A Spartacus-effektus

Történt, hogy a franciaországi Feketék Szervezeteinek Reprezentatív Tanácsának Elnöke, (Sohasem gondoltam volna, hogy ilyen is van.) Louis-Georges Tin cikket írt a Libération című kiadványba. „Az önök hőseinek némelyike hóhér” - szólt a röpdolgozat üzenete és egyben követelte a szerinte „hóhér” francia héroszok szobrainak eltüntetését.

Persze mint mostanában minden divat ez is Amerikából indult, bár szerintem a farmerrel jobban jártunk. Különösen rühelli Colbert szobrait, akiről köztudott, hogy kitűnő pénzügyminiszter volt, ő hozta létre a haditengerészetet és a gyarmati közigazgatást, azt már kevésbé közismert, hogy nevéhez fűződnek a rabszolgaságot szabályzó törvények is. Mindezt az 1600-as években, mikor ezzel még senkinek semmi baja nem volt – kivéve természetesen a rabszolgákat, de őket nem kérdezték. Na ezért utálja őt a kitűnő Louis-Georges Tin, aki amúgy maga is kicsi, kerek néger. Ezek után – hogy tanácsot is adjon – felveti, hogy a híres néger szabadsághősnek Toussaint Louverture-nak, nincsen egyetlen köztéri szobra sem, holott nyilván megérdemelné. Hogy kinek kell és kinek nem kell szobrot állítani – e kérdés messze meghaladja a jelen dolgozat kereteit, úgyhogy nem is mennék bele. Ellenben érdemes egy pillantást vetni Louis-Georges Tin barátunk hősére, François-Dominique Toussaint Louverture-re.

A jeles férfiú a mai Haitin látta meg a napvilágot, mint egyszerű rabszolga. Miután jó rabszolga volt, megtanulhatott írni, olvasni, és érdemeire tekintettel, 33 éves korában a gazdája felszabadította. Miután rabszolgalázadás tört ki a szigeten annak élére állt, szövetkezett az abban az időben már igencsak lejtmenetben lévő, franciaellenes spanyolokkal és először spanyol generális lett belőle.

II. Fülöp forgott is a sírjában.

Majd elárulta a spanyolokat és a francia Köztársaság pártjára állt. Ott is generális lett belőle, csináltatott is magának szép aranypaszományos egyenruhát. Ebben különösen szépséges férfiú volt. Ellenfeleivel hol politikai, hol katonai eszközökkel leszámolt és egy időre a sziget francia részének diktátora lett. Ebben a minőségében – természetesen tisztán humanizmusból – kötelezővé tette a többi feka számára az ültetvényeken való munkát, ha nem akartak dolgozni, nos, akkor... hát... izé.. rávették őket.

Ennyit a rabszolga-felszabadításról.

Aztán Napóleon elunta, sereget küldött és Franciaországba szállították. Annyi színpadiasság azért még szorult bele, hogy búcsúzoúl valami jó ütőset mondjon: „

Az én megbuktatásommal a feketék szabadságának csak a törzsét döntötték ki. Újra ki fog sarjadni gyökereiből, mert azok mélyek és számosak

.” – üzente némileg kulisszahasogató, szabadságharcos pöffeszkedéssel – na nem a többi négernek, azok a kényszermunka óta már ismerték – hanem az álmélkodó holdkóros fehér értelmiségieknek. Amúgy iskolát csinált, mert azóta sok éven át Haitit néger diktátorok irányították, botrányos kegyetlenséggel; de legalább a sok baj mellett faji elnyomásról nem lehetett szó.

Ezt nevezem én Spartacus-szindrómának.

Spartacus – ki ne ismerné – trák rabszolga-gladiátor volt. Kr. e. 74-ben fellázadt és éveken keresztül rettegésben tartotta Rómát. Sorra megverte a sebtében felállított, kiképzetlen és rosszul vezetett római légiókat. Csak Crassust legalább háromszor. Crassus egyébként a kor leggazdagabb embere, aki gazdagságát politikai, katonai sikerekre akarta átváltani. Tehetségtelen katona volt, oda is veszett a parthusok elleni háborúban, mikor hagyta magát és egész seregét csapdába csalni. Ő ellene érte el kiemelkedő hadi sikereit a rabszolgahad. Ám a végén még ő is legyőzte őket, és csata után a menekülők beleütköztek Pompeius visszatérő tapasztalt, harcedzett légióiba, így aztán hírmondó sem maradt belőlük. Amíg azonban nyeregben voltak a rabszolgahadak fosztogattak, gyilkoltak szerte Itáliában. Feljegyezték, hogy az elfogott római lovagokat gladiátor-harcra kényszerítették, amit a sereg nagy élvezettel nézett végig.

Amint Spartacusnak, úgy Toussaint Louverture-nak sem volt semmi baja a rabszolgasággal, mint intézménnyel. Azzal volt baja, hogy ők a rabszolgák. Nem az elnyomással volt bajuk, hanem azzal, hogy nem ők nyomnak el másokat, sőt őket nyomják el. Hogy mit mondtak a többieknek, az más lapra tartozik; egyszerűen lelkesíteni kellet őket valamivel.

Az elnyomottak, a kizsákmányoltak többnyire semmivel sem különbek elnyomóiknál és kizsákmányolóiknál, ha ők kerülnek felülre.

Sőt. „

Parasztból lesz a legrosszabb úr.

” – tartja a bölcs, magyar közmondás. Ha tehetik, pontosan úgy viselkednek ők is, mint bármely mezei elnyomó, bármit írjanak is a romantikus szabadságvágytól, vagy bármi mástól megrészegült művészek. Ebből lett azután a marxista történelmi mitológiába az ókori osztályharc, ami pontosan annyira valós, mint a kommunista társadalomról szóló lázálmok. Írtak belőle balettet, színdarabot, megfilmesítette Hollywood – csak hogy a legrettenetesebbeket említsem. A nagy kommunista mesemondók hatására a „

munkásmozgalom

” is felkapta a Spartacus nevet és mindenfélét elneveztek róla, a németországi kommunista puccsistáktól a Kőér utcai futballklubig és felsőüdösbürgözdi horgászegyesületig. Mert ha nincs valaminek történelme, akkor írni kell neki egyet.