Előjáték

Úgy esett, hogy megtekintettem egy, az interneten terjengő videót, amely azt a történelmi eseményt ábrázolta, midőn a „Népi Front” nevezetű alakulat megünnepelte a patkánylázadás kitörésének közelgő századik évfordulóját. Az ünnepi eseményre Újpesten, a Tanácsköztársaság, szégyenszemre még mindig meglévő emlékművénél került sor. Nagyszerű élmény volt.

Először az emlékművet vehettük szemügyre. Ez egy konfekció alkotás, az országban számtalan helyen látható ilyesmi. Egy vöröskatonát láthatunk rajta, amint lábával lendületesen lép és felemelt jobbjában pedig felemelt puska látható. Másutt zászló, vagy efféle van a kezében – kapát még nem láttam – de a lényeg a forradalmi dinamikájú lépés. Persze a puskát kissé stilizálni kellett, mert a korabeli, majd embermagas dióverőt, ha így emelgeti, akkor kiveri vele a saját fogait. De hát mi az egy vöröskatonának. A szobrot egy Gyenes Tamás nevezetű követte el, akinek munkásságáról csak annyit, hogy másik híres alkotása a Túrkevén volt látható „Magyar vendég a kolhozban” címmel és a címnek megfelelő megfelelő tartalommal. Egy jókora bárisnya látható rajta, aki karonfogva kalauzolja a magyar vendéget, miközben lendületes mozdulattal mutatja, hogy már megint nem termett semmi.

Ennyit a műelemzésről.

A nyitóképen az újpesti szobor monumentális talapzatát ízléses visszafogottsággal ékítette egy „Így élt Szamuely Tibor” című kötet, a méltán elfeledett Simor András tollából. Az alkotás tövében pedig ott állt az egész Népi Front, mind a húszan. Hogy miképpen lesz ebből „bolsinsztvo” (többség – azok kedvéért, akik nem tanultak oroszul), azt nem tudom. A szobor mellett egy korhű ruhájú és arcberendezésű munkásőr állt díszőrséget, vörös zászlóval, természetesen, ami egyébként mindenkinél volt. Úgy tűnt viszont, hogy a díszőr hagyománytagadó módon józan, márpedig – tapasztalataim szerint – a józan munkásőr az oximoron volt a maga idejében.

Először egy szemüveges elvtárs beszélt, aki afölötti örömét fejezte ki, hogy megélhette ezt a nagy napot, majd felkérte Zsuzsa elvtársnőt – az elnököt – az ünnepi beszéd megtartására. A nevezett elvtársnő egy, az eszme tökéletességét szimbolizálandó módon, megközelítőleg szabályos gömb alakú hölgy volt, fiús frizurával. Az elvtársnő aztán a Tanácsköztársaság alkotmányát idézve, a világ proletárjainak egyesüléséről beszélt hosszasan. Majd hozzálátott a kiváló államalakulat jó cselekedeteinek felsorolásához. Itt némi malőr történt, néhány jótettről lemaradtam, mert Zsuzsa elvtársnőt túlharsogta egy mentő szirénázása. (Nem, nem értük jöttek.) A némileg hevenyészett laudáció nem tért ki a Lenin-fiúkra, a gyilkosságokra, a rablásokra és más, a nemzetközi munkásosztály igazságos felszabadításához elengedhetetlen cselekedetekre. Nyilván kizárólag időhiány miatt.

Ezután felhangzott a legendás Varsavinka (azoknak, akik nem emlékeznek: „

Álltunk a vészben, álltunk merészen/ Lelkünkben tűzpirosan izzott a cél/ Munkások álljunk a nagy harcra készen/ Melyből az emberi nem új napja kél

”) és megkoszorúzták az emlékművet. Egy idősebb úr helyezte el az emlékezet koszorúját, ő autentikus bolsevik volt, többször láthatóan megtántorodott ugyanis. Sorra virágok is érkeztek, ifjabb és idősebb kommunisták tisztelegtek a patkánylázadás hőseinek emléke előtt. Végezetül csoportképre szólították fel a jelenlévőket és elénekelték az internacionálét. És eddig tartott a buli.

Mindez, első látásra, jelentéktelen és tulajdonképpen vicces dolognak tűnik. Csakhogy.

Ez az egész – szerintem – nem más mint előjáték. Ezzel párhuzamosan kerül a szemem elé a „Mérce” című neokommunista kiadvány oldalain egy, „A történelem legszebb forradalma” című iromány, amely, szintén évfordulós alkalomból, a párizsi kommünt élteti. Ami ugye, mintegy vállalt előképe a későbbi kommunista lázadásoknak, azoknak minden véres kegyetlenkedésével, rablásával, túszok – köztük Párizs érsekének – kivégzésével. A cikk szerzője, miután hosszasan élteti a kommünt és kommunárdokat, így fut neki a befejezésnek: „

A Kommün minden, amit a »parlamenten kívüli baloldal« legalábbis pedzeget...

”

Az idézett cikk bevezetés ahhoz a dömpinghez, ami el fogja árasztani a haladó sajtót március 21-re. Ezek – ahogyan már megszoktuk – egy kaptafára készülnek a legszigorúbb objektív tudományosság jegyében természetesen. Ezt tudományosan úgy csinálják, hogy miután egy, maximum két mondatban megemlítik a vörösterrort, mint sajnálatos ám elkerülhetetlen mellékkörülményt, azonnal áttérnek a fehérterror borzalmainak hosszas és részletes taglalására. Az áldozatok számát – az összehasonlító bolsevizmus szabályai szerint – úgy képezik, hogy amennyit a vörösöktől levonnak, azt hozzáadják a fehérekhez. Olvashatunk majd az „úri Magyarország” bűneiről, melyek szükségessé és elkerülhetetlenné tették a proletárok cselekedeteit, és írnak majd a fellángoló antiszemitizmusról és más szörnyű bűnökről.

Végezetül pedig meghúzzák a nyílegyenes vonalat a fehérterrortól Orbánbasi kormányzásáig, ami annak kiteljesedett változata és amit elutasít „Európa”. Eközben gondosan kerülik azt, hogy anno „Európa”, többek között, azért is büntetett bennünket Trianonnal, mert nálunk is a vörösök kerültek hatalomra. Mert ilyen mélyre süllyedtünk, ahogyan Franchet D’Esperay francia tábornok találóan megfogalmazta Károlyinak.

Száz esztendő telt el és mi még mindig hallathatjuk őket. Még mindig ünnepelnek, még mindig relativizálnak, mi pedig – valamiért – tűrni vagyunk kénytelenek. Az országban szerteszét még gyakran megtalálhatóak a kommunista gyilkosokról elnevezett utcák, terek, mintha mi sem történt volna. Sokakba pedig öntudatlanul benne él az orosz puskatussal beléjük vert „történelem”, és ezt adják át az unokáiknak is. A „tudományos” műhelyek pedig lelkesen képezik a hiszékeny ifjúságot. Itt tartunk. Gondoljátok meg proletárok!