Arcmások II. - a bohóc

Történt, hogy 1867-ben III. Napóleon császár – becenevén a kis Napóleon – vételi ajánlatot tett a luxemburgi nagyhercegnek, aki egy személyben holland király is volt. Az ajánlat tárgya a nevezett hercegség megvásárlása volt, meghatározott összeg ellenében. Mivel Bismarck kancellár hevesen ellenezte a dolgot, így az üzlet meghiúsult.

Elgondolkodtató, hogy efféle ajánlat egyáltalán megszülethetett egy államra vonatkozóan. A derék luxemburgiakat nem kérdezték, mert nyilván biztosak voltak benne, ha az ár jó, akkor ők benne vannak. Voltak ugyan régebbi példák országok, országrészek, mint például Alaszka – ahogyan sokan nevezték: „Andrew Johnson elnök jegesmedvekertjének” – amerikai megvásárlása az orosz cártól, ezek azonban távoli, ismeretlen, embernemjárta helyek voltak, ellentétben Luxemburggal, amely Nyugat-Európa közepén feküdt. Persze nem tudhatjuk, mi járt a derék császár eszében, de biztosnak látszik, hogy úgy gondolta: Luxemburgban minden eladó. Ugyan a „luxemburgi kérdés” ráirányította a világ figyelmét a mini-államra és londoni egyezmény kimondta Luxemburg örök függetlenségét, a pénzhez való vallásos viszony azonban mit sem változott. Nyilván a tudatalatti játéka, hogy ez a történet jutott eszembe mikor arra gondoltam, másodjára Jean-Claude Juncker-ről, az Európai Bizottság elnökéről kéne írni. Végül is oly sok minden köti össze Schulz barátunkkal.

Itt van mindjárt a szesz.

Ha a döntések és a döntéseket megalapozó elmebaj eredetét keressük, akkor ugyanúgy Merkelt találjuk.

Olyan emberek kellenek, akiknek biztosan nincsenek a következő poháron túlmenő elképzelései.