A párbaj
Úgy esett, hogy 1913. január 2-án kardpárbajt vívott egymással gróf Károlyi Mihály és gróf Tisza István, mert Károlyi nem fogadta Tisza köszönését. A két fél között mintegy 14 év korkülönbség volt Károlyi javára, így joggal bízhatott a győzelembe. Nem úgy sikerült a dolog, ahogyan elképzelte. A jóval idősebb Tisza ugyanis megalázó módon, kardlappal elverte ellenfelét, és a párbaj feladására kényszerítette. Néhány évvel később aztán a vörös gróf – a szokásos, furcsa baloldali párbaj szabályoknak megfelelően – lelövette egykori ellenfelét. De ez már egy másik történet.
Onnan jutott mindez eszembe, hogy olvasom: Fekete-Győr András futóversenyre hívta ki Németh Szilárdot és Budai Gyulát. Mint írja: „
… olyan emberek döngetik a mellüket fene nagy férfiasságukban, akik harminc métert nem tudnak egyben lefutni. Tessék velem jönni valamelyik nap egy szigetkörre – de aztán aki lemarad, az egy hónapig önkéntes munkát végez. Áll az alku, Szilárd, Gyula? Csak keményen!
” Miután a nevezett urak, nagyjából kétszer olyan idősek, mint ő, úgy gondolja, hogy bizakodhat a győzelemben, hiszen kecsesen fut ő, mint egy gazella. Mondjuk annyi esze is van. Persze jellemző a büszkesége arra is, hogy ő gyorsabban tud menekülni, ami – egy esetleges katonai pályafutás esetén – nem sok jóval biztat. Persze kihívhatta volna Némethet szkanderra is, de valahogy mégis inkább a futás mellett döntött. Egyébként Andris legutóbbi nyilatkozatait elnézve, a siker legnagyobb esélyével ámokfutásra hívhatta volna ki az urakat.
Amúgy sem értem ezt a futás dolgot, hiszen van Andrisnak egy jól bevált sportága, ez pedig a füstbomba dobálás lányos mozdulattal. Esetleg a százméteres szánkófelgyújtás is szóba jöhet. Bár ő később úgy nyilatkozott, hogy nem dobta, hanem „ejtette” az inkriminált füstbombát. Ez azt jelentheti, hogy messzebbre nem tudta eldobni.
Zárójel. Engem Andris – a románok ifjú reménysége – mindig is egy plasztik kacsára emlékeztetett, olyanra, amelyik ha megnyomják, sípol. Mármost műanyagból kétféle van. A hőre lágyuló és a hőre keményedő. Ő láthatóan az utóbbi kategóriába tartozik, és most már eléggé meleg. Igaz, az utóbbi időben egy Ági nevezetű leányzóval fotózkodik, de szerintem rá a nőkölcsönzőben tett szert, PR okokból. Zárójel bezárva.
A dolog előzménye Orbán Gáspár sandhursti katonai kiképzése volt, mely sikítógörcsre ingerelte az ellenzéket, miután kiderült, hogy ez mintegy 38 millió forintjába került a hadügynek. Nem tudom, pontosan mit tanult a derék ifjú, de gondolom, valami harckocsikkal kapcsolatos dolgot, hiszen azokat Mészáros Lőrinc már gyűjti. Ezt amúgy Hadházy lódoktor úrtól tudjuk, aki „Szárnyas lóizé” nevezetű vadászbombázójával halálmegvető felderítőrepülést hajtott végre a nevezett felcsúti birtoka felett, és ugyebár, ki gépen száll fölé, annak csupa harckocsi a táj.
De nem csak ezzel hívta fel magára a figyelmet a Momentum elnöke.
Pár nappal a nevezetes kihívás előtt azzal a nagyszerű ötlettel állt elő, hogy kapjon mindenki százezer forintot, aki beoltatja magát. Ezt a dolgot én egyszerűen fantáziátlannak tartom. Mert hát miért pont azok kapnák, akik beoltatják magukat? Például kaphatnának azok is, akik reggel fogat mosnak, vagy egyáltalán felkelnek. És különben is, miért pont százezret?
Ígérhetne nekik egymilliót is, vagy többet, hiszen, ahogyan a mondás tartja: olyan szegények még sohasem voltunk, hogy ígérni ne tudtunk volna.
Azt ugye András egy pillanatig sem gondolta komolyan, hogy sor kerül erre a pénzosztásra. Egyfelől az tökéletesen mindegy, hogy ő mit akar, másfelől pedig úgy sincs rá pénz. Ez az ígéret nem más, mint színtiszta populizmus, amivel ugye ő szokta vádolni a kormányt. Leültek az okosok a Momentumnál és törni kezdték a fejüket, hogy mit ígérjenek, ami jól hangzik, de sohasem kell beváltani. Aztán az egyik főokos a homlokára csapott:
– Hoppá! Az oltás! Úgyis mindenki arról beszél, ígérjünk valamit azzal kapcsolatban!
– Mennyit ígérjünk?
– Há mondjuk százezret.
– Miért pont annyit?
– Mert az olyan szép kerek szám.
– Jó.
És ígértek is.
Pontosan olyan ez, mint a buzibár ígérete volt a Budapesti Városházán, csak ott baleset történt, és jól megválasztották a Gerit. Ígéret ide, vagy oda, most aztán hiába kuncsorognak a buzik a Városháza környékén, sehol semmi. Pedig milyen jó lett volna. Ugye csak leszalad valaki a megfeszített munkától túlterhelve… és boldogan, elégedetten tér vissza az otthonosan berendezett irodájába.
Az ötlet még Csintalan Sanyinál, a damaszkuszi út közlekedésirányítójánál is kiverte a biztosítékot. (Merthogy ő nem simán visszafordult azon a bizonyos úton, hanem most is ott forog a közepén.) A „Kötöttfogás” című Simicska-siratóban súlyosan elítélte a dolgot és marhaságnak nevezte. Ez persze annyiban érthető is, hogy Sanyi momentumos kivételesen még nem volt. Pedig akár… az esze az megvan hozzá.
Budai már válaszolt, és a fogathajtást ajánlotta fegyvernemként. Németh még nem nyilatkozott, de ő minden bizonnyal a birkózást vagy a pacalfőzést választaná. Türelmetlenül várom a fejleményeket. Csak azért azt javasolnám Andrisnak, hogy a kardot, azt semmiképpen sem válassza.
