A temetés

A köztársaságok története kies hazánkban roppant tanulságos és megítélésem szerin igen kevés büszkeségre ad alkalmat.

Az első az ugye 1918-ban alakult, mikor a felfegyverzett csőcselék megdöntötte a kormányt és hatalomra kerülvén kikiáltotta a köztársaságot, melyet amúgy „

nép

köztársaságnak” neveztek, pontosan úgy mint később, mikor ugyanazokat az oroszok újra a nyakunkra hozták. Nem tündökölt sokáig, a hülye gróf hamarosan utat engedett a patkánylázadásnak és a „köztársaság” új jelzőt kapott, ezúttal „

tanács

köztársaságnak” nevezték.

A második 1945-ben alakult, egy olyan procedúra után, melyet azóta is sokan „szabad” választásoknak neveztek. Ehhez annyit fűzné hozzá hogy e választásokat egy olyan országban csinálták, mely hatalmas emberveszteséget szenvedett el, a lakosság egy része hadifogolyként, más része rabszolgaként a Szovjetunióba hurcolva tengődött. A nép pedig rettegett az oroszoktól akik végig rabolták és erőszakolták az országot. A helytartó pedig a demokratikus érzelmeiről elhíresült Vorosilov marsall volt. Akinek egy ilyen helyzet „szabad”, annak számára el sem tudom képzelni milyen lenne a

nem

szabad választás. A Moszkvából visszatérő hazaáruló különítmény hamar véget is vetett a komédiának és ott folytatták, ahol 19-ben abbahagyták.

A harmadikat pedig egy Szűrös nevezetű kommunista apparatcsik kiáltotta ki a Parlament előtt. De annyira, hogy azóta is rekedt. Miközben ő kiáltott, elvtársai szorgalmasan ellopták ami mozdítható volt.

Na ez az a harmadik köztársaság, melyet a jeles napon, őszinte bánattal eltemettek.

Aki véletlenül nem látta a búcsúztatást annak most elmesélem.

Az eseményre a Nagy Imre szobor tövében került sor, mert mint mondták az előadás a Nagy Imre újratemetésének a temetése. A legendás szürkeállomány és a szójátékok ugyebár. A szobor, valamely általam nem ismert okból, a jeles kommunistát egy beton medencén átívelő hídon állva ábrázolja, talpig szemüvegben, amint az alant lötyögő koszos vizet nézi. Lehet, bele akar ugrani, nehogy felakasszák. A víznek később fontos szcenikai jelentősége lesz. Nyilván sokkal autentikusabb lett volna egy padláson söprűvel ábrázolni, körbe elszórtan néhány agyoncsapott kulákkal – de hát nem vagyok szobrász. A híd talán a Rákosi és a Kádár rendszer közötti folytonosságot hivatott szimbolizálni – bár akkor meg Nagyot felakasztva kéne ábrázolni... na mindegy, nem tudom megfejteni.

A háttérben egy lepedőn timpanonnal és görög oszlopokkal ékített épület látszik feketében. Talán éjszaka a Nemzeti Múzeumban? Vagy az Akropolisz áramszünet alkalmával? Mindegy. Ebből kicsap egy fénysugár(?) megvilágítva egy rácsos vasszerkezetet, ami vagy magasfeszültségű vezeték, vagy rádióadó-torony, vagy valami más. De ez biztos. Közben van egy teljesen indokolatlan lyuk is, aminek megfejtésére – fantáziám véges volta miatt – nem vállalkozom.

A szertartást egy Ungváry Rudolf nevezetű főállású, aranyfokozatú orbángyülölő pontifikálja, szórakoztatásunkról közben az Eleven Emlémű? (Valószínűleg emlékmű akart lenni, csak a 168 óra című kiadványban – gondolom takarékossági okokból – így írták) csoport gondoskodik.

A dolog úgy megy, hogy a szobor alapját képező ízléses betonmedencét körülállja néhány tucat libsi, ők a gyászoló tömeg, az Ungváry nevű – aki maga is eleven emlékmű, méghozzá a monomániás vénemberé – mély értelmű marhaságokat olvas fel egy papírból, az eleven emlékművek pedig a vízben pacsálnak. (Mifelénk úgy mondták: bürütykélnek.) Ez úgy történik, hogy először pillepalackból olcsó vörösbort öntenek a amúgy is koszos vízbe, gondolom a kiontott vér ábrázolása végett. Ez nem biztos, az viszont igen, hogy a szertartás után a környékbeli csövesek szárazra isszák a medencét. Mindezt gumicsizmában ami utal a dolog munkás-paraszt jellegére, továbbá arra, hogy nem szeretnék ha a lábuk vizes lenne.

Ezután egy koporsót bocsájtanak vízre, melyen a „harmadik köztársaság élt 29 évet” felirat látható. A köztársaság teteme nyilván benne van a koporsóban, de azt nem láthattuk, pedig én kíváncsi lettem volna hogyan néz ki, például hasonlít-e Nagy Imrére, vagy akár Ungváryra. Elképzeltem, ahogyan ott fekszik, szépen felöltöztetve, összekulcsolt kezében Kis János összes műveivel. Eleinte azt hittem, csak úgy beleteszik a vízbe, esetleg ladikáznak rajta Kharónnak, az alvilág révészének, irányításával, de nem. Előre odakészített lábakra helyezték el, így a köztársaság lebegett vala a vizek felett. Hogy miért a vízbe temették szegény köztársaságot azt nem tudom. Tán hogy a víz tisztára mossa. Bár szerintem erre még a hipó is gyenge volna.

Ezután egy csúnya, kopasz, Rényi András nevezetű eleven emlé(k)mű szólt még néhány szót arról, hogy a Nagy Imre szobor tervezett áthelyezése tette be a kaput a köztársaságnak és ezért mindent előröl kell kezdeni. Hogy honnan, azt nem mondta, de gondolom, ha Gorbacsovot újra kineveznék első titkárnak, a régi kommunisták pedig újra nekiállnának ellopni mindent, mi pedig újra elhinnénk – már aki – hogy ez maga a kapitalizmus és majd sokkal jobb lesz, az pont megfelelne.

Végezetül mindenki elégedetten hazament, megtették amit a haza kívánt. A köztársaság pedig csendesen oszlásnak indult a pocsolyában, ahol hagyták.