A jóslat
„A tudatlanság visz valakit egy pártba, és a szégyen tartja vissza attól, hogy kilépjen belőle.”
Lord Halifax
Nem mindig örül az ember annak, ha a jóslata valóra válik. Így jártam most én is.
A napokban megjósoltam, hogy a Tanácsköztársaság századik évfordulóján majd jó pár cikket fogunk olvasni mindazon jótéteményekről, melyeket Kun Béláék elkövettek. Mert bárki bármit mond is, a honi haladás számára a mai napig ez számít a magyar történelem nulladik kilométerkövének. A formális elhatárolódás a „kilengésektől”, nem más mint retorikai fogás, az olvasó gyanakvását elaltatandó. Hiába írják a neves neokommunista propagandakiadvány, a Mérce, hasábjain, hogy: „Akik olvasnak minket, azt is tudhatják, hogy a proletárdiktatúra egyes módszerei – és sok tekintetben eszmeisége is – távol állnak tőlünk.”, ne hagyjuk megtéveszteni magunkat. Mondjuk én például arra lennék roppant kíváncsi, hogy mik azok a nem „egyes” módszerek, amiktől ők nem határolódnak el.
Az efféle szerecsenmosdatások közül most a nagyeszű Csunderlik Péter opusával foglalkoznék, mely a HVG hasábjain jelent meg, és melyet a patkánylázadás tipikus apológiájaként vehetünk szemügyre. A jeles iromány „Mindenkihez!” címet kapta, és mivel – bár a haladás híveinek bizonyára ettől eltérő nézetei vannak – magamat is beleértem a „mindenki” kategóriájába, úgy vélem, lehet véleményem a fogalmazásról. Ezt adnám közre alább.
A mű lényegét a szerző rögtön az elején összefoglalja, mondván: „A Tanácsköztársaság vezetőivel nem az Animal Cannibals-tagok pacsiztak, hanem Bartók és Kodály...”. Megvallom, fogalmam sincs, kicsodák az Animal Cannibals tagjai, sőt mostanáig fogalmam sem volt róla, hogy létezik egy ilyen nevezetű alakulat (tulajdonképpen most sem tudom és megvallom, nem is vagyok rá kíváncsi), de bizonyára valami zeneinek gondolt izé lehet, ha Kodály és Bartók parafrázisaként használja őket az alkotó.
Zárójel. Kodály és Bartók nem a „Tanácsköztársaság vezetőivel” „pacsiztak”, hanem egy viszonylag jelentéktelen kultúrfunkcionáriussal és közepes dalszerzővel, bizonyos Reinitz Bélával, aki a művészeti ügyek kormánybiztosa, az államosított színházak ügyvivője volt, és e minőségében megígérte nekik a Zeneakadémia és az Operaház vezetését, amin az érintettek kapva-kaptak, és amiből – amint a többi bolsevik ígéretből is – amúgy semmi nem lett. Nem a kommunista eszme, hanem a zenei életben betöltendő vezető szerep vonzotta őket. De hát mit tudja ezt egy Csunderlik. Zárójel bezárva.
A fogalmazás főcsapásiránya a továbbiakban is ez marad: lehetett abban valami, ha ennyi nagy művész oly nagyon lelkesedett érte. (Vö: a verebek és a lószar esete.) Jó pár nagy nevet felsorol, a fent említett zeneszerzőkön kívül is, akik lelkesen üdvözölték a változásokat. Köztük még Márait is, aki ekkoriban 19 éves volt, és mint tudjuk, ez a kor az élesszemű társadalomismerettel karonfogva jár. De említés történik Lukácsról, Tóth Árpádról is. Kihagyta ugyan, de Babits, Szabó Dezső, sőt a későbbiekben a legvadabb antiszemitaként emlegetett Prohászka Ottokár is üdvözölték a „forradalmat”, később aztán megbánták. (Könnyen lehet, hogy innen eredezik Prohászka későbbi „antiszemitizmusa” is.) Mindenesetre az tény, abban igaza van Csunderliknek, hogy számos nagy művész, költők, írók, kőfaragók és balett táncosok üdvözölték a kommunista puccsot. Csakhogy, ennek semmi jelentősége patkányköztársaság megítélésével kapcsolatban nincs. Több okból sem.
Először is mindannyian – néhány notórius kommunistától eltekintve – gyorsan kiábrándultak belőle, és elhűlve nézték azok rémtetteit, akiknek csalfa szavaiban nemrég még hittek. Eleinte csak a szép szavakat hallották, és olvasták leírva az egyenlőségről, testvériségről, kizsákmányolás mentes világról, az örök boldogságról szóló utópiát.
A proletár viselet alól akkor még nem lógott ki az ördög patája. Könnyű volt elcsábulni.
Másodsorban pedig egy társadalmi jelenség megítélése kapcsán egyáltalán nem jelent semmit, hogy hány művész hisz benne. A művészek véleménye a saját szakmájukon túl semmivel sem ér többet, semmivel sem relevánsabb, mint bárkié. Sőt. Az önmagával és dolgával elfoglalt művész többnyire ijesztően tájékozatlan a napi aktuális eseményekkel kapcsolatban.
A művész és a vátesz összetévesztése régi dolog. Valamikor a reneszánszban kezdődött és a romantikával tetőződött be. Eladdig a művészeket rendkívüli ügyességgel megáldott mesterembereknek tartották, akik – jó pénzért – szép és szórakoztató dolgokat hoznak létre, ám eme rendkívüli ügyességükön, hozzáértésükön túl semmiben sem különböznek a többi embertől, így véleményük is pontosan csak egy a sok közül. Aztán a romantikával isteníteni kezdték őket és az Istenekhez hasonlították, hiszen – mint mondták – ők is a semmiből hoznak létre valamit, teremtenek hát. Ezért kezdték, és teszik töretlenül a mai napig, minden más dologban is mértékadónak tekinteni őket. Pedig hát a jól eltalált rím, a tetszetős harmónia, vagy a vászonra szemet gyönyörködtetően felkent festék, nem biztosíték a kétségbeejtően sokszínű valóság helyes felismerésére.
Attól, hogy a művészek – természetesen egyáltalán nem mind – helyeselték a kommunista puccsot, az még nem volt jó.
Ha már a reneszánsznál tartottunk a nagy művészek gyönyörű, dicsőítő képeket festettek a méregkeverő, intrikus és élveteg Borgia pápákról. Leni Riefenstahl és Knut Hamsun is nagy művészek voltak, hogy az írástudók számtalan más tévedéséről és árulásáról a történelem során már ne is beszéljünk.
„A kormány 1919 februárjában csapott le az egyre veszélyesebb kommunistákra, a párt vezetőségét letartóztatták, Kun Bélát pedig »félholtra« verték.” Írja Csunderlik a puccs előkészítéséről. Hát ez volt az a legnagyobb baj, hogy csak fél és nem teljesen holtra verték. (Bár a történet még nem is igaz.) Az majd csak később, egy még nála is ügyesebb és nagyobb gazember utasítására történik Lubjanka börtönében. Mert azért van igazság is világon. „Kutyának kutya halál” mondta az aktusról a „fegyvertárs” Lukács György. Mert szerették ők egymást is.
„A múltunktól fosztanak meg azok, akik azt állítják, hogy a proletárdiktatúra kikiáltása csak idegen érdekeket képviselő, külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt, amely nélkülözött minden támogatást.” Fejezi be művét, ám ez így nem pontos. Csak őt fosztják meg a „múltjától”, ami csak az övé és a hasonszőrűeké, mert addig hazudtak, hogy már ők is elhitték. Szerencsére nekünk van valódi múltunk, amit nem az ő és mesterei könyveiből, hanem családunk történetéből ismerhetünk. Az pedig minden ízében azt tanúsítja, hogy patkányköztársaság bizony minden ízében külföldről finanszírozott ügynökök puccsa volt.
