Utószó

„Akik nem ismerik a múltat, arra ítéltetnek, hogy újra átéljék azt” George Santayana

Sokan és sokféleképpen vonták kétségbe az előzőekben megjelent négy írásom lehetséges voltát. A sokféle kifogásnak volt egy közös pontja, ez úgy szólt: „lehetetlen”. És valóban. Ki hiszi el, hogy akár 10-20%-nyi bevándorló uralma alá hajthat ilyen nagy többséget? Lehetetlen – mondták. Azt is mondták, hogy ne hivatkozzam azokra a dolgokra, amelyek oly régen történtek, mikor még Róma és légiói uralták az ismert világot. Hát legyen, álljon itt egy nem oly régi példa. Hevenyészett történelemóra következik.

1881 tavaszán Oroszországban meggyilkolták II. Sándor cárt. A gyilkosai a Narodnaja Volja nevű szervezet tagjai voltak, akik között kétségtelenül számos zsidó volt, bár magát a merényletet egy Ignacy Hryniewiecki nevű lengyel követte el. Még egy igazi grófnő is volt a merénylők csoportjában, Szofja Perovszka, akit aztán a többi merénylővel együtt felakasztottak. Oroszországban már azidőtájt is sokak által vallott nézet volt, hogy a zsidók állnak minden felforgató esemény és ideológia hátterében, el is terjedt, hogy a cárt a zsidók gyilkolták meg. Ezért

aztán országszerte pogromok kezdődtek és rengeteg zsidót gyilkoltak meg

. Az oroszországi pogromok nyomán, kihasználva az oszmán birodalom toleráns magatartását, először érkeztek Palesztinába jelentősebb zsidó menekültcsoportok.

Ez volt az úgynevezett első alija.

Ezután még több nagy bevándorlási hullám következett, melyeknek hatására Palesztina zsidó lakossága több százezerre növekedett.

Minden zsidó igazi menekült volt. Nemigen voltak közöttük gazdasági okokból bevándorlók.

A legtöbben szó szerint az életüket mentették és valóban jogosultak voltak mindenféle humanitárius elbánásra és segítségre. A britek – ennek megfelelően – 1917-ben kiadják az akkori külügyminiszter jegyezte Balfour-nyilatkozot, mely elismeri a zsidók jogát a letelepedésre.

A náci hatalomátvétel után Európából újabb, még nagyobb menekülthullám indult el Palesztinába.

Végül a második világháború után a túlélő zsidók indultak nagy számban az ígéret földjére. Senki nem vállalta a felelősséget, hogy egy olyan népet, melyet ennyi szerencsétlenség sújtott, erőszakkal gátoljon meg a békés otthon megtalálásában. Az angolok – a kezdeti erőtlen korlátozó próbálkozások után – a nemzetközi humanitárius felháborodás hatására, beletörődtek az újabb,

minden előzőnél nagyobb menekülthullám beengedésébe a brit mandátumterületre

. Nem tehettek mást, még rasszistának nézték volna őket. A „migránsok” és az „őslakosok” között – természetszerűleg – a kezdetektől nem volt felhőtlen a viszony. Eleinte sokan

voltak az ábrándozók, akik úgy vélték, hogy az őslakosok és a bevándorlók majd békésen fognak egymás mellett élni

. 1938-ban a legnagyobb tekintélyű élő zsidó, Einstein azt mondta: „

Sokkal jobban örülnék egy, az arabokkal való békés együttélésen alapuló ésszerű megegyezésnek, mint egy zsidó államnak. A judaizmus valódi természetének ismeretében nem vonz egy határokkal, hadsereggel és mégoly szerény világi hatalommal rendelkező zsidó állam gondolata. Félek attól, hogy a judaizmus kárt fog szenvedni, főként a saját sorainkban dúló szűk látókörű nacionalizmus kifejlődésétől.

”

Ám az ábrándokon túl ott voltak azok, akik reálisan nézték a dolgokat és ismerték a való világot.

Mindkét fél részéről sor került erőszakos akciókra és ezek hatására alakulnak meg az első, fegyveres zsidó önvédelmi alakulatok, köztük a később nagy szerepet játszó Hagana, Zsabotyinszkij, egy odesszai születésű militáns vezetésével. Zsabotyinszkij egyáltalán nem volt idealista. Pontosan tudta, hogy céljai megvalósításához két dologra van szükség:

fegyveres erőre és a bevándorlás gyorsítására, a zsidó népesség minél nagyobb számának elérésére

. Az ő véleménye szerint: „

Lehetetlen a köztünk és az arabok közötti önkéntes megegyezésről álmodozni – akár most, akár a belátható jövőben. Minden nemzet, legyen bár civilizált vagy primitív, nemzeti otthonának tekinti a maga földjét, amelynek örök időkre egyedüli birtokosa kíván maradni. Az ilyen nemzet önként soha nem nyugszik bele új birtokosok megjelenésébe, de még a velük való társas viszonyba sem.

” Zsabotyinszkij mindebből azt szűrte le, hogy az arabokat csak „

a zsidó szuronyok vasfala

" bírhatja rá az elkerülhetetlenbe való bele nyugvásra.

A későbbi események igazolták a véleményét.

A militáns zsidó szervezetek, a Hagana, az Irgun, a Stern-csoport,

számtalan támadást intéztek mind a britek, mind pedig az palesztin őslakosság ellen

. A céljuk kettős volt. Egyrészt elvenni az angolok kedvét az egész protektorátus fenn tartásától, másrészt pedig minél több arabot rávenni a menekülésre, hogy az etnikai arányok számukra kedvezően változzanak.

Mindkét célt sikerült elérni

és 1948. május 14-én Dávid Ben-Gurion kikiáltott a független Izrael államot. Íme feleim. Látható, hogy

egy védekezésre képtelen, megosztott, tétova többség között hogyan jutnak uralomra azok a szegény árva menekültek

. Nem kell hozzá más, csak az őslakosok tehetetlensége és egy jól szervezett, fanatikus csoport, amely nem riad vissza a terrortól. Nézhetjük a dolgot mindkét fél szemszögéből és azt fogjuk látni, hogy mindeniknek „

igaza

” van és ez a végzet receptje. Ki vitathatná el az üldözött zsidóktól a jogot arra, hogy saját biztonságos otthont találjanak a világban? És ugyancsak ki vitathatná el, hogy a palesztinoknak joga van békében élni azon a földön melyet évszázadok óta a magukénak tudnak? Csakhogy két „

igazság

”

egyszerre nem létezik, a win-win helyzet kizárólag a libsi álmokban lehetséges

. A valóságban ha valaki győz, akkor egy másik szükségképpen veszít. Az élet nem egy hajókirándulás. Bőven van mitől tartani.