Apu odapörkölt egy pötit…

Na de ki az az apu? Jogos… Apu – vagyis eredetileg Daddy – Donald Trump elnök egyik beceneve, amit Milo Yiannopoulos adott neki, tiszteletteljes rajongása jeléül. Ha nem is vált az elnevezés általánossá, de egyes szubkultúrákban – így a hazai nem hivatalos Trump Fan Club-ban is – megragadt. Szóval „Daddy” most azt csinálta, amit az állampolgárok joggal várnak el tőle: megvédte őket.

Egy gyors kronológia az elmúlt napok eseményeiről: 2019. december 27-én az iraki Kirkuk tartományban található K-1 légitámaszpontot koordinált rakétatámadás érte, amelynek során egy amerikai szerződéses civil életét vesztette, valamint több amerikai és iraki biztonsági ember megsérült. A támadásért a Kata’ib Hezbollah nevű, Irán által támogatott milíciát hibáztatták. Válaszul 2019. december 29-én az amerikai légierő a Kata’ib Hezbollah több támaszpontját is bombázta Irakban és Szíriában, a milícia legalább 25 harcosával végezve. 2019. december 31-én a harcosok temetését követően több tucat síita milicista és követőik a bagdadi amerikai követséghez vonultak, majd a több ezresre duzzadt csőcselék „halál Amerikára” és „halál Izraelre” kiáltásokkal megtámadta az épületet. Emberéletet ezúttal nem követelt a támadás, kizárólag dologi károk keletkeztek (ajtóbetörés, teherautók felgyújtása, stb.), köszönhetően egyrészt annak, hogy a diplomáciai személyzet éppen távol volt, másrészt a főépület tetején felsorakozó tengerészgyalogosoknak, akik a támadókra szegezett fegyverekkel várták a parancsot. Végül a tömeg szétoszlott.

Ha emlékszünk (illetve ha követtük a világpolitikai eseményeket), akkor felderenghet a 2012. szeptember 11-i támadás Líbiában, Bengázi városában, az ottani amerikai nagykövetség ellen, amelyet az Ansar Al-Sharia terrorszervezet követett el, és amely támadás során négy amerikai állampolgár – köztük a nagykövet – életét vesztette. Az akkori külügyminiszter, Hillary Clinton (és főnöke, Barack Obama elnök) többszöri formális kérés ellenére sem erősítették meg a nagykövetség őrzését, majd pedig a támadást követően semmilyen retorziót nem alkalmaztak. Obama elnök ugyan más alkalmakkor, különböző terrorcselekmények kapcsán beszélt ún. „vörös vonalról”, amit ha átlépnek a terroristák (vagy valamelyik ún. „lator állam”, pl. Irán), akkor „jaj nekik”, de a gyakorlatban sosem tett semmit. Olyannyira nem zavarta Obamát Irán közel-keleti felforgató tevékenysége, és az iráni hivatalos szervek által is rendszeresen skandált „halál Amerikára!” szlogen, hogy ő maga volt a Teheránnal kötött atommegállapodás egyik fő szorgalmazója, és ennek keretében kb. másfél milliárd dollárnyi segélyt is juttatott az USA-t (és Izraelt) deklaráltan elpusztítani kívánó perzsa államnak.

Az Egyesült Államok nem engedhetett meg még egy Bengázit, mert egyrészt köteles külföldön is megvédenie az állampolgárait (különösen a diplomatáit), másrészt pedig azt a presztízsveszteséget sem vállalhatta, amit az újabb teszetoszaság, az üres fenyegetődzések miatt elszenvedett volna. Trump elnök közölte is, hogy az akciók mögött álló Irán meg fog fizetni; és hogy ez nem fenyegetődzés, hanem figyelmeztetés. Nem is kellett sokat várni: Mike Pompeo külügyminiszter először megnevezte a négy felelőst (hopp, ketten közülük korábban az Obama által vezetett Fehér-Ház díszvendégei voltak), majd pedig iraki idő szerint január 3-án reggel egy célzott légitámadás során amerikai drónok a bagdadi repülőtér közelében lebombáztak egy katonai konvojt, amelyben ott volt többek között Irán egyik legfontosabb katonai vezetője, az Iráni Forradalmi Gárda különleges egységének (al-Kudsz) parancsnoka, a számos közel-keleti konfliktus kirobbantásáért közvetlenül felelős Kászim Szulejmáni, valamint a fent említett Kata’ib Hezbollah milícia vezetője, Abu Mahdi al-Muhandis. (Tulajdonképpen miért is vonult egy katonai konvojjal egy iráni katonai vezető egy másik szuverén államban, Irakban??)

Kettejük likvidálása – különösen Szulejmánié – valójában még nagyobb katonai eredmény, mint amikor annak idején Osama bin Ladennel, vagy nemrég az ISIS-t irányító Abu Bakra al-Bagdadival végeztek. Utóbbiak ugyanis gyakorlatilag teljes elszigeteltségben voltak, és bár komoly terror-hálózatot irányítottak, de ezt csak korlátozottan tudták tenni; Szulejmáni viszont szabadon járt-kelhetett a Közel-Keleten. A konkrét személy likvidálásán túl ugyanakkor ez egy rendkívül fontos és határozott üzenet Iránnak és minden olyan további államnak, amely destabilizálni igyekszik a világ valamely régióját. Az üzenet nagyon egyszerű, ahogy az ausztrálok mondanák: mi nem pókokat baszunk. Vagyis: vége az Obama-féle pipogya, frázispufogtató, gyengekezű bénázásnak; ha valaki megtámad minket, Ludas Matyi háromszor fizeti vissza.

Eddig maga a katonai sztori; az igazán izgalmas rész, a politikai persze csak most következik. A világ széplelkei persze teljesen ki vannak borulva. Tán még szentté is avatnák a nemzetközi szinten, hivatalosan is terroristaként nyilvántartott iráni „áldozatokat”. Az elmebeteg, trumpofób hisztérikák (akik a széplelkekkel meglehetős erős átfedést mutató csoportot képeznek) úgyszintén visítanak. És ami a legabszurdabb az egészben: a Demokrata Párt is. Már meg is született az itt látható, kiváló mém: „És most jöjjön a következő trükköm: meg fogom védetni Iránt a demokratákkal”.

És tényleg: mintha totálisan kretének lennének (és valóban azok), úgy sétálnak bele Trump csapdájába. Teherán közel-keleti machinációinak megítélésében ugyanis nagyon erős a konszenzus Amerikában: Irán egy egyre nagyobb hatalmi státuszra törekvő, semmilyen eszköztől vissza nem riadó, a terrorizmust nyíltan finanszírozó, veszélyes állam. Ebben mind a politika, mind az átlag szavazók elsöprő többsége egyetért. A józan eszüknek még valamilyen maradékát megőrző néhány demokrata (pl. Joe Biden) azért hozzátette, hogy Szulejmáni egy veszélyes terrorista volt, de ők is abba a retorikába álltak bele, hogy kiiktatásának micsoda szörnyű következményei lesznek, Irán vissza fog vágni, innentől minden egyes amerikai állampolgár veszélyben van otthon, az utcán, stb. Természetesen az akcióra engedélyt adó Trump elnököt akarják ezzel diszkreditálni a választók előtt – csak épp pont az ellenkezőjét érik el ezzel.

Az amerikai nép jelentős része (leszámítva persze a két partvidéken élő, szocializmusra és gendersemlegességre vágyó, liberális értelmiségi hópelyheket) ugyanis úgy gondolkodik, hogy a mitugrászoknak le kell törni a szarvát, nem pedig engedményeket tenni nekik. Márpedig ebből a szempontból Irán a mitugrászok tökéletes példája: azért ennyire gátlástalan hosszú ideje, mert tudta, hogy csak szavakat pufogtatnak vele szemben, fegyvereket sosem. (Az ENSZ most is inkább az USA akcióját ítélte el, de mondjuk, azt, hogy az ENSZ egy gyenge vicc, azt már jó ideje tudjuk, ha más nem, az Izraelt elítélő sorozatos határozatok miatt, vagy amióta az Emberi Jogi Tanácsában olyan országok ülnek, mint Eritrea vagy Szomália…)

Nos, most az USA megmutatta, hogy nincs több szarakodás vele szemben. Persze, Irán puffog, fenyegetőzik, nyíltan sosem fogja beismerni megszeppentségét. Mint ahogy azt sem, hogy az országot irányító rezsim valójában igencsak népszerűtlen, Kászim Szulejmáni pedig egy különösen rettegett, gyűlölt figura volt, aki például a néhány évvel ezelőtti diáktüntetések véres leverésében is kulcsszerepet vállalt. Korántsem arról van tehát szó, hogy az Egyesült Államok Iránnal, a perzsa néppel szemben lenne ellenséges – olyannyira nem, hogy az USA-ban élő, jelentős számú, anno épp a teokratikus diktatúra elől elmenekült perzsa kisebbség nagy örömmel fogadta Szulejmáni likvidálását. De még csak megdönteni sem akarja az USA a rezsimet: Trump és környezete nagyon is tisztában van azzal, hogy milyen tragikus következménye van annak, amikor a Közel-Keleten vagy Észak-Afrikában – a demokrácia nevében – kívülről döntenek meg kormányokat. Ez vezetett az Al-Kaida, majd az ISIS felemelkedéséhez, az általános káoszhoz, és az Európát sújtó migránsáradathoz is. Épp a demokraták voltak felelősek ezért, épp ők voltak azok, akik Obama vezetésével nem csak katonai vagy terrorista konvojokat bombáztak szét, hanem komplett államokat is, teljesen felborítva évtizedes, kialakult status quo-kat, és ezzel együtt a békét. Irán épp az ilyen törékeny status quo-k felborításában érdekelt, ezt a fajta felforgató tevékenységet végzi jó ideje (Szíriában, Libanonban, Jemenben, különböző katonai és félkatonai szervezetek, terrorista csoportok, a Hezbollah, stb. szervezésével, finanszírozásával és működtetésével.)

De nem csak Obama, hanem már az ifjabbik Bush is a „rezsimváltás” doktrínáját követte. Vagyis: katonai erővel elfoglalni az országot, kiiktatni a vezetőket, majd megpróbálni meggyőzni a népet, hogy „mi vagyunk a felszabadítók”. A Trump-doktrína egészen más: hatékony csapást mérni a terroristákra, majd pedig hazahozni a katonákat. Lehet sipítozni, lehet védeni Iránt, lehet nem érteni a világpolitikát, lehet szokás szerint éjjel-nappal szidni Trumpot – vagy meg lehet nézni a tényeket. Egy 2018-as szíriai légicsapás, majd pedig 2019-ben az ISIS vezetőjének likvidálása után ez a harmadik sikeres akció ezen doktrína alapján.

Szóval Iránnak az USA most megmutatta, hogy ki az erősebb. Kínával szemben nyilván már nem lenne ilyen egyszerű a helyzet, de épp ezért fontos, hogy Kína is lássa: messze van még az a pillanat, amikor katonai képessége akárcsak megközelítheti az Egyesült Államokét. A mostani akcióval az USA tehát nem hogy nem növelte egy komolyabb nemzetközi konfliktus, egy esetleges háború veszélyét, hanem épp ellenkezőleg: jelentősen csökkentette azt.