A hatvanas években még számtalan politikai fogoly sínylődött Kádár diktatúrájának börtöneiben – köztük Pákh Tibor. Bár Kádár János 1963-ban azt hazudta, hogy egyetlen politikai fogoly sincs már rács mögött, ez volt a csúcspontja annak a gusztustalan színjátéknak, amelyet U Thant ENSZ-főtitkár hazánkba érkezésére építettek. Az egész egy jól megtervezett ceremónia része volt: Kádár úgy tett, mintha lemondott volna a megtorlásról, a burmai politikus meg úgy, mintha ezt elhitte volna. A lényeg az üzlet volt, a Magyar Népköztársaság elvesztett jó hírének visszaállítása, a forradalmárok ügyének elhamvasztása. Pákh Tibor a börtön hírhedt vezetőjétől kért kihallgatást: helyreigazítást akart, hiszen nem elég, hogy bebörtönözték, még le is tagadták. Ezután jöttek az elektrosokk-kezelések. Persze voltak még gerinces magyarok: Pákh hálásan emlékezett Bibó István levelére, amelyben a nagytekintélyű szellemi vezető Kádártól kérte a politikai foglyok valódi elengedését.
Óriási színjátékot rendeztek Kádárék 1963-ban, amikor az ENSZ akkori főtitkára, az „el nem kötelezett” [azaz nagyjából a kommunisták társutasa] U Thant a Magyar Népköztársaságba látogatott.
A burmai politikus – akit egyes források marxistának neveznek és későbbi beszédében konkrétan Lenin békeelméletét hirdette [Californiai Magyarság, 1983. 10. 07 ] – utazásának célja a Kádár-diktatúra legitimálása volt. Ez meg is történt. A színjáték csúcspontjai a csepeli gyárban elhangzott beszédek voltak.
U Thant teljes elégedettségének és boldogságának adott hangot, míg Kádár János – jó szokása szerint – jókorát hazudott.
„Kemények voltunk, amikor ez szükséges volt, de végül eljutottunk oda, hogy amnesztiát hirdethettünk” – mondta a Rákosiékkal és Nagy Imréékkel együtt „szilárdan együtt ingadozó” diktátor, majd így folytatta:
„Az, hogy közkegyelmet gyakorolhattunk, a rendszer erejéből következik. Ténylegesen ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt senki sincs börtönben.”
Szó sem volt általános amnesztiáról
A valóság máshogy festett: rengeteg politikai maradt a rácsok mögött. A híres-hírhedt rendelet „kizárta a visszaesőnek minősítettek 56-osokat, vagyis azokat, akiket 1951 után már egy alkalommal – akármilyen váddal – végrehajtható szabadságvesztésre ítéltek. Kizárták azokat is, akiket ugyan a forradalomban való részvételükért, de különösen súlyos minősítésű köztörvényes vádak (gyilkosság, rablás stb.) alapján (is) ítéltek el. Így a fegyveres felkelők túlnyomó része börtönben maradt, és azok a sorállományú katonák is, akik november 4-én parancsra felvették a harcot a szovjet csapatokkal. Végül nem vonatkozott az amnesztia az 1957. május 1-je után elkövetett hűtlenség vádjára sem, így továbbra is börtönben maradtak azok, akik e dátum után fordultak elítélt vagy éppen bíróság előtt álló felkelők védelmében valamely nemzetközi szervezethez.”
U Thant idejött. Forrás: Népszava/arcanum.hu
És akkor U Thant több termelést kívánt
Szóval az igazán veszélyes embereket, a valódi antikommunistákat bent tartották. U Thant ettől függetlenül boldog volt, hosszú beszédében dicsérte a diktatúrát, majd a következő szürreális, bolsevik kétsorossal imponált a kivezényelt nézőseregnek:
„Befejezésül engedjék meg, hogy több termelést, erőt, egészséget, boldogságot és békét kívánjak önöknek.”
Csak szabadságot nem.
Pákh Tibor a börtönparancsnoknál tiltakozott
Az 1957 május elseje után elítélt Pákh Tibor is a börtönben maradt. Ott eszkábált eszközüket a fűtőtesthez tartva hallgatták a rádiót, Kádár nagy hazugságát, U Thant boldogságát, azt, hogy nemcsak bent tartják, de le is tagadják őket.
Igazságszeretete nem hagyta nyugodni – a börtönparancsnoktól követelte a Népszabadság és a többi lap helyreigazítását. Képzeljük el az illető elvtárs elképedését; Pákh Tibor kameránknak azt mondta, a tiszt azon bosszankodott, hogy nem tették el Pákhékat láb alól. Ezért aztán itt kell őket hallgatni. Hamar meg is unták. Jöttek az elektrosokk-kezelések.
Pákh Tibor számítása szerint százötvenszer elektrosokkolták a hatvanas évek második felétől elkezdve egészen 1971-ig. De hiába kínozták, hiába gyötörték, őt nem lehetett megtörni. És azért voltak, akik melléjük álltak. Hálás szívvel emlékezett Bibó Istvánra, aki – akkor is – volt olyan bátor és gerinces, hogy magának Kádárnak írt levelet a politikai foglyok érdekében.
Bibó nagy tekintély volt. Őt nem lehetett csak úgy elsüllyeszteni.
Bibó István
U Thant: cinkos vagy végtelenül ostoba?
És U Thant? El tudjuk képzelni, hogy az ENSZ főtitkára ne tudott volna a politikai foglyokról? Nem látta át, hogy az egész csak egy színjáték? Dehogynem.
De ő is épp megfelelő ember volt: a szovjet vétók és a játszmázás miatt az ENSZ-t szinte kizárólag balos, szocialista, marxista, stb., stb. alakok vezették, U Thant működését látva ő is egy volt közülük.
Őt egyébként egy újabb mákvirág követte, az osztrák Kurt Waldheim.
Ő korábban náci volt.
Waldheim náci múltja már akkoriban is kiszivárgott, de ő a nyúlós testű és lelkű politikusokhoz híven mindent tagadott. Az igazán nagy leleplezések már a kétezres években jelentek meg róla. Kiderült, hogy tényleg náci volt, sőt, hírszerző, akit a jugoszláv partizánok ellen is bevetettek. Képzelhetjük, miket művelhetett.
És letörölték Kádár arcáról a vért
De térjünk vissza burmai elődjéhez, aki jött, látott és győzött. ENSZ-logós habszivacsával letörölte Kádár elvtárs arcáról a rászáradt vért és valahogyan mosolygásra késztette ezt a mindent és mindenkit túlélő kommunista kalandort.
Taps, díszlövés, U Thant meg mehetett a dolgára. Pákh Tibor végül hét évvel később, 1971-ben szabadult. Olyan tortúrákat túlélve, aminek a tizedébe beleőrültünk volna.
Adásunk második részében azt is elmesélte, hogy gyermeke, aki akkor született meg, amikor ő a börtönbe került, csak pár napot élt. Elmondása szerint olyan kegyetlenül vezették le a felesége – a politikai fogoly neje – szülését, hogy a kisbaba abba később belehalt.
Nem voltak hajlandóak császármetszést végezni. Ezt felesége akkor mondta el, amikor először meglátogathatta a börtönben. És most képzeljük el ezt a pillanatot. Képzeljük el az apa és az anya érzését. És kicsit azért szoruljon ökölbe a kezünk.
Középen Pákh Tibor. Forrás: Fortepan.hu
Az üzletnél nem volt fontosabb
„Ténylegesen ma Magyarországon politikai bűncselekmény miatt senki sincs börtönben” – harsogta tehát Kádár. Az ENSZ főtitkára meg tapsolt hozzá. Hiszen a béke, azaz a biznisz mindent felülírt.
Annak folytatódnia kellett: ma már tudjuk, ex-nácik és kommunisták között, saját zsebre, kifosztva, legatyásítva az országot. Egy olyan képzeletbeli asztalnál, ahol a zsidó származású, családját elveszítő külkeres leült az ex-náci Waldheimmel szemben és vidáman koccintottak a konc felett.
Persze nem mindenki vállalta: Seres László írta meg korábban, hogy apja nem volt hajlandó leülni egy német háborús bűnössel. S hogy maradjon még egy kis remény, idézzük fel Bibó Kádárnak írt sorait:
„[…] Az emberek túlnyomó része az országon belül és kívül egyaránt, s valószínűleg ön is el könyvelte az 1963. évi amnesztiát mint egy, az 1956-os politikai foglyok ügyét végleg lezáró nagyvonalú gesztust, amiből már csak azok maradtak ki, akik erre teljességgel méltatlanok, s megérdemlik, hogy kiszabott büntetésüket az utolsó napig kitöltsék. Valójában ez az amnesztia egy inkább formális, helyenként csaknem véletlen választóvonallal osztotta ketté a politikai foglyokat amnesztiát nyertekre és abból kimaradókra, úgy, hogy a bennmaradottak egészükben sem nem elvetemültebbek, sem nem veszedelmesebbek, legfeljebb szerencsétlenebbek, mint a kikerültek; ezenfelül az amnesztia értelmezése és végrehajtása, melyet érzésem szerint inkább a harag, mintsem a rendelet szövegének és szándékának a mérlegelése vezetett, még tovább szűkítet te a kegyelmezés kereteit.
Ezért éreztem az 1963 óta szabadlábon töltött idő múlásával a magam számára mind nyomasztóbbnak azt a tényt, hogy olyanok, akik nálam nem súlyosabb, sőt sokszor enyhébb cselekményt követtek el, azóta is, idestova kétszer annyi ideje ülnek börtönben.”
Tanuljunk ebből a bátorságból és Pákh Tibor megtörhetetlenségéből.
Facebook
Twitter
YouTube
RSS