Az egyetértésből most tovább kell lépni a cselekvésre – PS-interjú Szeberin Zoltán profilvezető érsebésszel
Egy hónapja világgá kürtölte az ellenzéki sajtó, hogy egyetlen szakorvos halálával instabillá vált a budapesti érsebészeti ellátás, ami természetesen így nem igaz. A Péterfy Sándor utcai Kórházból márciusban egyszerre távozott két érsebész és egy rezidens egy másik intézetbe, és az ekkor egyedül ott maradt orvos júniusi halála miatt szűnt meg a sürgősségi érsebészeti ellátás, amelyet más budapesti kórházak vettek át. Például az, ahova az említett érsebészek átmentek. Baj viszont még akkor is van, ha az ellenzéki média túlfújta az esetet – többek között erről beszélt a Pesti Srácoknak dr. Szeberin Zoltán, a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság elnöke. A szakorvos egyúttal felvázolta azokat a szakmai javaslatokat, amelyekkel rövidtávon növelhető lenne az ellátás stabilitása.
Június végén bejárta a hír az ellenzéki sajtót, hogy dr. Tóth Gyula váratlan halála nyomán instabillá vált a fővárosi ügyeleti ellátás, mert érsebész nélkül maradt a Péterfy baleseti központja. Mi a valós helyzet?
A Péterfy utcai kórház és az Országos Baleseti Intézet (ahol dr. Tóth Gyula az érsebész részleg vezetője volt – a szerk.) egybe tartoznak, vagyis a Péterfy a budapesti területi kötelezettsége mellett ellátja a baleseti intézet érsérültjeit is. A Péterfy érsebészetéről idén márciusban távozott két orvos és egy rezidens a Gottsegen György Országos Kardiológiai Intézetbe (GOKI), akkor maradt hirtelen egyedül a nemrég elhunyt kolléga, miközben a szabályozás szerint legalább három érsebész szakorvosnak kell lennie egy ilyen profillal is rendelkező kórházban. Emiatt a Péterfy már akkor kiszállt a budapesti sürgősségi érsebészeti ügyeletből, miközben változatlanul elvégezték ott a tervezett érsebészeti műtéteket, és ellátták az ilyen jellegű baleseti sérülteket is egy orvos és egy rezidens által. Ez ritka helyzet, hogy az egyetlen szakorvos esik ki az adott kórház egy részlegéről.
Világos, hogy a körülmények is szerencsétlenül játszottak össze, de mégiscsak előállhatott egy ilyen helyzet. Milyen rendszerszinten a helyzet?
Kásler miniszter úr azt nyilatkozta, hogy nincs összeomlás, megoldották a helyzetet. Ez tulajdonképpen igaz, hiszen az ellátásba besegítettek más intézetek is (a Semmelweis Egyetem Városmajori Klinikája és a GOKI), de az alapprobléma, amely miatt a helyzet előállhatott, továbbra is fennáll. Ha ezen nem változtatunk, meg fog ismétlődni a júniusi eset. Az alapprobléma, hogy lakosságarányosan kevés az aktív, ügyeletet adó, állami egészségügyben dolgozó érsebész, különösen a közép-magyarországi régióban, ahova 3-3,5 millió ember ellátása tartozik. A Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság és a szakmai kollégium már többször letette az illetékesek asztalára a jelentést, hogy kevés az érsebész, sőt, várhatóan a nyugdíjazások miatt néhány éven belül még kevesebb lesz. Az utánpótlás megszervezése elengedhetetlen, de nagyjából tíz év, mire valakiből profi szakorvos lesz, úgyhogy a várt utánpótlás beéréséig az ellátás átszervezése már ma szükséges a régióban. A meglévő érsebészeti centrumok összevonása lenne megoldás, így kevesebb helyre összpontosulhatna a meglévő szűkös humán erőforrás.
A leendő centrumkórházak nem oldják meg ezt a gondot?
Örömmel üdvözöltük a centrumkórházak tervét a kormányprogramban, együtt is működünk a miniszter úrral és a szakállamtitkárokkal. Az érsebészet azonban jellemzően sürgős esetekkel szembesül, és ezek a betegek nem várják meg a centrumkórházak kialakítását, felépítését. Ha ezek a beavatkozások késedelmet szenvednek, akkor annak drámai következményei vannak: gutaütés, láblevágás vagy halál. Már most meg kell lépni a változtatásokat, sőt, tegnap meg kellett volna, hogy elkerüljük a drámai helyzeteket, mert nem fér bele további 3-4 év. Ezért próbálunk minden követ megmozgatni, hiszen például az amputációk magas számát is csökkenteni lehetne, ha az átgondolt és kellőképpen központosított érsebészeti ellátási rendszer révén eljutnának az adott esetben órákon belül szükséges műtétig. A központosítás továbbá a személyi és a tárgyi feltételeken, vagyis a létszámon, az orvosi rutinon, valamint a gépi felszereltségen is javítana. Országos szintre kitekintve jól hangzik például, hogy legyen minden megyeszékhelyen érsebészet, de nincs ennyi szakorvos, nem is lesz, és megkockáztatom, hogy nincs is szükség ennyire. A helyi érdekek azonban ezt sokszor felülírják.
Tehát mindenki szeretné, hogy náluk megmaradjon.
Igen, mindenki szeretné, hogy bármi baj van, ott legyen a közelben mindenféle szakorvos, de ez nem lehetséges, ez sehol a világon nincs így, nálunk sokkal gazdagabb országokban sem. A különleges képesítést és sok eszközt igénylő, speciális szakorvosi területeknek, mint például az érsebészet vagy az idegsebészet, nem kell mindenhol ott lenniük, mint például a belgyógyászatnak vagy a szülészetnek. Komárom-Esztergom megyében például évek óta nincs érsebészet, viszont közel van Budapest. Azt is érdemes mérlegelni, hogy akinek érsebészeti ellátásra van szüksége, mit szeretne inkább. Operálja meg egy érsebész egy olyan megyei kórházban, ahol évente két ilyen műtétet végeznek, vagy inkább hozzák el egy óra alatt egy budapesti központba, ahol a szakorvos európai szintű műtőben évi ötvenet? Egy közelmúltban megjelent, hazai, a főütőér tágulatainak műtéteivel foglalkozó felmérés szerint a kis érsebészeti ellátóhelyek esetében négyszeres a halálozási arány, mint a nagy központokban.
Hol és hogyan lehetne megoldani ezt a centralizálást a Magyar Angiológiai és Érsebészeti Társaság szerint?
Ez egészségpolitikai feladat. A szakma abban tud segíteni, hogy jelzi: az említett 3-3,5 millió emberre nem kellene több négy nagy érsebészeti központnál. Most a Péterfyt is beleszámolva van hét. Országosan 15-16 ilyen központot terveznénk a mostani 29 helyett. Az irány tehát jó, a centrumkórházakkal négy ilyen budapesti központ lesz, de a beteg már holnap jön, és emiatt vannak folyamatosan a problémák. Az elvvel egyébként mindenki egyetért, de amikor arról van szó, hogy melyik szűnjön meg, akkor mindenki úgy van vele, hogy a miénk azért maradjon meg. Erről nem az én tisztem dönteni, de az zavaró, hogy évek óta csak beszélünk a változtatásokról.
Az egészségügy témájában megkerülhetetlen a pénzügyi helyzet...
Az érsebészetben például gondot jelent, hogy a baleseti és sürgősségi ellátás helyett elmennek a szakorvosok a magánellátásba visszereket operálni. Én is úgy látom, hogy ma már főleg nem a külföld, hanem inkább a hazai magánszféra elszívó ereje érvényesül. Ott nincs hálapénz, hanem konkrét árak vannak, és a növekvő fizetőképes kereslet miatt egyre jobban megéri anyagilag; nincs ügyelet, kevesebb a stressz, miközben az állami ellátásban dolgozó orvosok egyre túlterheltebbek. Ha nem fizetik meg őket rendesen, még többen fognak átmenni magánorvosnak. Az orvostársadalom is méltányolja, hogy történt előrelépés az elmúlt években, és nem is német szintű fizetést várnak el, ugyanakkor a V4-es országokkal összevetve, egy cseh vagy egy lengyel szakorvos fizetése hozzávetőleg két-háromszorosa a magyarnak. A másik komoly gond a beavatkozások finanszírozása, amely az évtizedekkel ezelőtti műszaki fejlettségre szabva állapította meg, hogy melyik műtétért mennyit kap egy kórház. Ha például egy katéteres, sztentbeültetéses műtéttel megmentem a beteg lábát, a kórháznak veszteséget okozok a rossz finanszírozás miatt.
Ez hogy lehet?
Ezek a technikák a jelenlegi érsebészeti finanszírozás bevezetése óta jelentek meg, és drágák a gép- és eszközigényük miatt. Van olyan kórház emiatt Budapest környékén, ahol a katéteres értágító műtétnél a sima tágítás elégtelensége esetén nem engednek behelyezni érfalat kitámasztó sztentet. A rossz finanszírozás miatt, a kórházaknak fiskális szempontból sokszor nem éri meg a legkorszerűbb, komplex beavatkozást elvégezni. Ez az orvos számára is lehetetlen helyzet. Ha centralizálnák a speciális ellátásokat, rendeznék az orvosok fizetését, és az orvostudomány műszaki fejlődéséhez igazítanák a finanszírozást, nagyon sokat javíthatnának a helyzeten addig is, amíg felépülnek a centrumkórházak, de ezek a lépések csak együttesen lennének hatásosak. És van egy negyedik dolog is: az orvos-utánpótlást rettentően demoralizálja, ha azt látja, hogy ők is ugyanúgy túlterheltek lesznek, rengeteg ügyelettel, alacsony fizetéssel, mire tíz év után odaérnek, hogy képzett szakorvossá válnak.
Hol és miért akadnak el a változtatásokra tett szakmai javaslatok?
Ezt nem tudom, de most, hogy növekszik a baj, a Nemzeti Egészségbiztosítási Alapkezelő felvette velünk a kapcsolatot az egy évvel ezelőtti finanszírozási elképzelésünk ügyében, mely elsősorban az elszomorító hazai amputációs arány javítását célozza. Visszatérve a működési rendszerre, a nagyobb vidéki érsebészeti központok 500-600 ezer embert látnak el, Budapesten és környékén viszont sokkal nagyobb a terhelés, így itt az ellátás megszervezése is nehezebb. A mostani, forgó rendszerű ügyelet megváltoztatását is javasoltuk állandó területi ügyeletre, mert ez is számos gondot okoz a betegirányítás terén, és szerencsére erre is van fogadókészség, de egyelőre ebben is csak egyetértés van, változás nincs. Nem könnyíti a helyzetet, hogy időről-időre más államtitkárral, osztályvezetővel kell tárgyalnunk ugyanarról, márpedig az egyetértésből halaszthatatlanul tovább kell lépni a cselekvésre.
