Sorstragédia a homokozóban

Furcsa információk jelennek meg mostanában a Momentum mozgalom háza tájáról. Arról már régebben is érkeztek híradások, hogy különböző, soha nem hallott nevű emberek kiléptek, lemondtak, vagy kidobták őket.

Őszintén szólva ez nem nagyon érdekelt engem és úgy vélem a nyájas olvasót sem. Bőségesen elég volt azt tudni, hogy a jeles párt vezetője Fekete-Győr András, akinek szellemi képességei sötét árnyékot vetettek az egész csapatra, és nyilvánvaló, hogy egy olyan formáció, melyben ő első számú reprezentáns és vezető lehet, az nem túl komoly dolog. Az egész ügy a libsi sajtóban is furcsa pályát írt le, a „Nolimpia” mozgalommal egyenesen a mennyből indult, akkoriban napi 12 cikk jelent meg Fekete-Győr fiús(?) bájáról, melytől Orbánbasi retteg, és ez mostanra egészen odáig bukott, hogy már az Index is lehülyézte őket.

Sic transit gloria mundi.

Most azonban megjelent egy kilépett elnökségi tag körlevele a tagsághoz, és ez új megvilágításba helyezte az egészet. (Igyekszem elkerülni, hogy neveket használjak, mert ez azt a súlyos feladatot róná rám és az olvasóra is, hogy teljesen feleslegesen megjegyezzük azokat.) A levélből fény derül a belső ügyekre, melyekben szerepel árulás, intrika, hatalomvágy, szerelem és bukás, pontosan úgy, mint a görög sorstragédiákban. A körlevélből kitűnik, hogy az öt fős elnökség tulajdonképpen egy viperafészek, ahol a tagok egymás megbuktatásával és fúrásával vannak elfoglalva, a döntések pedig meggondolatlanul, ad hoc jelleggel történnek. Ez mondjuk kívülről is kitűnően látszott. Kiderül az is, hogy az elnökség két tagja közben szerelemre gyulladt egymás iránt, tovább gabalyítva az amúgy is kusza erőviszonyokat.

Megjegyzem, mivel az egyik fiú, a másik meg lány a liaison nem túl trendi. Többet vártam.

Egy görög tragédiaíró bizonyára úgy dolgozta volna fel az eseményeket, hogy az első jelenetben bevonul a hős talpig csatapáncélban, győzelme teljes pompájában, harci kocsiján a leterített olimpia rút tetemével, miközben a nép üdvrivalog. Az istenek pedig – a Bitó-szalonban – vitatkoznak a hősök sorsáról. Végül Aphrodité (tán Gurmai Zita) Tamásnak ígéri Anna kezét, ha elgáncsolja Andrást. Aztán ártány és szerelem. A drámai csúcsponton Anna lefogja Andrást, miközben Tamás megpróbálja ledöfni, vagy legalábbis elvenni az ebédjegyét. A háttérben indexes újságírók rágják a körmüket. De a merénylet nem sikerül, mert bejön az óvónéni és kezdődik a csendes pihenő. Majd – a darab végén – András, szakadt télikabátban, elmenekül követelést kezelni, miközben a szerelmesek együtt mosogatnak Londonban, esténként pedig bús, kelta nótákat énekelnek a Hyde-parkban. A demokrácia pedig csak romlik, romlik... a Bitó-szalon pedig ködbe és vészjósló hallgatásba burkolódzik.

Mindez, amellett, hogy roppant vicces, egyben igen tanulságos is.

Azt láthatjuk benne, hogy viszonylag milyen kicsi pénz és hatalom is mennyire kívánatos tud lenni egyesek szemében és ez milyen furcsa tettekre ragadtatja őket. Különösen azzal összevetve, hogy egyébként tanulni és/vagy dolgozni kéne. Menet közben derült ki ugyanis a résztvevők számára, hogy korántsem elegendő a libsi médiában olvasható, tartalom nélküli szlogeneket ismételgetni a demokrácia vesztéről, a jogállamról és hasonló dolgokról. Néha mindenféle nemszeretem dolgokat is tenni kell, mint felkelni reggel, vidékre utazni és fórumokat tartani az ott élő orbánista törzsek tagjainak.

Amikre senki sem kíváncsi, mióta a haladó sajtó levette róluk a kezét.

Azelőtt ugyanis, ha választók nem is, de legalább harminc haladó újságíró minden alkalommal jelen volt az efféle eseményeken, a tömeges érdeklődés látszatát keltve. Keresni kéne még 106 ütődöttet is, akik indulnak a Momentum színeiben a közröhej ellenére; az is munka lenne. Vagy legalábbis rosszul venné ki magát, hogy minden vidéki jelölt is a bulinegyedből induljon. Sokkal kevésbé élvezetes ez az egész, mint ahogyan először gondolták. A legjobb elnöknek lenni kétségtelenül, hiszen az csak nyilatkozik. Az se nagyon megy, de az eredményesség nem is szempont; ezért megy hát a harc. Azt minden esetre el kell ismernünk, hogy András, mikor azt mondja széles mosollyal és szemrebbenés nélkül, hogy minden rendben van és a dolgok nem is mehetnének jobban, akkor már most pontosan úgy hazudik, mint egy vérbeli politikus. Van még remény.