Filmekről

„A valósághű felháborodás annak áruvédjegyévé lesz, akinek egy új eszmét kell szállítania az üzem számára.” Max Horkheimer - Theodor W. Adorno: A kultúripar A felvilágosodás mint a tömegek becsapása

Azt írják, bemutatták a „Dheepan” című filmet, mely „Arany pálma” díjat nyert Cannesban; meg fognak lepődni, de az alkotás a bevándorlásról szól. Az örömódai hangvételű híradás szerint 107 előadáson 548 ember tekintette meg. Rögtön kezdésnek. Mi lesz még itt! Ez ugyebár – bárhogyan is számoljuk – kicsit több mint 5 néző, átlagosan. Kifejezetten tömegiszonyban szenvedők számára ajánlott tehát az alkotás, elvégre diszkrimináció lenne, ha ők nem járhatnának moziba.

A film egy sri-lankai (lánykori nevén Ceylon) menekült történetét meséli el, aki természetesen talpig becsületes és derék, attól az apró szépséghibától eltekintve, hogy nem a saját papírjaival tartózkodik a kies Franciaországban, tehát hazudott a bevándorlási hatóságoknak, de ne akadjunk fenn ezen apróságon. A migráns nyilvánvalóan csak azért hazudik, mert különben olyannyira tökéletes lenne, hogy az bizonyára idegesítene bennünket bűnös, fehér európaiakat, tehát pusztán csak tekintettel van ránk. A jeles művészi alkotás elgondolkodtató és

érdekes kérdéseket vet fel a „művészi szabadság” úton-útfélen hangoztatott dogmája szempontjából

, amely szabadság ugyebár a liberális demokráciák talpköve. Közönséges értelemben azt hinnénk, a művészet szabadsága azt jelenti, hogy a művész – bárki is legyen az – akkor és arról műalkot, amikor és amiről akar, a gonosz hatalom pedig nem pofázik bele. Ez esetben bárki lehet művész, ha akar az lenni, a tökéletesen hülye, tehetségtelen ám annál lelkesebb műkedvelő is, lásd slam poetry. Ez jól is hangzik így, van azonban némi bökkenő. A művészet ugyanis, az asztalfióknak irkált irodalmi műveken túl, többnyire pénzbe kerül. Nem is kevésbe. A fentebb idézett Horkheimer – Adorno szerzőpáros analízise szerint

a kultúripar ezért keresi a mindent uraló hatalom kegyeit és termel annak érdekei/igényei szerint

. Ők azonban még egy egyszerű és naiv korban éltek, mikor a művészet még többé-kevésbé saját termékeinek eladásából tartotta fenn magát. Boldog idők! Manapság a művészeti projektekre pénzt kell „

szerezni

”. A „

szerzés

” kényszere pedig szükségképpen

létrehozta a közvetítők kasztját, akik eldöntik, hogy az adott terv mennyiben érdemes a támogatásra

. Hogy a pénz maga honnan származik, annak taglalása messze meghaladná ezen írás kereteit. Adottak tehát a pénz elosztói, a nyilvánvalóan tévedhetetlen esztétikai ízléssel megáldott kevesek, és az ő döntéseik emelik menybe, vagy taszítják le Olimposzról a művészeket. Ezek az emberek nem ugyanazok világszerte, de – a végtermékből ítélve – tökéletesen egyformák. Ők tanítanak a társadalomtudományi tanszékeken, ők írják a filmkritikákat,

ők mondják meg, hogy mi a „művészet”

. Egészen pontosan azt még nem sikerült megmondani, mi a „

művészet

”, azt viszont annál inkább, mi nem az: minden ami nekik nem tetszik. És itt nem esztétikáról van szó, nem formáról, tartalomról, vagy más efféléről,

hanem arról, ők milyennek szeretnék látni a világot

. A filmgyártás, boldogtalan korunkban, jól kitapintható módon kettészakadt. Lett egy profán „

kommerciális

” és egy spirituális, „

művészi

” ága. Míg a profán a bevételekre hajt, addig a spirituális az európai fesztiváldíjakra, hiszen nincs ma már olyan istenhátamögötti kisváros, ahol legalább egy filmfesztivál ne lenne. Vagy több. A helyzet, a látszat ellenére az, hogy a két ág tulajdonképpen egyforma, eltekintve attól a jelentéktelen különbségtől, hogy

a nézők tetszését sokkal nehezebb elnyerni, mint a filmesztétákét

. Abban viszont hasonlók, hogy

a filmművészet nem a világot ábrázolja, amilyen az valójában, hanem azt, hogy a művészek és finanszírozóik szerint milyennek kéne lennie

. Így kerülnek a kommersz filmekbe a buzi kovbojok és tömegével a szellemes, okos négerek. Nincs film nélkülük, amint a pozitív hős sem dohányozhat. Persze igazságtalan vagyok, van még más különbség is, például a művészfilmben a buzi kovbojt lelövik a gonosz fasiszták, míg a kommersz filmben boldogan ellovagol transzvesztita lován a naplementébe. Félreértés ne essék, bizonyára vannak buzi kovbojok és szellemes, okos négerek is. Na de mindenütt és mindig? Nem állom meg, hogy elmeséljem, egyszer a rossz idő, hosszabb ideig, egy olyan csehóba kényszerített, ahol bömbölve ment a televízió. Valamiféle filmet adtak, amely az ókori Rómában játszódott, ahogyan ki tudtam venni, az alkotók szerint valamikor Caesar halála után. Van egy gyengeségem: a tökéletes hülyeség megigéz, mint riadt madarat a kígyó tekintete. A szememet nem tudtam levenni a képernyőről,

ahol éppen valamiféle elkallódott római légiót kerestek

. Ez ugyebár önmagában is érdekes, mert a rómaiak, gondos népek lévén, általában számon tartották a légióikat, arról nem is beszélve, hogy hogyan kallódik el egy egész légió, 5-6 ezer ember, plusz a kurvák, rabszolga-kereskedők és egyéb tábori személyzet. Az igazi meglepetés azonban akkor érkezett, mikor a légió előkerült. A légió legátusa és teljes vezérkara irdatlan, benga négerekből állt, ahogyan az – a film készítői által sugallt módon – Rómában minden bizonnyal szokásos volt. Az emberek a kocsmában pedig ültek a fröccsük mellett és

nézték, amint az atlanti civilizáció bölcsőjét ringató szerecsenek harcba szálltak a jó ügyért

. Hiszen így volt biztosan, hogy máshogyan, mert a történelemórán, amúgy szénszünet volt. Erős késztetést éreztem, hogy fennhangon népnevelésbe bocsátkozzak a Római Birodalom történetéről és szokásairól, de – a testi épségem szempontjából szerencsésen – elvetettem ezt az ötletet és inkább ittam egyet. Vagy többet. Közjáték vége. A kultúripar szüntelen dolgozik, tanulságos történetekkel lásson el bennünket. Fontos dolog ez, mert a világ globálissá vált. És aki bírja a szabadidő-ember (Freizeitler, ahogyan Adorno nevezte, ha már Willkommneskultur) figyelmét,

az mondja meg, hogy mi is a „valóság”

. Az emberek pedig zabálják, mint a zsenge kerti borsót és egy idő után mindenféle furcsa dolgok is természetesnek tűnnek már nekik – mint a buzi tehenészek, hazudós, ám derék ceyloniak és néger rómaiak – mert „

ilyen a világ

”. Pedig nem, még nem ilyen, hanem ilyenné teszik éppen.