A bolondok bosszúja

Az ifjabbik Plinius írja egyik levelében, hogy a volt praetort Larcius Macedot, aki Plinius szerint maga is rabszolga származék volt, a rabszolgái félig agyonverték a fürdőben. A szerző azt is megjegyzi, hogy származása ellenére, vagy éppen azért, roppant brutálisan bánt velük. Elkövették azonban azt a hibát, hogy nem győződtek meg róla: valóban meghalt-e. Az udvaron jobban lett, elmondta mi történt vele, így a tetteseket kivégezték, ezt még negvárta és meghalt. Ahogyan Plinius írja: „aztán elhunyt, a bosszú vigasztaló érzésével, mert még megérte, hogy úgy torolják meg halálát, ahogy a meggyilkoltakét szokás”. Mert egyes emberek már csak ilyenek, még halálában is vigasztalja őket a bosszú gondolata, pedig akkor már hiába minden.

Onnan jutott eszembe ez a levél, hogy

jelent meg a minap a brit Express című kiadványban. Az interjúban bizonyos Hans-Olaf Henkel nevű német EP-képviselő nyilatkozik arról, hogy a brexit nagyrészt Guy Verhofstadtnak köszönhető, aki most mindenáron bosszút akar állni Anglián, holott – Henkel szerint – pontosan neki köszönhető a sziget népének döntése. Verhofstadt szerepe az ügyben azért is pikáns, mert a másik IQ-matador Schulz – még parlamenti elnök korában – pont őt nevezte ki a Brexittel foglalkozó csoport vezetőjévé. Henkel szerint vannak, akik bosszút akarnak állni Nagy Britannián, amiért merészelt kilépni és a kilépéssel egyben az ő politikájukról is – ha ez az volt – állított ki meglehetősen rossz bizonyítványt. A nevezett Vehofstadt úr portréját

, ehhez azután azóta sem tudunk hozzátenni.

A nevezett azóta is dühöngő elmebetegként viselkedik, valószínűsítve ama sejtést, hogy az is.

Zárójel. Egyébként megfigyelhető, hogy minél gazdagabb egy ország, annál hülyébb képviselőket küld az EU parlamentjébe, ékes példájaként ama ismert történelmi tapasztalatnak, hogy az egyes országok addig gazdagszanak, amíg az ezzel párhuzamosan növekvő hülyeségük maga alá nem temeti őket. Ennek értelmében a skandináv és a Benelux országokból érkező képviselők különösen súlyos esetnek tűnnek. Megfigyeltem, hogy közöttük különösen sok a nő akik, agyműködési szempontból, semmiben sem különböznek férfi kollégáiktól. Megnyugtató ez. Nekem például segít leküzdeni a kisebbrendűségi érzéseimet. Zárójel bezárva. Henkel úrnak bizonyos értelemben igaza van. Verhofstadt egyike volt azoknak az EU-s mandarinoknak, akik folyamatosan elutasították a britek és mindenki más minden kompromisszumkereső, az ésszerűsítésre irányuló javaslatát, ezzel valójában lehetetlenné téve a megegyezést.

A brüsszeli fejesek ostoba, önhitt pökhendisége bizonyára egyik fontos összetevője volt annak, hogy az angoloknak tele lett a hócipője.

A szigetlakók – már a világosabb színűek – amúgy sohasem tartották magukat európainak. (A fekák meg aztán végképp.) Így aztán nem is tűnt számukra oly ijesztő alternatívának annak elhagyása. Már ha Európa megegyezik a német negyedik birodalommal és egy csomó notórius, ütődött, bürokratával. Ellentétben k-Európa szerencsétlen sorsú népeivel, számukra nem volt mitikus, elérendő cél az „

európaiság

”. Európa nem volt számukra vágyott, csodás, mennyország, a gazdagok és szépek földje, amire csak áhítattal lehet tekintetni. Őket nem oktatta saját européer értelmisége arról, hogy elmaradott, nyamvadt, mucsai senkik, akik nem érnek fel Európa nagyszerűségéhez. A belépésük az EU-ba el is húzódott 1973-ig. Churchill a háború után azt mondta: „

Elsődleges célunk a Brit Nemzetközösség és a Birodalom megmaradt részeinek egysége és konszolidálása. A második az angolul beszélő világ testvéri szövetsége; és a harmadik, az Egyesült Európa, amelynek elkülönült, de szorosan és különlegesen együttműködő szövetségesei és barátai vagyunk

.” A britek a belépés után is annak látták a kontinensen alakuló fura konglomerátumot, ami: jókora piactérnek, ahol gátlástalan alkuszok vitatkoznak a filléreken is, folyamatosan kétségbe vonják egymás becsületét, miközben magukat a legnemesebb ügyek bajnokának állítják. A szédülten kavargó tömegben pedig zsebmetszők, kurvák és sarlatánok lesnek áldozatokra. Így hát a kilépés is pusztán pénzügyi kategóriák kérdése lett.

Brüsszel pedig büntetni akar.

A bosszún túl, még egy szempont is vezérli: példát akarnak statuálni, hogy másoknak ne is jusson eszébe a kilépés. Pedig eszébe fog jutni sokaknak. A 2020-al lejáró pénzügyi év után, a tervek szerint drasztikusan csökkenni fognak a brüsszeli pénzek, a „mag országok” úgy vélik, már pont eleget fizettek a szegényebbeknek azért, hogy gyarmatosítsák őket. Ez az egész dolog végét jelentheti, ám ők úgy gondolják a déli és keleti országok gazdasága és társadalma már annyira összeszövődött az EU-val, hogy a nyamvadtabb országok nem mernek kilépni, akkor sem, ha sokkal kevesebbet, vagy semmit sem kapnak.

Pláne, ha előtte Angliát jól deresre is húzzák.

Pedig ha 2020 után csak cseszegetés érkezik Brüsszelből, ahol továbbra is a verhofstadtok és schulzok az urak, akkor bizony érdemes lesz elgondolkodni. Előtte azonban, a pusztulás előtt még egyszer, tán utoljára, mint Pliniusnál Larcius Macedo, bosszút állnak.