Az Istenek hona
„Lányom, ugyan míly szó szökkent ki fogad kerítésén?”
Homérosz: Odüsszeia
Régen a görögök úgy hitték, hogy a télen hóval borított Olimposz az istenek lakhelye, ahol gyönyörű kristálypalotában laknak és onnan szemlélik a halandók tetteit. És nem csak szemlélik, hanem folytonosan bele is avatkoznak a történelembe. Persze görögök ők is, így hát féltékenyek, vitatkozók, adott esetben hazugok, sőt gyűlölködők is.
Miután a görög kor, az emberiség gyermekkora, ahogyan Marx elvtárs – tőle némileg meglepő módon – nevezte, elmúlt, még igen sokáig valami visszatartotta az embereket, hogy felmásszanak Zeusz királyságához. Csak 1913-ban, két svájci (mert a leggazdagabb országokban unatkoznak a legintenzívebben), Fred Boissonas, valamint Daniel Baud-Bovy és vezetőjük, a görög Christos Kakalos másztak fel és varázstalanították a hegyet. Azóta hegymászók és turisták ezrei járják az ormokat, van taverna, népviselet, Metaxa konyak, szuvenír – amit akartok.
Az Istenek viszont elköltöztek.
A világ varázstalanítása – Max Weber véleménye szerint – már sokkal régebben elkezdődött, és tart a mai napig. Ma már persze nem nem nagyon vannak nagy dolgok, nagy események ebben a haladás által önként vállalt munkában, azokon már túl vagyunk. Az apróságok, a jelentéktelenségek korát éljük, szinte a végső tökéletességig fejlesztettük, hogy a világ csupán mennyiségekként tűnjön elénk, és azok legyenek a sikeresek, akik helyesen becsülik meg ezeket a mennyiségeket és azok viszonyát.
Most, legutóbb az EU különböző tisztségeire megválasztandó személyek körüli vihar a bizonyítéka annak, hogy a brüsszeli, migránsokkal fedett ormokról is elköltöztek az istenek. Bárki, akinek még voltak illúziói a megválasztottakkal kapcsolatban, és a megválasztásuk okai között elveket, értékeket, jövőképeket kerestek, meggyőződhet róla, nagyot tévedett.
Olyanokat egészen biztosan nem talált.
Az évszázadok távolából is halljuk Machiavelli gúnyos nevetését azokon, akik ilyesmiben hisznek. Ő az árulást, az erkölcstelenséget, az elvtelenséget a nagyok – a grandi, ahogyan nevezete – szükséges tulajdonságának tartotta.
A mai nagyok – bár fennhangon tagadják – de tökéletesen megfelelnek a firenzei elvárásainak. Az EU vezető tisztviselőit a mennyiségek gondos méricskélésével, a határok finom tologatásával választották ki, betartva – talán – a legkisebb rossz szabályát. (Ez nekünk magyaroknak különösen ismerős, jó választás nincs, csak a kisebbik rossz.)
A felvert por, a feszült találgatások, kiszivárogtatások és kiszivárgások, mind-mind csak elterelték a figyelmet a lényegről: nem nagyon történt semmi. Méghozzá azért, mert eleve kizárt volt, hogy történjen. A választók, a nép, szerte Európában, minden bizonnyal nem nagyon tudta, kire, mire szavaz és belpolitikai preferenciák mentén adta a voksát a kedvenc – hazai – pártjára.
A sokféle és nagyon eltérő nemzeti érdekekből aztán persze nem nagyon lehet közös politikát kovácsolni. Az egymással szemben álló, egymást sokszor kizáró érdekek harca pedig a jelentékteleneket emeli fel, azokat, akiktől nem vár valójában senki semmit, de legalább nem is félnek tőlük.
A jelentéktelenség biztonságos dolog.
Az EU-ba mindenki a belpolitikát viszi ki, azt folytatja és ezzel együtt természetesen az otthon megszokott eljárásmódokat, a demokrácia náluk érvényes táncrendjét is magukkal hozzák. Ez pedig – többnyire – azonos az egyes országokban meglévő, írott és íratlan szabályokkal. Mármost, akinek nincs ilyen táncrend a fejében, vagy azért mert semmi sincs benne, vagy mert szándékosan fel akarja rúgni, az értelemszerűen nem is visz magával semmit. Ennek tündöklő példáját adta a magyar baloldal, melynek immár évszázados tradíciója, hogy semmiféle írott és íratlan szabályt nem tart be. (Ez természetesen nem zavarja őket abban, hogy mindezeket – ha érdekük úgy tartja – ne kérnék számon ordítva bárki máson.)
Zárójel. Egyre inkább biztos vagyok benne, hogy a működő demokrácia sokkal inkább áll íratlan, mint írott szabályokból. A hagyomány, a le nem írott szabályok ugyanis automatikusan, reflexszerűen befolyásolják a gondolkodást. Ezzel szemben az írott szabályok egyre inkább csak jogászkodásra, fogalmi bűvészkedésre adnak alkalmat. A bajok – amint azt a legrégebbi, mintának tekintett angolszász demokráciákban bebizonyosodik – akkor kezdődnek, mikor az íratlan szabályokat kodifikálni akarják, mert ez ad alkalmat a közös józan ész felülírására, mert ekkor elveszítik közvetlen magátólértetődőségüket és jogászi csűréscsavarás áldozataivá válnak. Zárójel bezárva.
A haladás magyar hívei, kijutván álmaik honába az unióba, láthatóan elhitték, saját maguknak és a haladó sajtónak, hogy most ott vannak, ahonnan majd megbuktatják Orbánbasi rezsimjét. Főleg az újak, a két Momentumos és Gyurcsányné viselkednek vásott gyerekként, ami tán valami neofita túlbuzgalomnak is köszönhető.
Úgy érzik, Európa most a keblére öleli őket.
Legszívesebben ugrálnának örömükben. (Cseh képviselő asszony meg is tette az eredményhirdetőn.) Különösebben nem sajnálom őket, de keserű csalódás lesz az osztályrészük. Pontosan a mennyiségek gondos méricskélése és az azt keretező alkuk azok, amik ezt okozni fogja. Egészen egyszerűen kevesen vannak. Hiába nagyítja „sikerüket” – a parlamentbe küldött néhány képviselőt – hatalmassá a haladó sajtó és állítja be azt döntő fontosságúnak az „Orbán-rezsim” gyors összeomlása szempontjából, valójában összesen heten vannak, mint a gonoszok, és ez bizony egy 751 tagú szervezetben, édeskevés. Amúgy az EP-vel kapcsolatban megjegyzendő, hogy eddig még senkitől nem hallottam észszerű magyarázatot, hogy mire való.
A viharok majd elcsitulnak, beáll a szokásos eljárás, és csak néha-néha hallunk majd róluk valami aktuális hazaárulás kapcsán, pontosan úgy, mint elődeikről. És munkálkodásukkal pontosan annyit segítenek majd a haladás honi híveinek, amennyit eddig.
Az Olimposz pedig továbbra is üres.
