A művészetről

A fenti kétségbeesett mondat akkor hagyta el a menekülő császár száját, mikor a Via Salaria és Via Nomentana közt a negyedik mérföldkőnél fekvő vidéki birtokán éppen öngyilkosságra készült. Megtudta ugyanis, hogy amennyiben a szenátus vádat emel ellene, akkor „a meztelenre vetkőztetett ember nyakát befogják egy villába, testét meg halálra vesszőzik” és ezt kritikai túlzásnak tartotta volna. Meséli nekünk Suetonius a „Caesarok élete” című művében.

Nero, bár élet halál ura volt Rómában és tulajdonképpen az egész ismert világon 14 éven keresztül,

igazából művésznek tartotta magát

. Fel is lépett, óriási sikerrel, bár ebben a sikerben nyilván szerepet játszott császári mellékfoglalkozása is. Mert művésznek lenni jó. Hogy művésznek, vagy császárnak volt rosszabb, azt ma már nehéz eldönteni, amint azt is, hogy

erőszakos halála vajon mennyiben tekinthető akár a műkritika szélsőséges megnyilvánulásának

. Van persze az a művészi teljesítmény és olyan művész is, aki akár kihozza az emberből ezt a reakciót. Ilyen például jelen írásunk kiváltója is Sicratman, alias Paizs Miklós. Tudják, aki azzal a művészi performansszal hívta fel magára a közfigyelmet, hogy valami rádióban, művészileg felindulva (értsd: tök részegen) ki akarta irtani a keresztényeket. (Bocsánat, közben kiderült, hogy nem ő volt a tettes. Nekem túlságosan hasonlítanak egymásra, úgy látszik.) Bejárta az internet bugyrait a hír, hogy

a nevezett Sicratman a Facebook oldalain kért pénzt a rajongóitól, miután anyagi helyzete súlyossá vált

. A keresztényi könyörület jegyében gondolom. Még szerencse, hogy nem irtotta ki őket, mert kapott is egy csomót. Ez egy nagyszerű innovációnak tekinthető, hiszen felfedezte – a korszellemnek megfelelően –

a virtuális koldulást

. Kényelmes korban élünk ugyanis. Azelőtt a koldus esőben, hóban kiült valami forgalmas helyre, szánni való rongyokba öltözve, kicsavart tagokkal, hogy felkeltse a szánalmat az emberekben és tartotta a markát.

Ma ezt a számítógép előtt ülve néhány sor bepötyögésével sikerült helyettesíteni, méghozzá a konzervatív koldus által elérhetetlen sikerrel.

Ez önmagában, nem érte el az ingerküszöbömet, mert – bevallom – tökéletesen hidegen hagy a Sicratman által művelt tevékenység, illetve nem szeretem szándékosan bosszantani magamat, különösen úgy, hogy a nevezett célja is az, hogy bosszantson. Történt azonban, hogy ügyében - és általában a művészet és a művészek ügyében -

Karafiáth Orsolya közismert irodalmi celeb is szükségesnek tartotta megszólalni

. Ez pedig – Karafiáth személyétől függetlenül is – talán megér néhány sort. Nem kívánom firtatni a jeles költőnő írói, költői munkásságát, mert

úriember nem ír műkritikát közepesnél gyengébb irodalmi teljesítményről, miután az nem sportszerű

. Nem erről van szó, hanem mindarról, amit összehordott a művészetről és a művészekről. Úgy kezdi

, hogy felsorol néhány – általam szerencsére sohasem látott, hallott művészt – akik éppen aktuálisan nyomorognak, illetve már régebben tették ezt.

Nyomorgásuk okaként ama nem túl eredeti (De hát mikor volt Karafiáth eredeti?) okot adva meg, hogy az illetők nem keresnek elég pénzt.

Eme – az életszínvonal szempontjából kétségtelenül hátrányos tény felemlegetése után – felteszi a kérdést: „

Tényleg, miből is él a művész?

” Erre a választ egy keserű kirohanásban kapjuk meg melynek lényege – az előbbivel megegyezően – hogy nagyon kevés pénzt kapnak művészek. Olyannyira, hogy

nem is egy közülük munkára fanyalodik. Rettenetes.

E szörnyű megaláztatás elvonja a figyelmüket és idejüket az alkotástól, pedig attól mindannyiunknak nyilván jobb lenne. Majd egy érdekes kijelentés következik: „

Ideje lenne megérteni, hogy amíg egy orvos operál, egy pék kenyeret süt – azaz azt csinálják, és azért kapják a fizetésüket, amihez jó esetben értenek – , addig a művész épp azért lett művész, mert az íráshoz, énekléshez, szobrászathoz ért.

” Mondjuk a művészek esetében elfelejtette hozzátenni azt az ominózus „

jó esetben”

szóösszetételt, de erről majd később. Végül tudtunkra adja, hogy: „

A művészet nem hobbi. A művészet hivatás.

” És tulajdonképpen innen válik érdekessé a dolog. Eddig Karafiáth.

Akár el is fogadva a kijelentés igazát, nem világos előttem, hogy ha ez így is van miért ró ez az államra – vagyis rám és a többi adófizetőre – eltartási kötelezettséget? Továbbá az sem érthető, hogy mit is jelent az hogy „hivatás”?

Valamiféle kívülről rámért sorsot, melyet nem tud, nem lehet elkerülni? És ki mérte rá vajon? Én eddig úgy tudtam, hogy

az ember ura a maga sorsának, ő dönt, hogy verset ír, vagy szőlőt kapál

. Olyan nincs – a konkrét, testi képtelenségen túl – hogy valaki nem tud kapálni. Nem olyan bonyolult az. Bárki megtanulja öt perc alatt. És – kövezzenek bár meg – de többre becsülöm azt, aki jól kapál, mint aki rossz verseket ír. Egyrészt aki jól kapál, az nem idegesít engem, ellentétben azzal, aki rossz verseket ír, másrészt társadalmilag is hasznosabbnak ítélem a gyommentesítését, mint a „

művészeti

” környezetszennyezést. További érv a kapálás mellett, hogy azt – ellentétben ezek szerint a művészettel –

fizetik is, így nem kell koldulni mellette

. Van itt azután egy további, mondhatnónk teoretikus probléma is. Az értelem matadorai a modernitásban úgy döntöttek, hogy

nem lehet meghatározását adni annak, mi is a művészet

. Ez azután azzal a nem kívánt mellékhatással jár, hogy az sem határozható meg „

objektíven

”, hogy ki a művész.

Mármost, ha a bárkit, aki művésznek vallja magát, a társadalomnak kötelessége eltartani, akkor holnaptól mindenki művész lesz. De ki tartja majd el?

Sicratman és társai bevallott célja, a „

polgárpukkasztás

”, amivel nincs is semmi baj, mindenki azt pukkaszt akit, vagy amit akar, csak az visszás, hogy

utána elvárja, hogy a pukkasztottak tartsák el

. Paradox módon minél sikeresebb a művészete, annál kevésbé akarják majd eltartani a pukkasztottak. Paizs igazi mai művész. Ő pontosan és kifejezetten nem „

azért lett művész, mert az íráshoz, énekléshez, szobrászathoz ért.”

Hanem mert úgy vélte – és helyesen –,

hogy akkor nem kell semmiféle munkával terhelni érzékeny lényét

és mert olyan hülye korban élünk, hogy megtehette. Rendszeresen zenésznek aposztrofálják – mint Mozartot – ehhez képest nem játszik hangszeren és nem tud énekelni sem. Azt pedig, hogy valaki kínrímekbe szedve tud káromkodni engedtessék meg nekem, hogy ne tekintsem a tradicionális értelembe vett alkotó „

művészetnek

”. Úgy van az, hogy

manapság minden agresszív kisebbség, a buziktól az anarchistákon át a modern „művészekig”, elvárja, hogy a gyűlölt „többség” tartsa el

, akiket egyébként megvetnek és jó esetben nem kiirtani akarnak, hanem meg akarnak téríteni a maguk igazára. Ha ez egyszer sikerül, akkor aztán mindannyian jól éhen halnak. És az Istenek ajkáról homéroszi kacaj hallatszik majd.