Nehéz napjai vannak a magyar vízilabdának: előbb Szívós István, aztán Dömötör Zoltán hagyott itt minket. Mindketten olimpiai bajnokok voltak; Dömötör leghíresebb gólját a szovjetek elleni döntőben szerezte 1964-ben, Tokióban. Ahol végül nem lőtt, hanem ejtett. És ezzel eldöntött mindent. Rá és a gólra emlékezünk.
Tokió, 1964, vízilabda-döntő, az ellenfél a Nagy testvér, a szovjet válogatott. A négyes finálé előző meccsén Jugoszlávia 2–1-re legyőzte Olaszországot, így a magyar válogatottnak nem csupán győznie kellett, de ezt több góllal kellett megtennie. 2–0, 3–1, 5–2 vagy ennél nagyobb gólarányú siker kellett.
A meccs elején Rusorán Péter vezetést szerzett, de a második negyedben a szovjetek fordítottak. A harmadikban Felkai László révén egyenlítettünk (2–2), de így is pokolian nehéznek ígérkezett a zárónegyed. Az is lett. Átadjuk a szót Szepesi Györgynek, aki Lukács Lászlóval a moszkovita Ország-Világ hasábjain 1976-ban – már az olimpiára hangolva – felidézte a történteket: „Kézről kézre szállt a labda, középről balra. Felkai kezébe. A szovjet kapus jobbról várt lövést, már nem volt ideje visszaugrani – újra vezettünk – 3:2! Most kezdődött az igazi csata! A magyarok űzték, zavarták ellenfelüket, s ez a szinte hihetetlen erőtartalék megzavarta a szovjet csapatot. Sorozatban elvesztette a labdát.
A negyed közepén Dömötör állt a szovjet kapu előtt. >Lőj!< kiáltotta Gyarmati [Dezső] a partról, de a híres bal kéz, amely hasonló helyzetből annyiszor vágta holtbiztosan hálóba a labdát, ezúttal – éppen, mert túl pontos akart lenni – hibázott: a bomba elsurrant a jobb kapufa mellett. De néhány pillanat múlva javíthatott.
Nem bosszankodott a kihagyott lehetőség miatt, hanem újra támadásba lendült, s ezúttal szabálytalanság árán akadályozták. Négyméteres: lehetett volna ugyan nagyobb is a lövés, de azért csak becsurgott a sarokba. Tehát 4:2, újra felcsillantak a remények. Még hátravolt két perc.”
Dömötör Zoltán négyméteresével 4:2-re vezet a magyar csapat a Magyarország-Szovjetunió vízilabda döntőben. Fotó: MTI
A négyméterest Dömötör lőtte be, de kellett még egy villanás. „És ekkor következett az a gól, amelyet, míg élek, nem fogok elfelejteni, s jelen időben látom ma is az akciót – folytatta Szepesi. – A játéktér közepén Konrád [János] kezében a labda. Támadják, oldalt ad Rusoránhoz. Péter hátrál, megvárja, amíg Dömötörnek elöl sikerül tiszta helyzetbe hoznia magát.
S akkor az utolsó pillanatban – mielőtt elnyomhatná valamelyik szovjet hátvéd – lágyan előreteszi a labdát. >Dömötör lőj… Zoli lőj… Dömötör lőj…< kiáltom a három lövőcsel láttán földöntúli izgalommal s amikor Dömötör kezéről a bal sarokba ívelődik a labda, a 15 000 km-es távolságot legyűrő hang a végletekig felfokozott izgalmi színskálával jut el a távoli Magyarországra: >Góóól! Góóól! Góóóóóól!<”.
OrszagVilag1957_1976_1__pages25-25
Ezzel a pillanattal írta be magát Dömötör Zoltán a magyar sport örök történetébe. És persze Szepesi is, ő sokadszor. A nemzeti csapat ötödik olimpiai bajnoki címét szerezte meg Tokióban. A világklasszis villanás egy másik érzékletes leírásban:
„Az idő meg múlik. A labda Dömötör Zoltán kezére kerül, a szovjet hátvéd szorítja kifelé, a lövőszög másodpercről másodpercre romlik. –
Lőj, Zoli – sikoltja valaki a Meidzsi uszoda partjáról, de teljesen hiába, mert abból a szögből már nem is lehet lőni. Csak ejteni. A labda az utolsó pillanatban elindul Dömötör Zoli kezéből. Meredeken emelkedik, aztán megtörik a röppálya és hanyatlani kezd. Érett gyümölcsként pottyan a hosszú sarokba.”
Dömötör Zoltán a következő olimpián is ott volt a csapatban, de Mexikóban – akárcsak 1960-ban, Rómában – a harmadik helyen végeztek. Ezután visszavonult. Külkereskedő és edző lett, végül utóbbit választotta a kettő közül.
A válság idején a műveltség hiányában (is) látta a visszaesés okát
1989-ben már a KSI vízilabda-szakosztályának elnökeként készítettek vele interjút, amelyben a sportág hazai helyzete miatt aggódott. Ez volt a magyar póló talán legsikertelenebb időszaka, olimpiát ekkor utoljára 1976-ban nyertünk, és a válogatott csak a 9. lett a legutolsó Európa-bajnokságon. Dömötör Zoltán nem is kertelt: „Változatlanul a jugoszláv és a szovjet pólósok a sportág meghatározói, ők kondícióban, illetőleg gyorsaságban szinte legyőzhetetlenek.
A mieink keze, feje csodálatos, amelyekkel sokszor túljártunk ellenfeleink eszén. Annyiban romlott a helyzet, hogy a mai generáció számára a továbbtanulás közel sem jelent olyan vonzerőt, mint a mi időnkben volt. A gyors pénzszerzés, az üzleti vállalkozói kedv uralkodik. Ebből adódik, hogy a játékosok műveltsége észrevehetően alacsonyabb, ami természetesen a sokszor dicsért magyar fejjáték rovására ment.
Nálunk, a KSI-ben állandóan napirenden tartjuk, a gyerekek tanuljanak tovább, ha nappali tagozaton ez nem sikerül, akkor estin vagy levelezőn szerezzenek diplomát.”
Dömötör ekkor még nem sejtheti, hogy éppen alakulóban van az újabb, vagyis az egyetlen igazi pólós aranycsapat. Kásás Tamásék ifiként is verhetetlen korosztálya 2000 és 2008 között triplázik majd az olimpián.
Ívelt, nem lőtt, éppen ez volt a kulcs
Dömötör Zoltán 2001-ben a Színes Sportnak így idézte fel legnagyobb gólját: „És ezután történt, hogy egy elhibázott orosz támadás után felúsztunk Rusoránnal. Két ruszki is jött velünk, az egyik ráúszott Rusoránra, a másik pedig, felismerve, hogy nem ér utol, beúszott a kapujukba. Rusorán magára húzta az embert, és aztán átpasszolta nekem a túlsó oldalra. Ott álltam üresen a jobb oldalon, de ketten is befedték a kaput előttem.
A szovjet kapus, Grabovszki vetődik Dömötör Zoltán (4) labdájára a Magyarország-Szovjetunió vízilabda döntő mérkőzésen. Fotó: MTI
Egy dolgot tehettem: igyekeztem kivárni folytonos lóbálás közepette azt a pillanatot, amikor kiesik alóluk a sámli, amikor elkezdenek süllyedni a víz alá, és adódik kis hely fölöttük. Annyi, hogy a labda a kezük fölött beférjen. Addig nem süllyedhetek el. Ha tejben játsszuk a mecset, akkor szerintem már vaj lett volna alattam, úgy járt a lábam, de sikerült kivárnom. Egyszer csak éreztem, hogy kezdek merülni. Elindítottam a labdát ívelve a hosszú sarok felé, és behullott…
Meglett az arany! Hát így történt, és emiatt szoktam ugratni Gyurit, hogy helyesen azt kellett volna mondania, hogy >ívelj, Dömötör, ívelj, ívelj!<, ám ő arra hivatkozik, hogy ha ezt tette volna, akkor mire elindítom a labdát, már vége az adásidőnek… Csak tömörített. Ebben maradtunk.”
Más idők jártak: a rádióközvetítés miatt sokan sokáig lövésnek hitték a gólt, és csak később derült ki, hogy valójában ejtés volt. Az, hogy éppen a szovjetek ellen sikerült, csak megédesítette az egészet. Dömötör Zoltánt (1935–2019) és ezt a csodálatos gólját sohasem felejtjük el.
Fotók: MTI
Facebook
Twitter
YouTube
RSS