A nagy szerencsejáték

Megszűnt a Heti Válasz nyomtatott kiadása jelentette be Borókai Gábor főszerkesztő. Április 8-a után Simicska G Lajos először bezárta a Lánchíd Rádiót és a Magyar Nemzetet, megkurtította a Hír Tv büdzséjét – olyan értékektől fosztva meg bennünket, mint Alinda, a kultúrlibsizmus gömbhala – majd most pedig félig-meddig végzett a Heti Válasszal is. Az érintettek természetesen Orbánbasit hibáztatják és a sajtószabadságot temetik, mely temetés retorikai értékéből sokat levon, hogy mindennap eltemették már az említett médiumok megszűnése előtt is, ami csak úgy lehetséges, hogy a temetés után stikában, éjjel, lámafénynél újra meg újra kiássák. Bizonyára azért ilyen büdös. De félre a tréfával.

Az általános siránkozás – a szent szabadságon kívül - annak is szól, hogy most egy csomó ember munkanélküli maradt. A szinekúrájukat mégis megtartó kollégák éhező családokról, küszöböt rágó gyerekekről vizionálnak, Csintalan Sanyi elcsukló hangon megfogadta, hogy a megalázottak és megszomorítottak helyett is harcolni fog. Továbbá a honoráriumot is felveszi majd helyettük, mert ő ilyen önzetlen típus; ezt már csak én teszem hozzá, ő valamiért nem mondta. Csintalan amúgy olyan sebességgel forgatja köpenyegét, hogy csodálom, miért nem száll föl, mint a helikopter.

Nyugodtan tekinthetjük őt, mint a velünk élő simicskizmus tömény ám meglehetősen gusztustalan összefoglalását.

És ha már Csintalannál tartunk, mondott ő egy nagyon fontos dolgot, még anno a G-nap környékén. Azt állította, hogy „

Simicska nem hülye

.” Lehet természetesen vitatkozni ezzel a jellemzéssel, hiszen jól láthatóan Lajos fejében a self-made man tapló öntömjénezése összekeveredett a sértett bosszúvággyal és az alkohol túlzott élvezetével – ezek tartják össze, mint TGM-et a hózentróger – ezáltal pedig joggal érheti kétség elmeállapotát. De. Lajos mégiscsak összegründolt egy hatalmas vagyont és – erről nem szabad megfeledkezni – mindezt 2002 és 2010 között, nagyrészt ellenzékben. A pénzhez tehát minden bizonnyal valóban „

nem hülye

”. Ebből következik egy érdekes kérdés, melyet én a G-nap óta próbálok megválaszolni: mire számítottak, akik vele, illetve a pénzével tartottak a nagy szkizma során? Teljesen nyilvánvaló volt, hogy Lajos – aki nem hülye – egy esetleges 2018-as választási vereség esetén, nem fogja tovább szórni a pénzt és egykettőre bezárja a boltot. Mikor a lapok, Tv-k és más médiumok munkatársai vele tartottak, tudhatták ezt. Ha másért nem hát azért, mert ők – saját meglátásuk szerint – az média legkiválóbbjai és a legkiválóbbaknak csak van annyi esze, hogy ezt felfogják.

A jövő csak 2018-ig látszott rózsásnak és biztosítottnak.

Zárójel. Tekintsenek bár megrögzött, cinikus machiavellistának, de nem mennék most bele olyan dolgok megvitatásába, mint az „

újságírói becsület

” vagy az „

elvek

”. Akik néhány röpke hét, hónap leforgása alatt Orbán rajongó híveiből a legvadabb ócsárlói lettek, anélkül, hogy a szemük rebbent volna, azok ne beszéljenek nekem ilyenekről, mert csak röhögni, vagy sírni lehet rajtuk. Úgyhogy maradnék a nyers anyagiaknál motívumaik tárgyalásánál. Zárójel bezárva. A rejtélyre, hogy mi mozgatta a médiamunkásokat csak egy megoldás mutatkozik: úgy hitték a Fidesz elveszíti a választásokat, Lajos bosszúja beteljesedik és ők az idők végezetéig – politikai tollnokok számára ez egy választási ciklust jelent – kényelmes állásból szemlélhetik az eseményeket. Ez persze nem ad választ arra a következő kérdésre, hogy miért gondoltak olyan választási eredményre, amely a médiamogult helyzetbe hozza? Bíztak tán abba, hogy az MSZP, vagy akárki, aki megnyeri választásokat majd hálásak lesznek nekik? Senki sem lehet ennyire hülye.

Pedig hát, mint azt a mellékelt ábra mutatja, de.

Mit volt mit tenni neki is álltak a Fidesz vereségéért dolgozni. Néhány hét, hónap után csak úgy zengett az oktatásegészségügy, mészároslőrinc és menekülő milliók apokaliptikus képe. Nem volt visszaút. A háttérben pedig a haladó sajtó – sajnos teljesen indokolt – röhögése hallatszott. Annál hangosabban, minél messzebbre jutottak ezen az úton. Mikor megszűntek olyan veretes orgánumok, mint a Népszabi – melyet pár éve még hőseink az ördög főhadiszállásának tartottak – magától értődő módon ölelték keblükre az árván (értsd: honorárium nélkül) maradt keményvonalas libsiket. Akik egyébként – némi anyagilag gyümölcsöző kitérő után – mind vissza is találtak a haladó orgánumokhoz, melyek örömmel nyugtázták, hogy addig se nekik kellett fizetni őket. Azután, ahogyan lenni szokott, szó szót követett, a közéleti szembenállás magánéletivé vált, barátságok, ismeretségek mentek tönkre, a karaktergyilkolás népszokása nem kímélte az egykori harcostársakat sem, és mindennek betetőzéseként Lajos rátalált a Jobbikra, mint bosszújának eszközére. Végül már nem volt visszaút azok számára, akik leszálltak az értelem vonagábori mélységeibe.

Aztán jött a választás és az ismert eredmény hatására Lajos lehúzta a rolót.

Pénze még bizonyára lenne, csak nem látja értelmét, hogy elvtelen médiamunkások fizetésére költse. Van annak jobb helye is. Az pedig, hogy mi lesz azokkal, akiket magával vitt a kudarcba a legkevésbé sem érdekli, a Jobbik vezetőségét is mily elegánsan vitte be az erdőbe, úgy 6-700 millió erejéig, aztán ott is hagyta őket úgy, hogy neki egy fillér vesztesége nem volt. Annyi történt, hogy rossz lóra tettek. Nem az a csapat nyert, amelyikre fogadtak. Nincs azzal semmi baj, ha néhány korsó sört tesz föl az ember egy fogadásra, csakhogy ők az egzisztenciájukat tették föl rá. Régebben ilyenkor az úriemberek hajnalban, a kaszinó előtt revolverrel tettek pontot az ügy végére. Ma már ez nem divat. Most sírás-rívás van, a „

sajtószabadságról

” és a „

médiaviszonyokról

”. Számomra egyébként tökéletesen érthetetlen, hogy egy gyűlölködő alkesz bármilyen pénzügyi gesztusának mi köze a sajtószabadsághoz, a koldusbotra jutott médiamunkások bármikor megírhatják lesújtó véleményüket a közállapotokról, az oktatásegészségügyről, mészároslőrincezni is nyugodtan lehet; azonban a sajtószabadság mégoly rigorózus értelmezése sem garantálja azt, hogy lesz is hol elkövetni mindezt.