Miért vannak válságban és összeomlóban az egykori nyugati demokráciák?
Németországban és Franciaországban is rendkívül komoly politikai és gazdasági válság van már évek óta. A gazdasági válság azonban politikai döntések következménye, olyan politikai döntéseké, amelyeket teljes egészében ideológiai alapon hoztak meg.
Mindkét országban nagyjából olyan volt a politikai térkép a 2000-es évek elejéig, amely lehetővé tette a politikai váltógazdálkodást, olyan politikai pártok alkottak koalíciókat, amelyek programja működőképesen volt összeegyeztethető. Persze ezek a kormányok sem voltak képesek kezelni például a két ország sok évtizedes demográfiai válságát, a bevándorlók integrációjának elmaradását, és persze azt, hogy a valódi termelőkapacitások a globalizáció következményeként kivándoroltak az országukból. A kapitalizmus második világháború utáni, a technológiai fejlődésen és a hidegháború kényszerein alapuló felfutását azonban jól kihasználták, mindkét ország lakosságának jelentős része soha nem tapasztalt gazdagságban élhetett évtizedekig.
A két ország úgy tesz, mintha a politikai válság a normál ügymenet része lenne
Franciaországban mindig is erősek voltak a kommunisták, de a demokratikus pártok a hatalmon kívül tudták tartani őket, ahogy azt tették a Nemzeti Fronttal is. A franciák többsége ugyanis eszementen liberális volt már a hatvanas években is. A németeknél az újraegyesülés után sem tűnt úgy, hogy az NDK-ból eredő szélsőbal meghatározó lehet. De az egyre erősebb és szélsőségesebb zöldek végül is három irányúvá tudták tenni ideológiai alapon a német belpolitikát. Az ezredforduló utánra azonban mindkét országban gyökeres ideológiai változások következtek be. A németeknél a politikai centrum elkezdett egyre gyorsuló ütemben balra tolódni, a franciáknál pedig a hagyományos jobboldal meg is semmisült. A jobboldalt (a hagyományosat is) már csak a szélsőségesnek címzett (korábban Nemzeti Front) Nemzeti Tömörülés képviseli, a mindenféle frakciókból összeálló tulajdonképpeni kommunisták pedig a szavazatok nagyjából harmadával bekerültek a fősodorba. Mindkét országban a mérsékelt nemzeti, keresztény erők kerültek a szélsőjobb helyére, míg a fősodorban a szélsőliberális őrület tombol, a woke, az LMPTQ-projekt, az EU birodalommá alakítása, egy átcímkézett újgyarmatosítás Közép-Európában. De ez úgy, hogy az iszlamizációt, az őshonos nemzetek és kultúrák teljes felszámolásának programját nem titkolja sem a német, sem a francia kulturális és politikai elit. Németországban ezt tetézi még a fizika törvényeire is fittyet hányó zöld átállás, simán az alkotmányukba foglalták nem csak a gazdasági lehetetlenségeket, hanem a fizikaiakat is.
Máig nem magyarázta meg senki rendesen, hogy a hagyományos jobboldali pártok vezetői, kulturális elitje és tagjai, szavazói, hogy nézhették ezt végig tétlenül 15 éven át, sőt, hogy szavazhatták meg ennek a politikának a folytatását sok-sok választáson keresztül. A francia és a német politikai tér abban most nagyon hasonlít egymásra, hogy már a németeknél is létrejött az a politikai párt, az AfD (már 20 százalék felett), amelyet a rendszeren kívülre szorítottak, mint a Nemzeti Tömörülést (elnökválasztáson már 40 százalék felett). Mindkét párt a realitásban létezik, miközben az országuk rendszerpártjai teljesen ideológiai programot valósítanak meg. A demokrácia olyan társadalmak irányítására alkalmas, amelyeket nem feszítenek szét a legalapvetőbb fogalmak értelmezését is érintő ellentétek, ahol a nemzeti minimum a valóság 99 százalékát felöleli. Európa két legerősebb országában gyakorlatilag nincs olyan elméleti-ideológiai kérdés, amelyben az igazi jobboldal és a teljesen balra, liberális irányban tolódott, akár az egykori jobboldali pártok időlegesen is kompromisszumot tudnának kötni. És a liberálisok nem is akarnak kompromisszumot kötni.
A politikai váltógazdálkodás lehetősége is megszűnt, amellyel legalább a nyilvánvalóan téves ideológiai döntéseket, amelyeknek a társadalmi kára már eltagadhatatlan, korrigálni lehetne. Franciaországban és Németországban is a liberális politikai elit gyakorlatilag kitagadta a demokráciából azokat a választókat, akik nem rá szavaznak. Nem 1-2 százaléknyi szélsőségest, hanem olyan emberek millióit, a polgárok akár 20-40 százalékát is, akik még most is csak a húsz éve is kétségbevonhatatlan emberi és kulturális értékek mentén akarnak szavazni. A liberalizmus, mint totalitásra törő politikai ideológia, pontosan úgy képtelen az önkorrekcióra, mint ahogy a kommunizmus vagy a nemzetiszocializmus sem volt. A liberalizmus jelenleg semmi jelét nem mutatja annak, hogy a demokrácia játékszabályait betartva hajlandó lemondani a hatalomról. A francia és a német demokrácia hanyatlásának oka egy ideológia, a liberális fosztóképzővel megterhelt, liberális demokrácia.
Ez a folyamat Európában szinte mindenütt végbement, nálunk csak azért nem, mert a Fidesz egyrészt nem mozdult el balra (a brüsszeli és a német instrukcióknak megfelelően), másrészt mert sokkal jobban kormányzott az ország lehetőségeihez képest, mint amire a baloldal valaha is képes volt. Nálunk a szélsőjobb és a szélsőbal a liberálisokkal szorult egy táborba, mert mindhárom irányzat jelentéktelen egymagában a nemzeti tömbhöz képest. A Tisza Párt is ugyanez pepitában, szdsz-esek, jobbikosok, szélbalosok egyben. Ez a jelentéktelenség egyébként a magyar nép gondolkodásmódjából következik, egy, a mindennapi életre koncentráló kormányzásnak folyamatosan lehet szavazói többséget szerezni, mert az emberek többsége alapvetően nem nyitott az új ideológiák felé. A magyar emberek szűk többsége, óriási szerencsénkre, gyakorlati kérdésnek tekinti a pártpreferenciáját és nem ideológiainak. Az értékek is fontosak, de a magyar ember ösztönösen inkább konzervatív. A franciák és a németek tragédiája pont ez, hogy állandóan az ideológiai megújulás kényszerében élnek, a lakosság egy jelentős része tulajdonképpen elvárja, hogy a pártok állandóan ideológiai újdonságokkal álljanak elő. Arról nem is beszélve, ezen az új ideológiák mentén milyen minőségű politikusok bukkannak fel.
Magyarországon minden választáson kísérletet tesz arra a brüsszeli birodalmi elit, hogy a Fidesz leváltásával és a demokrácia francia és német módon történő átalakításával végleg lehetetlenné tegye azt, hogy újra nemzeti kormányzás alakulhasson ki. Habár Magyar Péter mögött ugyanaz a liberális elit áll, mint elődei mögött, de részben ennek a hazai ideológiaellenességnek a felismerése miatt vettek vissza már MZP esetében is a liberális őrültségek hangoztatásából. Szerencsénkre viszont a letompított őrült ideológia elé, négy éve és most is őrült jelöltet helyeztek, amelyekre a magyar nép, most úgy látszik ugyanúgy nem vevő, mint korábban.
