„Apám szúrta ki Kokót, akit végtelen szorgalma repített a csúcsra” – Exkluzív interjú Szántó Öcsi bácsival, az edzőlegendával

Édesapja a legendás Kajdi Jánost, ő Kovács Istvánt vezette a csúcsra ökölvívásban. Exkluzív interjút készítettünk Szántó Öcsi bácsival, akit a fél ország ismer, de kevesen tudják, hogy Imrének hívják. Beszélgettünk a régi időkről, amikor a magyar boksz a legszebb korszakát élte és egymás után jöttek az Eb-érmek, és persze a jelenről is, ami kevéssé rózsás. Szántó Öcsi bácsi elmesélte, hogy édesapja szúrta ki a hihetetlenül tehetséges Kokót, akit ő vitt el az olimpiai aranyig. Na, de ki volt az a Virslis és mi köze volt Kokóhoz? Ez is kiderül az interjúból.

Az „Öcsi” becenév a magyar sportban lassan olyan nívót fog képviselni, mint a „Sugar” az amerikai ökölvívásban. Nem kaphatja meg akárki ezt a megszólítást, ki kell érdemelni. Amíg Puskás Ferenc az ország Öcsije volt, addig Szántó Imre ökölvívó edző hazánk Öcsi bája lett. Elképesztő életút van Szántó mester mögött, aki már betöltötte a hetvenhetedik életévét is. Ezt a hatalmas, élettel teli történetet próbáljunk feleleveníteni.

Hogyan került kapcsolatba először az ökölvívással? Az édesapja, a remek tréner, Csöpi bácsi révén? Vagy esetleg volt egy kedvenc bokszolója és emiatt választotta az ökölvívást?

Nem volt sok választásom, mert az apám, ahogy mondta, edző volt és mellette óriási fradista, aki állandóan látogatta a különböző meccseket. Sportcsaládba születtem, édesapám 16-17 éves korától lejárt az FTC-be edzeni, bunyóra, ez akkor még nem számított későnek, mert akkoriban 16 éves kor előtt senki nem edzett, mint ökölvívó, nem voltak még serdülő, ifjúsági és junior korosztályok. Apám viszont négyszeres felnőtt magyar bajnoka lett a Ferencvárosnak, de hamar kiderült, hogy az edzői pálya érdekli igazán. Ahogy lebokszolta a meccseit egy-egy bajnokságon, ott maradt a ringsarokban segíteni a vezetőedzőnek. Nagyon megtetszett neki ekkor a szakma, hallgatta, hogy milyen taktikai utasításokat adnak az edzők a versenyzőknek és magával ragadta ez a dolog. 1941-ben hagyta abba az ökölvívást és egyből a Fradinak lett az edzője. Egészen 1949-ig maradt is az Üllői úton, de amikor megalakult a Honvéd ökölvívó szakosztálya, akkor Bondi Miksa [Énekes István sógóra, Eb-ezüstérmes ökölvívó volt – a szerk.] áthívta és oda is „költöztünk”.

…És egy elég komoly szakosztály lett a Honvédé!

Igen, akkor a legkomolyabb lett, mert sok helyről jöttek a versenyzők! Igazi, ha úgy tetszik, kirakatklub lett (foci, kosárlabda, birkózás, vívás). Akkor a Honvéd jó lehetőség volt az életük további folytatására a versenyzőknek.

Érett, felnőtt ökölvívók érkeztek a csapatba, mert a katonai szolgálat miatt jobb volt itt sportolni és a sportpályafutás után is sokan tisztek maradtak, illetve a katonai szolgálat kötelékén belül élhettek tovább. Szakács Béla, Juhász Csucsi, Kisfalvy István [Eb-érmes ökölvívók – a szerk.], ezek mind válogatott sportolók voltak és nálunk folytatták tovább.

De ekkor sem volt még fiataloknak versenyeztetés; ha jól emlékszem, 1962-ben vagy 64-ben a Badari Tibi nyert először serdülő országos bajnokságot, az volt az első. Később amúgy ő is a Honvédba jött és két Eb-aranyat nyert meg egy bronzot. Őt követte Orbán László, aki a védekezés nagymestere volt, Európa-bajnok volt és olimpiai ezüstérmes.

De kanyarodjunk vissza: jó lehetőség volt a Honvéd, aki nem szerette volna sportolóként katonai kötelező szolgálattal múlatni az idejét. A legjobb sportolók a fővárosi Honvédba jöttek tovább bunyózni, Fehér Lajos [A „Pacal” – a szerk.]  jó példa erre, későbbi Eb-érmes, aki a Fradiban apámmal edzett, jött vele a Honvédba, majd komoly katonatiszt lette belőle. Akik pedig nem tartoztak az élmezőnyhöz, a gyöngyösi vagy pedig a kiskunfélegyházi, majdan zalaegerszegi Honvédban sportoltak tovább, de ekkor több laktanya is megalakította az ökölvívó szakosztályát. 1925-ben vált ketté a birkózó és az ökölvívó szövetség, és mire a Honvédba már ment rendesen a bunyó – az ötvenes évek elejéről beszélünk –, szinte az egész országban mindenhol volt ökölvívó szakosztály. A hadseregbajnokságok is beindultak, és nagy létszámmal zajlódtak ezek a versenyek. Tartalmas időszak volt ez.

Öcsi bácsinak hol volt az első mérkőzése?

Bár ugye hivatalosan nem lehetett fiataloknak meccse, nekem a Fradiban volt 1954 körül egy mérkőzésem, ugye apámmal mi eljöttünk onnan, de mentek az edzések tovább, és az ottani ringben léptem először egy kis nemhivatalos, fiataloknak szóló versenyen a kötelek közé. A régi tribün alatt volt a bokszterem, a Szent László-kórház felőli oldalán a stadionnak. Szépen felszerelt, normális kis terem volt. Újvári Jóskának hívták az ellenfelemet, akivel ott bunyózgattunk, de nem volt eredményhirdetés ezeken a mérkőzéseken.

Mikor kezdte az ökölvívást?

Tíz éves korom körül kezdtem el a haverokkal edzésre járni, természetesen apámhoz, de ez inkább arról szólt, hogy együtt mozoghattunk a nagyokkal, nézhettük a menő sportolókat. Ugrabugráltunk, próbáltuk utánozni őket és belekavarodtunk a bunyóba. Én a két nővéremmel először tornázni jártam a Honvédba, de hamar átkeveredtem a bokszterembe.

Igaz, hogy a Kokó édesapja elleni mérkőzés miatt hagyta abba a versenyszerű ökölvívást?

Nem, ez nem így volt. 1965-ben volt a meccsünk. Aztán utána még lejártam edzeni. Amúgy jó barátok voltunk és a Kovács család óriási bokszrajongó volt.

Úgy hívták őket, hogy a „virslisek”, a Kokó apukájának, Gyulának a nagybátyja volt a Virslis becenevű, mert jól menő büfékocsikat üzemeltetett, de nem is ez a lényeg, hanem ő tényleg minden ökölvívóversenyre elment nézőként, nagy rajongója volt a sportágnak. A szóbeszéd szerint jómódú kőbányai emberek voltak. A Kokó apukája pedig nagyon ismert ifjúsági bunyós volt akkoriban, légsúlyban.

A Honvédban volt egy fedett atlétapálya és ott voltak a bokszmeccsek, egy csomó ember befért oda, ezeken a meccseken, vagy még bemutató mérkőzéseken láttuk, figyeltük már a Kovács Gyulát a ringben apuval, jó bokszoló volt. Később az idősebb fia, Kokó bátyja is bokszoló lett, apukámnál kezdte, aztán volt, hogy meglepetésre elindult egy magyar bajnokságon és ezüstérmes lett. Őt is Kovács Gyuszinak hívják, és meg kell jegyezni, az egész Kovács família nagyon tehetséges bunyósokból állt.

Hányszor bokszoltak egymás ellen id. Kovács Gyulával?

Egyetlenegyszer. Én nagyon szoros mérkőzésnek éreztem akkor, de a pontozók nem így látták. Igazuk volt, nyert a Gyula. Nem ekkor döntöttem el, hogy edző leszek. Én már akkor is saját elképzeléseim szerint magamat edzettem, amikor erre a meccsre készültem, mert valóban tréner szerettem volna lenni. Teljesen magamban készültem, valahol kénytelen is voltam, mert annyi jó bunyós volt a Honvédban, hogy nem is volt rám idő. Apám, Szabó Gyugyó barátom és másodedző kollégám édesapjával voltak ketten edzők. Gyugyó apukája is jó bokszoló volt, 1930-ban Európa-bajnokságot nyert. Apám vele tartotta az edzéseket, és én pedig később évtizedekig a fiával, a válogatottban, a Honvédban és a Vasasban is.

Azért be kell vallani, nagyon érdekes, hogy az ön apukájának, Gyugyó bácsi édesapjának és a Kokó-apukának is közös történelme van!

Igen, ez így van. Szóval, sajnos nem maradt rám idő, mert olyan bokszolók is bevonultak katonának, mint a Kajdi János, akit Dunaújvárosban szúrt ki a fater, persze akkor még nem volt elsőszámú a súlyában, de apám látott benne fantáziát és felhozta a Honvédba. Nem volt húsz éves, amikor hozzánk érkezett. Természetesen akkor nem örültem neki, hogy egyre kevesebb idő jut ránk, de ma már megértem, és igaza volt a faternak, hogy azokkal foglalkozott, azokat képezte, akikben nagy fantáziát látott, nagyon sokat foglalkozott a Jancsival.

1972-ben egy olimpiai ezüst lett az eredménye és két Eb-győzelem, valamint kettő Eb-bronzérem. Többet volt vele, mint a családdal. Mindegyikkel, nemcsak a Kajdival, sokat iskolázott velük, rengeteget képezte őket, persze én meg marha pipa voltam, hogy velünk nem foglalkozik.

De ahogy mondtam, ma már megértem. Aztán én is edző lettem, mert láttam, mit csinál ezekkel a sportolókkal és még jobban vonzott ez a hivatás. Először segédedzői tanfolyamot végeztem, aztán pedig megszereztem a szakedzői képesítést is.

Itt azért észre lehet venni egy hasonlatot: Ön is azért emelte ki a Kokót, mert az édesapja kiemelte a Kajdit?

Később lehet, hogy igen, de ez nem volt annyira tudatos. Tudja, a legérdekesebb az, hogy apám hívta fel a figyelmemet a Pistára.

Ő mutatta nekem versenyeken, hogy nézd meg, ez nagyon ügyes gyerek. Fater nélkül nem rendeztek bokszmeccset sehol, mindenhol ott volt és egy Adler-emlékversenyen látta először a Kokót. Hazajött a versenyről és áradozott róla, nagyon dicsérte és el is kezdtem felvenni vele a kapcsolatot, nem volt nehéz, mert akkor én már a korosztályos válogatottba edzőként lejártam dolgozni.

Letettem a szakedzőit 1976-ban, de még bírói vizsgát is tettem. Ugye 1974-től ’79-ig a Vasasban voltam edző, közben iskolába jártam, de úgy éreztem egy idő után, hogy csak bizonyos dolgokra használnak, de nem vagyok eléggé megbecsülve, pedig mindenkivel én iskoláztam, rengeteget dolgoztam a srácokkal, később 1981-től főállású edző lettem a Honvédban. A Vasas előtt pedig sok klubban voltam edző, segédedző is korábban, mindenkitől ellestem, amit lehetett vagy engedtek. Megjártam a Volán TEFU-t Rákospalotán, voltam Óbudán is, de a BKV Előre és a Törekvés edzéseit is látogattam. Annyit tanultam más idősebb edzőktől, amennyit csak lehetett.

Énekes Árpi bácsival is ekkor találkozott?

Igen, volt egy központi elvárása a hatalomnak, hogy testnevelő tanárokat, úgynevezett értelmiségieket egy-egy sportághoz kirendeltek, mivel Árpi bácsit az ökölvívás érdekelte, így a bokszba került. Az ITSK-nak lett a bokszedzője, később pedig az MTK-nak, de az Árpi bácsinak ugye nem volt szorító-tapasztalata.

Viszont komoly kutatómunkákat végzett, megszállottan érdekelte a küzdősportok világa. Felkészült ember volt, és rengeteg könyvet is írt. Ráadásul Török Gyula személyében olimpiai bajnok tanítványa is volt.

Még a Vasas-korszak előtt, amikor edzőnek tanultam és jártam a klubokat, találkoztam többször vele is.

Még mielőtt belemegyünk a modernebb korokba, egy picit kanyarodjunk vissza Kajdi Jánosra. Nem sokat szoktunk róla beszélni, pedig nyilván óriási ökölvívó lehetett, ha Csöpi bácsi is látta benne a fantáziát. Milyen ember volt Kajdi? Mit kell róla tudni napjainkban?

Szívesen beszélek róla, mert nagyon jó ember volt. Fantasztikus jó volt a természete. Életvidám volt, minden megmozdulásából lehetett tapasztalni, hogy mennyire szeretett élni. Sosem volt szomorú, mindig jókedvű volt és nagyon megértette magát a kisebb srácokkal is. Ő fiatalon került a Honvédba, 19 éves volt, akkoriban négy év korkülönbség nagyon soknak számított, de ő jól elbokszolgatott a tizenöt éves srácokkal is. Egyébként a Gyugyóval sokat mozogtak a szorítóban, de velem is jó barátságban volt. Akkoriban egy időben volt az edzésünk a felnőtt bokszolókkal, ránk a Gyugyó apukája vigyázott, de amikor lehetett, beálltunk bokszolni a nagyokkal, köztük a Jancsival is. Vigyáztak ránk, tanítgattak bennünket, jó edzések voltak ezek.

És ami még fontos a Kajdiról: egyszerűen mindenben jó volt. Fociban a Honvéd II-ben játszott, amikor el volt törve a keze, de 171 centiméteres magassággal a kosarasok közé is beállt és remekül játszott. 400 méteres futáson az atléták már néha brahiból csalni akartak ellene, nem bírták lefutni. Elképesztő érzéke volt a sporthoz.

Amikor a felnőtt válogatottnál később edző lett, Papp Laci bácsi mellett – Tatán, vagy már nem is emlékszem, hol – az asztalitenisz női csapatából a többszörös Eb-győztes Lukácsné kőkeményen megizzadt ellene. Amelyik sportágba belekezdett, abban biztosan jól teljesített, de még a nótaéneklésben is remekelt, kártyában sem igazán volt ellenfele. Különleges képességű sportember volt, és ahogy említettem, a srácok is nagyon szerették, aztán ez a sok jó dolog természetesen sok rossz embernek szemet szúrt és szépen elkezdték kikezdeni, sokan támadták őt.

Sajnos éket vertek Papp Laci és Kajdi közé, mert jól működő páros voltak, és így a kapcsolata megromlott Laci bácsival, és nem volt mese, el kellett hagyja a bunyót. Eredeti szakmája kőműves volt és emiatt építési vállalkozó lett. Nem ment neki ám rosszul, vett is egy nyugati kocsit magának, amivel száguldozott, és 1992-ben közlekedési balesetben elhunyt.

Az volt a baj Kajdi életével, hogy versenyzőként is, de főleg edzőként nagyon körülvette a féltékenység, mert nagyon megérttette magát versenyzőkkel, akiknek szükségük volt arra, hogy egyénileg foglalkozzon velük.

Jól emlékszem, Öcsi bácsira is ugyanígy féltékenyek voltak, amikor kiemelte a Kokót! Nem zavarta?

Nemcsak a Kokót emeltem ki, hanem a Mizsei Gyurit is. Ő nálam szintén egy kiemelt bokszoló volt, de engem soha érdekelt, mit mondtak rólam, nem voltam egy kompromisszumkész pali, most sem vagyok az.

A Mizsei viszont fantasztikus képességekkel megáldott bokszoló volt.

Igen, csak nem volt olyan céltudatos és szorgalmas, mint a Pista. Nagyon jó eszű bokszoló volt a Gyuri, végig erre is próbált támaszkodni.

Ha ő ugyanúgy tervezi a jövőjét is, mint a Pisti, akkor bronz helyett aranyat nyert volna Barcelonában. Volt olyan, hogy a verseny előtt egy nappal szólt, hogy Öcsi bácsi, én már nem ebben a súlyban bunyózok, eggyel feljebb mentem, utált fogyasztani, de kedveltem őt, sosem tagadtam.

Jó garnitúra volt ez a csapat, mert ők ifiként is együtt voltak még a ’88-as évben válogatottak, és ekkor már én voltam az edzőjük. Ekkor nyerte Kovács Pista a junior Európa-bajnokságot, ami az első világverseny-győzelme volt, Mizsei pedig itt is bronzot nyert. Gdanskban volt ez a verseny, aztán a Kokó itt fejezte be a profi pályafutását és én húzhattam le a Fritz Sdunekkel együtt a kesztyűt róla, ezzel is befejezve a kört, amit akkor elkezdtünk.

Video: Kajdi János Európa-bajnoki döntője pár másodperc erejéig Csöpi bácsit is láthatjuk munka közben. 1963.

Ha már Kokó és Kajdi egy interjúban, azért jegyezzük meg: a Pista is remekül focizott!

Ez így van, és ő focival is kezdte az MTK-ban, még később még a jégkorongot is űzte. Ők nem laktak messze a Hungária körúti pályától, csak valahova nem vitték ki meccsre és megsértődött. Akkor is már voltak olyan szülők a labdarúgásban, akik több tagdíjat fizettek, mint kellett volna. Pista önérzetes srác volt ahhoz, hogy mellőzzék, otthagyta a francba őket és lement bunyózni.

A többi pedig már történelem. Sokat szokták kérdezni Öcsi bácsit is, hogy mi a gond napjainkban a hazai ökölvívással. Az egyik nagy probléma, hogy nincsen egy ilyen céltudatos, szorgalmas sportolója, mint a Kokó volt, nem?

És ugyanígy hiányzik a hivatáskész, céltudatos edző is. Ez egy sérülésveszélyes sportág. Felelősségtudattal rendelkező edzőkre lenne szükség. Ha csak a fogyasztást nézem is, engedni kell a sportolót, a Kokót is folyamatosan engedtük súlyban felfelé, de ezernyi gondolatot lehetne felsorolni az edzők fejlődési lehetőségét taglalva. De nemcsak a magyar edzőkkel van gond, és nemcsak a magyar ökölvívással. Ez nemzetközi probléma, ha úgy tetszik.

A kilencvenes években teljesen letisztult volt az ökölvívás, persze nem tett neki jót, hogy 5×2 perc lett, aztán 4×2, felkerült a fejvédő is, de azért egy érthető, értelmezhető sportág volt. Aztán amikor újra visszaállt a 3×3 perces idő és újra lekerült a fejvédő, hoztak egy olyan központi szellemiséget az AIBA irányából, hogy a küzdelmes meccsek felé terelték a mérkőzéseket. Kicsit engedték a szabálytalanságokat is. Na, ez nem tett jót az ökölvívásnak, pedig az volt a cél, hogy harcosabb meccsek legyenek és ezáltal majd jönnek a nézők.

Most már tudjuk, hogy nem így alakult, és az igényes nézőknek ez már nem volt vonzó.

Miután véget ért a Kokó-korszak, Öcsi bá felépített egy klubot Kispesten és ez a klub öt válogatott sportolót adott hazánknak, pedig az Unio Sport Kispestben nem voltak fizetések. Szóval Ön már bizonyított bőven, mégis luxusnak érzem, hogy most ebben a pillanatban nem aktív szereplője a magyar ökölvívásnak, igaz, ez nemrég óta van így. Jelen helyzetben mivel foglalkozna a legszívesebben, ha felkérést kapna?

Az edzőképzésbe nagyon szívesen beszállnék, mert én már tapasztalatból mondom, hogy az edzőkön múlik minden. Ha a hivatástudatot fel tudom hozni valakiben, akkor már megérné, illetve az egyéni képzés fontosságát hangsúlyoznám minden edzőnek. Ráadásul az ökölvívásban a különböző súlycsoportú versenyzőknek más-más képzés kell. Egészen más egy 48 kg-os versenyző felkészítése és egy nehézsúlyú bokszolóé is. Nincs az az edző, aki minden súlycsoportú bokszolónak a lelkületét tudja. Legalább három részre kell osztani e tekintetben a válogatott versenyzőket (kis, közepes, nagyobb súlycsoportok) is, és szinte súlycsoportonként szakosítani az edzőket.

Fej, láb, ököl. Erről a három dologról szól a bunyó. Gondolkodás, mozgás, harc.

Ezeket kell összhangba hozni mind az versenyzők, mind az edzők fejében.