Hogyan mosdassunk szerecsent?

Utoljára e komoly feladatnak a Mérce című neokommunista propagandakiadvány látott neki, rögtön két szerecsen esetében is. Két cikk jelent meg gyors egymásutánban, melyekben két, meglehetősen vérgőzös kommunistát próbálnak meg szende angyallá és mártírrá átfazonírozni. Az egyiket „

Cesare Battisti kiadatása: a szélsőjobboldal szintet lép

” címmel – a honlap szerint – reggel 7:30-kor követte el egy bizonyos Tóth Csaba Tibor, a másikat ugyanaznap este, 17:30-kor a nagyeszű Kapelner Zsolt, „

Rosa Luxemburg és a mozgalom ragyogó szíve

” címmel.

Luxemburgra kár sok szót vesztegetni, Kapernel és neokommunista elvtársai pontosan úgy akarnak angyalt és mártírt csinálni belőle, ahogyan annak idején nekünk is tanították az iskolában: elferdítik a történetét, időnként pedig szemérmetlenül hazudnak róla. A másik eset érdekesebb.

Történt, hogy Brazilia – melynek új elnökét nem mulasztják el „szélsőjobboldalinak” nevezni – kiadott egy bizonyos Cesare Battisti nevezetű kommunista terroristát, akit a ’70-es évek óta köröznek Olaszországban, holmi gyilkosságokban való részvételért. Ez a derék ember olyan szervezet tagja volt, mely sorozatban követett el gyilkosságokat, rablásokat és egyéb csínyeket; természetesen az elnyomott proletariátus felszabadítása érdekében. Ezután elmenekült, és végül kalandos úton Dél-Amerikában kötött ki, ahonnan most a fasiszták kiadták Olaszországnak, ahol feltehetően hosszú és jól megérdemelt börtönbüntetés vár rá. Már csak azért is, mert a mostani olasz kormány is „szélsőjobboldali”, és amint a cikk szerzője érzékelteti, a derék Cesare, ez a ma született bárány, nem számíthat méltányos eljárásra.

Maga a két iromány jelentéktelen, pontosan illeszkedik a Mércére írogató ifjúkommunista szerzők munkásságának sorába. Van azonban egy érdekes és általánosabb tanulsága is a műveknek. Ez pedig egy generációs probléma kapcsán figyelhető meg. Erről értekeznék alább.

Mi, akiknek volt szerencséje felnőtt életének egy részét a létező és emberarcú szocializmus viszonyai között eltölteni, rendelkezünk egy átfogó képpel arról, milyen is a kommunizmus a gyakorlatban.

Erről – a kollaboránsoktól eltekintve – egy országnak volt elítélő véleménye.

Ezt annak idején pontosan tudták az egyébként vérkommunista skriblerek és politikusok is, ezért eleinte nyíltan dicsérni nem merték. Sőt. Ékes példája ennek, hogy még az SZDSZ is – a „körmös” Bauer fiacskájával és más ávós ivadékokkal soraiban – szükségét érezte, hogy „antikommunista” retorikát használjon. Aztán ’94-ben lett nagy meglepetés, mikor dorombolva bújtak Horn Gyula ölébe, a „fasiszta veszélyre” hivatkozva.

Nekünk tehát eléggé nehéz eladni, hogy a kommunizmus tulajdonképpen egy gyönyörű, emberbarát eszme.

Nem így azoknak, akik személyesen nem tapasztalták meg.

Nyugaton a kommunizmus dicsőítése és a világ marxista magyarázata töretlenül folyt és folyik máig. A ’68-as generáció, miután megkezdte „hosszú menetelését az intézményeken át” – ahogyan Rudi Dutschke nevezte ezt a beszivárgást – mindenütt kulcspozíciókat foglalt el az egyetemeken. Ez pedig, tanítványaikon keresztül, töretlenül így van napjainkig. Ez egy újracsomagolt, mondhatnók áruházlánci marxizmus. Ott szokás ugyanis, hogy a lejárt szavatosságú árut újracsomagolják. A csomagolóanyagot a haladó baloldal által azóta feltalált „eszmék” adják, a vállalhatatlanná vált feminizmustól a genderen át a dialektikus és történelmi buzizmusig. A csomagolás alatt azonban továbbra is a primitív marxista fogalmak lapulnak meg az elnyomásról, kizsákmányolásról és az ellene folytatott szakadatlan, igazságos küzdelemről, mint a jó Cesare Battisti esetében.

Sok fiatal, innen Kelet-Európából is eljut a nyugati egyetemekre, hogy aztán ezzel a szellemi útravalóval térjen haza. A minap maga TGM lelkendezett ezen. Ezeket a nyamvadt értelmiségi szógyárosokat aztán, édesanyjuk puha, ölelő karjai között, lenyűgözi a giccses proletár romantika, az izmos, kevés szavú, kérges kezű, felfegyverzett proletár mítosza, aki sommás erőszakkal egyszerre jóra fordítja a világ folyását. Természetesen a burzsoázia tetemein át.

Egészen addig ábrándoznak, míg egyszer csak a kivégzőosztag parancsnokaként maguk is részt vehetnek valami világjobbításban, mint idoljuk Lukács elvtárs. Mert az ideológia mélyéről ugyanaz a vérszomjas düh, irigység és neheztelés néz vissza ránk, mely egyszer már megmutatta igazi arcát.

Ma még csak gyilkosokat mentegetnek és az utcai erőszak „jogosságáról” beszélnek, holnap ki tudja, mi fog tetszeni nekik.

Persze, ameddig mi élünk, nehéz a dolguk. Tanúi vagyunk annak, hogy mi is ez az eszme valójában. A hangunk azonban – a biológia ellentmondást nem tűrő szabályai szerint – egyre halkul, belevész az általános tudatlanság, romantikus ábrándozás hangzavarába. Reménykedhetünk is persze, hogy igaza volt Marxnak, mikor arról beszélt, hogy ami egyszer tragédia volt, az komédiaként tér vissza a történelemben. Reménykedhetünk, hogy röhögésbe fullad az egész, hiszen valahol – ha nem lett volna véresen komoly – végtelenül szánalmas és nevetséges.

Addig is, ahányszor csak tudjuk, mondjuk el: az „új” baloldal a régi.