Az áldozat

Mostanában a mainstream propagandában Ukrajna lett Európa ártatlan szüze, akit mindenki kimenteni vágyik az orosz medve szennyes mancsai közül, hiszen az nyilvánvalóan éppen erőszakot akar tenni rajta. Márpedig a nyugati világ, a félelem és gáncs nélküli lovag, ezt nem engedheti. Hogyan is tehetné.

Az ember már éppen megsajnálni készül az ukránokat – bárkik legyenek is azok – amikor olyan hírek kezdenek terjengeni, melyek szeplőt ejtenek az ártatlan szűz becsületén. Ukrajna új, a narancsos forradalom óta hibátlanul demokratikus vezetése, úgyszintén teljesen demokratikusan úgy tartotta helyesnek, hogy új oktatási törvényt fogadjon el. Az új oktatási törvény gyakorlatilag megtiltja a kisebbségek anyanyelvi oktatását és mindenütt kötelezővé teszi a ukrán nyelvet. Mivel Ukrajna egészen 1991-ig nem létezett, ezért többek véleménye szerint olyan, mint ukrán nyelv sem nagyon létezik, így oktatása kiemelkedő fontosságú, reménykednek ugyanis, hátha az oktatás során majd kialakul. Miután az ukrán nyelv ennyire kétes státuszú, az ukránok roppant kényesek rá, és mivel mindehhez még lobbanékony természetűek is, ezért 2012-ben például vidám parlamenti bokszmeccs keretében kívánták az evvel kapcsolatos alapvető lingvisztikai kérdéseket tisztázni. Júlia Timosenkó – a fején ízléses fonott kalácsot viselő politikus asszony, a nép nyelvén „

gázhercegnő

” – pártjának képviselői verekedtek össze az orosz kisebbség képviselőivel. (Anno 2010-körül, roppantul irigyeltem az ukránokat Timosenkó miatt, hiszen nekünk csak Lendvai Ildikó jutott. Mindkettő szörnyű nőszemély amúgy, de esztétikailag – akkoriban – ég és föld ugyebár. Én ebben a különbségben akkoriban a bennünket évszázadok óta sújtó magyar átok egy különösen súlyos megnyilvánulását láttam.) A parlamenti bokszmeccsből is láthatjuk, hogy a nyelv arrafelé komoly dolognak számít. „

Ab uno disce omnes

”, azaz „

Egy tettből (megismered) valamennyit

”, írja a szállóigévé vált mondatot Vergilius az Aeneisben. A mostani törvény szépen igazolja, hogy valóban egyetlen cselekedetből következtetni lehet a többire is. Ukrajna ugyanis – bár úgy tűnik az EU és Amerika a szívének szottya – egy meglehetősen pocsék ország. Már annak idején, mikor megalapították – na nem az ukránok, hanem tovaris Gorbacsov – határait pontosan azzal a minden etnikai, kulturális, történelmi realitást nélkülöző ostobasággal állapították meg, mint közép-kelet Európa összes országáét. Az etnikai és egyéb konfliktusok kódolva voltak az adott népesség-összetétel mellett és nemsokára ki is törtek.

Persze nem maguktól.

Azután Nuland, amerikai külügyérasszony által emlegetett milliárdok hatására kitört illetve győzött a narancsosnak nevezett forradalom. Ennek kapcsán, a számolatlan dollárok hatására, széles koalíció alakult ki, Sztepan Andrijovics Bandera szélsőségesen zsidógyűlölő, szupernacionalista követőitől az Európa-imádó liberálisokig. Bandera és csapatai oly spontán, fiatalos lelkesedéssel irtották a zsidókat és a lengyeleket, amely még a harcedzett SS Sonderkommandósok szemébe is könnyeket csalt, és mai követőik sem különbek. Az új, forradalmi országot különös módon nem ukrán politikusok irányítják, akik – fura módon – egytől-egyig kötődnek az USA-hoz. Az egyes oligarchák jól felfegyverzett magánhadseregeket tartanak melyek kényük-kedvük szerint vesznek részt a kelet-ukrajnai konfliktusban. A „

forradalom

” után frissen megalakult parlament első intézkedéseinek egyikével korlátozta a kisebbségi nyelvhasználatot és a kulturális autonómiát, valamint közölték abbeli szándékukat, hogy a NATO-hoz és az EU-hoz akarnak csatlakozni. Miután az oroszok nem szerették volna, hogy a szevasztopoli haditengerészeti bázison, melyet béreltek az ukránoktól, amerikai anyahajók állomásozzanak – nem is tudom, miért – annektálták a Krímet, ami egyébként soha a büdös életben nem tartozott Ukrajnához. Majd a további kisebbségi jogokat sértő intézkedéstől tartó keleten lakó oroszok – hátuk mögött Putyinnal és az anyaország támogatásával – fellázadtak. Az ukrán hadsereg a háborút gyors, meglepetésszerű meneküléssel vélte megnyerhetőnek, miközben a tisztikar jelentős része átállt az oroszokhoz, lévén maga is orosz. A háború azóta is tart és a 40 milliós Ukrajna képtelen katonai sikereket elérni és – mint a mostani törvény is mutatja – végképpen képtelen az ésszerű, autonómián alapuló megegyezésre. Ez történt. Nekünk pedig papírunk van róla, a NATO és az EU aláírásával, hogy szeretnünk kell az ukránokat, ha másért nem, hát a mostanában sokat emlegetett „

európai szolidaritás

” okán. Mi több, az oroszokat meg utálni kell ugyanennek a szolidaritásnak a nevében. Csak félve jegyzem meg, hogy az elmúlt évszázadban kétszer voltunk szolidárisak a németekkel. Finoman fogalmazva mérsékelt eredménnyel. Most azt kívánják, hogy harmadszorra is legyünk azok velük, és hogy ez hova fog vezetni, azt nem tudom. A szolidaritás szempontjából úgy tűnik, az tejesen mindegy, hogy az ukránok például nem szeretnek bennünket, nem viszont szolidaritanak, sőt az ott élő magyarok meglévő, nem túl dús oktatási, kulturális autonómiáját tovább akarják korlátozni. Úgy gondolná az ember, hogy ezért az EU-nak velünk, magyarokkal kéne szolidaritást vállalni és ennek keretében mindenféle felpofozást ígérni az ukránoknak, ha nem viselkednek. De nem. Vannak jogaik a migránsoknak, a buziknak, a kutyáknak, de nekünk nincsenek.

Mert jogai annak vannak, akinek megadják.

Kompország vagyunk az tökéletesen elcsépelt metafora szerint. Közlekedünk a két part, kelet és nyugat között, mondják. Én csak félve merem megkérdezni vajon miért érzem gyakran úgy, hogy a komp kötele elszakadt és – szándékainktól függetlenül – csak sodor bennünket lefelé a víz?