Az egyenlőség ábrándja
„Ha pedig létezik olyan kiválóság, amely a bőrművességnek és a derék bőrművesnek sajátja, akkor a munka a derekasan elkészített lábbeli. Ugyanígy van ez a többi mesterséggel is.”
Arisztotelész: Eudémoszi Etika
Nem tagadta meg eddigi irányvonalát a magát ellenzékinek nevező sajtó, és újfent szükségét érezte kifejezni mély, sűrű, elviselhetetlen fájdalmát az oktatás helyzetének romlása felett. Ezúttal – mint mindig – egy friss felmérés okozott visszatarthatatlan íráskényszert az Index nevezetű kiadvány újságírójának, Előd Fruzsinának. Önmagában véve mélységesen unom az efféle irományokat, és ez a mostani „Elképesztő pusztítást végzett a szakközepesek képességeiben a kormány oktatási reformja” című írás csak azért ingerel, mert már a címe is hülyeség.
A „képesség” ugyanis valami veleszületett tulajdonsága az embernek, ezért aztán annak pusztítása csak valami drasztikus dolog lehet, például agylágyulás, melyet semmilyen kormány oktatási reformmal nem képes előidézni.
Már a címben sikerül összekeverni a képesség fogalmát a jártassággal.
A cikk azt taglalja, hogy egy felmérés szerint a szakközépiskolában közvetlenül szakmát tanuló gyerekek matematikai és szövegértési mutatói rosszabbak, mint kortársaiké, akik gimnáziumba vagy szakgimnáziumba járnak. Ezt én készséggel el is hiszem, hiszen valóban jóval kevesebb általános, elméleti tárgyat tanulnak, márpedig az efféle tesztek jó kitöltése bizony gyakorlatot igényel, ami náluk hiányzik.
Persze minden attól függ, hogy mire vagyunk kíváncsiak, mire irányul a vizsgálat. Mert például, ha az lenne a vizsgálat tárgya, hogy a matekból és szövegértésből sokkal jobb tanulók vajon meg tudják-e különböztetni a kalapácsot a csavarhúzótól, vagy hogyan kezelik a csőfogót, akkor bizony homlokegyenest ellenkező eredményre jutnánk.
Az írást belengi a pesti, liberális, haladó, humán értelmiség mélységes megvetése a kétkezi munka iránt.
Szerintük, aki nem rendelkezik felsőfokú végzettséggel, az tapló. Az igaz ugyan, hogy a munkáltatók nem filmesztétákat, vagy szociológusokat keresnek, hanem kőműveseket, villanyszerelőket, horribile dictu henteseket, és ebből kifolyólag csak azoknak hajlandóak munkát adni és fizetni. Aki efféle kurrens szakmával rendelkezik, az könnyen elhelyezkedik és igen jól keres. Soha nem láttam még szakmával rendelkezőt a londoni Mekiben mosogatni éhbérért. Filmesztétát annál többet. Aki jó szakmával rendelkezik, az el tudja tartani magát, a családját, sőt a kallódó szociológusokat is.
Persze dolgozni kell, sokszor nehéz körülmények között és fárasztó módon, legalább napi nyolc órában, így aztán nem marad idő a társadalomkritikára, tüncire, forradalomra. A haladó értelmiségi szemében pedig az ilyen ember a hatalom kiszolgálója, retrográd és mélyen megvetendő.
A cikk, hasonlóan a megszámlálhatatlan többihez, abból a ki nem mondott feltételezésből indul ki, hogy az emberek képességei, amint maguk az emberek is, egyformák. Szerintük bárkiből lehetne nagyszerű, szárnyaló elméjű munkanélküli. Aki mégsem lesz az, azzal kibabrált a „hatalom”, a „társadalmi struktúrák”, az „elnyomás” és – mindenek felett – az iskolarendszer. Csakhogy ez nincs így.
Olyannyira nincs, hogy még belőlük is csak szimpla munkanélküli lett, mindenféle szárnyaló elme nélkül.
Az egyes korosztályok maximum 10 százaléka (és ez nagyon durva optimizmus egyébként) alkalmas arra, hogy felsőfokú tanulmányokat folytasson. A többiek nem. És ez nem lenézés vagy megvetés, hanem egyszerűen tény. Márpedig manapság sokkal többen mennek a felsőoktatásba, hogy aztán ott botladozzanak. Aki nem hiszi annak elég lenne a bölcsésztudatlansági vetélkedők (szofisztikált nevükön: zárthelyi dolgozatok) eredményeit végigtekinteni. Ez azt eredményezi, hogy magának az oktatásnak a színvonalát kell olyan alacsonyra engedni, hogy aki belép, megbotoljon benne. Ez pedig a diplomák, illetve a mögöttük rejlő tudás inflációját okozza, és nem csak a hallgatóság, hanem az oktatók között is. Ugyanis nem csak a tanulókból van túl sok a megfelelő színvonalhoz, hanem az oktatókból is.
Mindannyiunkat különböző szellemi és fizikai képességekkel áldott, vagy vert meg a sors. Ez így volt és így is lesz. Az iskolarendszer nem képes okossá tenni bennünket, ha eredendően nem vagyunk azok. Egyetlen dolog várható el az iskolától az, hogy aki tehetséges, azt ne fogja vissza. Márpedig pontosan ez válik lehetetlenné, ha egyformának tekintjük a tanulókat és összekeverjük őket, mert nem a jók húzzák magukkal a gyengébbeket, hanem pontosan fordítva: a gyengék húzzák le magukhoz a jobbakat. Az ún. „integrált” oktatás pontosan azt teszi tönkre, amire az iskola – a történelem során mindig – képes lehetne: teret adni a tehetségnek, és megfelelő, a normális élethez szükséges tudással felruházni a többieket.
Az elégedettség, mi több, a boldogság alapfeltétele, hogy az ember olyan munkát végezzen, amihez ért, amire szellemileg, fizikailag alkalmas és amit szeret. Ilyen egyszerű ez.
