Még 2014-et írtunk, amikor a béka – talán jó dolgában, talán kényelmében – elbágyadt a fazék andalító langyos vízében, s élvezte az édes semmittevést. Izmai elernyedtek, szívverése lelassult, szemei elnehezedtek. Majd távoli, tompa fegyverropogás verte fel nyugalmából, midőn az ukrán Függetlenség terén, a Majdanon tüzet nyitottak a tömegre, s a demokrácia ólom vámszedői téptek maguknak húst tizedként egyenlőséggel ámított alattvalóik testéből. A béka már majdnem megrázta magát, hogy kiugorjon a fazékból, de emlékeztették Janukovics gazdagságára, meg a luxusra, amiben élt, s a béka veszteg maradt. Nincs itt veszedelem, csak a keleti nyugat immunrendszere teszi a dolgát, ahogyan kell, s ezzel nyugtatva magát, tovább lebegett.
Ez a béka nem olyan volt, mint társai. Mintha emberi értelemmel verte volna meg a sors. A város volt az otthona, s az embertől tanult. Az avatatlan szemek megesküdtek volna, hogy ez a béka az emberré válás útjára lépett, holott inkább volt ő a kényelmében varanggyá vedlett emberiség maga. S bár a történelem szemei előtt íródott, az életösztönét felülírta lustasága és önteltsége, miközben a víz csak főtt és főtt. Nem csoda, hogy hidegen hagyta, mikor az oroszok megszállták a Krímet, vagy amikor Ukrajna földjét a nyugatiak felosztották egymás között, mint Jézus köntösét a római katonák. Felfogta ugyan, de közben annyi más is történt, s minden az ő kényelmére. Élvezte hát a jelent, s ami jut, és nem törődött a jövővel, s ami elvész.
Az idő telt, s a tűz lassú lángon égett.
Amikor aztán a kettes duplán lépett frigyre a nullával, valami megváltozott. Mintha a lángot feltekerték volna. Először érezte úgy, hogy a fazék széle sütni kezd, de a víz közepén nyújtózva még elviselhető volt a hőség. Kezdte felismerni léhaságát, és felhorgadt benne a cselekvés utáni vágy. Ám ekkor a világot egy szobába zárták, s a piactereken és utcákon temetői csend lett úrrá. Mintha csak egy előadás elején terelnék a moziterembe a tömeget, amely izgatottan várja, hogy mit vetítenek neki. A béka pedig mindezt kívülről, a fazékból szemlélte.
A vetítés pedig elkezdődött.
A film egy tudatipari trükkel indított, ahol előbb kimosták az ukránok agyát egy sorozattal, ahol az ország minden problémáját egy humoristából lett politikus oldja meg, úgymond a nép szolgájaként, majd az agymosást követően áthelyezték mindezt a gyakorlatba, s lám működött. A film egy pontján az oroszok véres blöffel próbálták elriasztani a nyugati bábozókat az ukrán földről, kikényszerítve egy békediktátumot, ahol az ukránok lemondanak a NATO csatlakozásról, és semlegességet szavatolnak, ami garantálja a változatlan status quot. Itt a film véget is érhetett volna pár száz áldozattal, és a Krímet leszámítva újabb ukrán területek elvesztése nélkül. De nem úgy Hollywood! Ők tudták és ma is tudják, hogy vér nélkül nincs kasszasiker! A béka eközben figyelte a tömeget, ahol zúgolódás lett úrrá, s méltatlankodtak, hogy miféle rendező az, aki ilyen gyorsan elvarrja a szálat, amikor a forgatókönyvíró olyan fantasztikus mondatokat adott korábban a főhős szájába, hogy: “lőszerre van szükségem, nem pedig egy fuvarra”. A zúgolódás lassan elült, amikor a jó nyugat megtiltotta, hogy békét kössenek a felek, s a film idejekorán véget érjen. Ekkor a nézőtéren hurráhangulat tört ki, s perverz izgalommal nehezedtek vissza székeikbe.
A béka pedig hátáról hasára fordult, mintha csak erőt venne rajta valami elfojtott élni akarás, és lábait nyújtogatva próbálta rendbe hozni keringését. Ekkor egy fehér ruhás, a fején is fehér sapkát viselő valaki lépett a fazék mellé. – Mit izegsz-mozogsz, te béka, mint, akinek halaszthatatlan dolga van? – Hát nem látod mi történik? Ezek az emberek a pusztítást és az öldöklést éltetik! – Ugyan, mit árthat a drága fekete földnek, ha új gazdái szláv vérrel öntözik is és rothadó hússal trágyázzák? Talán még zsírosabbá is teszi azt, s különben is, nézője vagy az előadásnak, nem írója. Élvezd hát, ami jut, s ne sirasd, ami elvész!
Ekkor a vásznon rémisztő lidércek másztak ki kriptáikból és táncra perdültek a sírok között. A múlt lidércei voltak ezek, akikről azt hittük, már sose kapnak új erőre. Betiltották Puskint és Tolsztojt. Tilos lett Dosztojevszkij, és máglyán végezte Csajkovszkij is. Bárki pedig, aki hangot emelt az egyetemes európai kultúra bástyái mellett, vagy a sportolók, orosz boltosok, vagy a szórványban élő egyszerű emberek mellett, azokat oroszpártinak bélyegezték, s ez a bélyeg egyet jelentett a egyetemes rossz megtestesülésével.
– Mit tesznek ezek? Ismerik az egész történelmet, s az irodalmat mind, de abból még sem értettek meg semmit? – Mi aggaszt téged? A jó harcol a rossz ellen. Vagy talán te is a rosszal vagy? – Én nem látok jókat és rosszakat, csak embereket, akiken úrrá lett a pusztítás utáni olthatatlan vágy, s lerombolják mindazt, ami egyszer már újjá épült a romokon. – Nemde béka vagy te, akinek felettébb jó dolga van itt a fazékba, s most mégis bírói székbe kívánkozol? Élvezd csak az előadást, kényelmedre van az, s nem kívánságodra.
Bár a film elején a rossz ellen harcoló jó, csupán védőfelszerelésékkel, tanácsadókkal, és pénzzel támogatta az öldöklést, s következetesen tagadta, hogy ez az ő háborúja volna, amit alvállalkozókhoz szervezett ki, a film közepére már egyre többször hivatkozott sajátjaként a pusztításra, mondhatni nevére vette a gyereket, s már a harctérre küldött fegyverek mennyisége és egyre pusztítóbb mivolta felett is megeredt a nyelve. Ekkor már sokan kezdtek suttogni, hogy a front közelében megtiltották, hogy bárki felvételeket készítsen, s az öregek minden fölé nehezedő bűzös dögszagról kezdtek beszámolni az vasútállomások közelében. Néhányan arról is pletykálni kezdtek, hogy a jó nyugat megtiltotta az ukránoknak, hogy szembesítsék a népet valódi veszteségeikkel, és vagonokba zárva rothadnak az elesett kiskatonák tízezerszámra. Mindeközben egyre több felvétel került ki a frontról, ahogy aggastyánok és nők sétálnak a vágóhídra, miközben egy hullazöld katonai pólót viselő gyepmester szónokol hazug ajkaival, s akin nem fog a szó, azon fog a bot.
Ekkor némelyek felugrottak székeikből, s fennhangon üvölteni kezdtek: több ez, mint film! S kicsoda az, aki úgy megigézett titeket, hogy részesei lettetek ennek a gonoszságnak, s ellent nem álltok annak, amit veletek közreműködve, ellenetek eszeltek ki? Utcára bizony, míg van erő lábainkban! – Hát nem látjátok, hogy mi vagyunk a jók? – hallgattatták el a pártütőket. S azok még próbáltak ugyan riadót verni, de a tömeg kezeiket hátra csavarva, szájaikat betömve kényszerítette őket hallgatásra, s homlokukra bélyeget nyomva nézték tétlenül mindazt a keserű valóságot, amit a vásznon előadásnak színleltek.
Amikor már több, mint 90 perce tartott az előadás és még mindig nem valósult meg semmi abból, amit a jó ígért, aminek elérése érdekében felhatalmazták minden gonoszsággal, s ráadásként olyan jelenetek villantak fel, ahol a főhős, a főjó és családja ékszereket, s villákat vásárol miközben a nemzet, s a föld fogy, újra zúgolódás lett úrrá a tömegen. Ekkor előállott egy drogos, aki saját családjának sem volt ura, s mégis, mint egy sámánt követte őt szektája, és hitet tett a vérontás mellett. Mikor pedig ez is kevésnek tűnt, előállt egy buddhistának öltözött másodhegedűs is és emlékeztette a tömeget, hogy a kommunisták már megvádolták azzal a nyugatot, amit most bizonyítottan tesz, s mivel egykor farkast kiáltottak, immár lehetetlen, hogy a farkas valóban eljöjjön.
A béka ekkorra már tudta, hogy baj van. – Miként lett ez az ember a béke és a szeretet hírnökéből, a ravatalozók plakátarcává? – Amiképpen te emberből békává, kényelmedben híztál te magad is lusta varanggyá! – Nem úgy! Többé már nem győz tétlenségem és kényelmem! Íme felébredtem, s társaimat is mind felrázom tetszhalott álmából! – No várj egy picit, most jön a legjava! – s mosolyogva a vászon és a terem felé mutatott a fehérbe öltözött.
Ekkor a kivetítőn az az ország jelent meg, amit egykor az Úr leghűségesebb szolgálólányának neveztek, míg az istentelenek magukhoz nem ragadták a hatalmat, s lemészárolták az Isten papjainak és szolgálóinak nagy részét, majd kikiáltották aa köztársaságot, ahol a szólás szabad, s mégis, aki máshogy szólt, mint lehetett, azt pengével nyakán tették örök mártírrá. S ez az egykor dicső ország, most mint egy nagy páholy Európa közepén jelent meg, s Macron, mint egy mester európai népektől körülvéve beszédre nyitotta a száját, s európai csapatok Ukrajnába küldéséről kezdett szólani.
A béka ekkor rémülten feszítette meg lábait, minden erejét összeszedve készült az ugrásra, de ekkor már izmai megfőttek, ínjai feloldódtak. Elhomályosodó szemeivel nézett a szakácsra, aki ekkor megkavarta körülötte a főzővizet, s az urainak tálalásához készült. A moziterem felől pedig elhalkuló, siratóra emlékeztető kétségbeesett kolompok hangja szűrődött ki, s mint egy megvadult farkas falka mészárlása, akik először azokat tépik szét, akik segítségükre voltak. Majd hirtelen elterülő és hátdermesztő csend. Utoljára még a szakács dünnyögését hallotta: élvezd csak ami jutott, s ne sirasd, ami elveszett.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS