovent ölték volna meg…

Operatőr: László Petra