Ének a spárgáról

A spárga egy növény, melynek friss hajtásait szokták fogyasztani. Már aki szereti. A németek például imádják, de hát az ő gasztronómiai ízlésük – finoman szólva – kétes. A spárgát ún. „bakhátakba” ültetik és ilyentájt, áprilistól júniusig szedik. Kézzel. Gépesíteni nem nagyon lehet, hiszen válogatni kell a leszedendő hajtások között, szín és méret szerint. Így aztán az elkészített bakhátak között négykézláb vagy mélyen lehajolva, a ládát magunk után hurcolva kell dolgozni, röpke 10-12 órát naponta. Nincs rá jobb kifejezés: szar munka.

Német – bármit jelentsen is ez a szó a negyedik birodalomban – ilyen munkát nem vállal. Ha megfizetik, akkor sem, ha pedig nem fizetik meg, akkor meg végképp. Azt sem lehet elvárni, hogy a milliószámra beérkezett agysebészek finom ujjai e megalázó munkában kérgesedjenek meg. Az efféle nemszeretem munkára a 19. századig az volt a megoldás, hogy Afrikában négereket vásároltak a törzsfőnökökeiktől, nagy értékű üveggyöngyökért, ezeket elszállították a feladat színhelyére, ott OKJ-s tanfolyam keretében kiképezték őket és elvégeztették a munkát. A munkások motiválására aztán különböző – ma már nem comme il faut – módszereket alkalmaztak.

Így született a blues zene és ezt nevezték rabszolgatartásnak.

Miután ez a eljárás tarthatatlanná vált, holmi világpolitikai kalamajkák okán, az innovatív britek azt a módszert választották, hogy a munkát helyben végeztették el, ahol a munkaerő volt, megspórolva a szállítási és etetési költséget. A munkások motiválásának erkölcsileg kétes módszerét pedig többnyire rábízták a helyi királyokra, maharadzsákra, törzsfőnökökre. A helyi királyok, maharadzsák és törzsfőnökök motiválására pedig ott volt a géppuska.

Ezt nevezték gyarmatosításnak.

Aztán – mint mindennek – különböző okokból ennek is vége lett, ám a spárga problémája – enni vagy nem enni – továbbra is fennállt. Körülnéztek hát, hol lehetne találni olyan munkaerőt, amelyik a lehető legkisebb befektetéssel alkalmas lehet a feladat megoldására. Számukra szerencsés módon, a gondjaik súlyosbodásával egy időben, egy másik nagy gyarmattartó összeroskadt a saját erőszakos hülyeségének súlya alatt, és ott állt egy fél kontinensnyi olcsó munkaerő, az ő szemszögükből kihasználatlanul. Ígértek hát nekik mindenfélét és dolgoztatni kezdték őket, hogy ők közben nyugodtan lehessen szabadbölcsészek, genderaktivisták, buzik és influenszerek. Akkor jó elmebetegnek lenni, ha kényelmesen van berendezve a tébolyda.

Ezt nevezik Európai Uniónak.

Visszatérve a spárgaproblémára, bejárta a világsajtót a hír, hogy – ragály ide vagy oda – a németek repülőgépeken szállítják a kelet-európai, elsősorban román munkásokat a spárgaszüretre. Ezzel kapcsolatban már láttunk képeket, ahogyan roppant ragálybarát módon állnak összezsúfolódott ezrek a repülőtéren elutazásra várva.

Egy ügyes megoldással a spárgaföld egyben karantén is a munkások számára, ahonnan nem mehetnek sehová, elvégre nem nézelődni jöttek. Annak rendje és módja szerint röghöz kötöttek, nem mehetnek máshová, ahol többet fizetnének nekik. Így aztán végletesen ki vannak szolgáltatva a gazdájuknak, azt eszik és isszák, amit az ad nekik. Ha az rossz, vagy kevés, akkor így jártak. Aztán majd kíváncsi leszek, hogy ha súlyosan megbetegszenek közülük valakik, vajon elvehetik-e a lélegeztetőgépet Hanzi bácsi elől, akinek elévülhetetlen érdemei vannak, hiszen még harcolt a Waffen SS-ben.

Azt is olvasom, hogy egyesek – bizonyára valami dák Spartaculesku vezetésével – megszöktek a gazdájuktól és most keresik őket. Kíváncsian várom a csata eredményét, mikor megütköznek az ellenük küldött konzuli kancellári légiókkal. Bár velük bizonyára nem bánnak majd olyan kesztyűs kézzel, mint a külvárosokban randalírozó „fiatalokkal”. Elvégre, Ordnung muß sein. Minden bizonnyal az történik majd, hogy a lázadókat, egy büdös vas nélkül, kivágják majd – koronavírussal, vagy anélkül – és hoznak helyettük újakat. Ők meg mehetnek otthon karanténba és verekedhetnek a helyi rendőrséggel, ha nem akarnak éhen halni.

Itt tartunk most. Az események kíméletlen fényt vetnek arra a projektre, melyet Európai Uniónak nevezünk, és melynek lényege, célja – úgy mondják – az emberi jogok, a humanitás és kölcsönös szeretet kiterjesztése. Persze e problémák eltörpülnek amellett, hogy például a kozmetikusnő nem hajlandó egy transznő tökének epilálására, vagy hogy a néger diákoknak is tanulniuk kellene az egyetemen.

Csak abban reménykedhetünk, hogy mint minden, az EU is elmúlik egyszer, persze lehet, mi már nem éljük meg.